Állókép-birodalom

Ellenkultusz – Amerikai underground

„Ez a magazin elsősorban gondolkodásra, olyan, mindent kritikusan szemlélő látásmódra tanít, amely egyedül alkalmas arra, hogy az erejüket a tömegek fásultságából nyerő hatalmasok alól kirántsa a talajt” – írja a legendás Madről Láng István, a Mad szellemét Magyarországon meghonosító Kretén főszerkesztője. A Comic Code uralmát az ifjúsági képregényeken kívül egyedül a Mad élte túl (kiadója az az EC comics volt, amely korábban horror- és true crime-képregényeivel kaszált). A szarkasztikus humorú, a kegyetlen abszurditás és a direkt „kultúrkritika” eszközeivel élő magazin lett a hatvanas években megszülető amerikai underground képregény legfontosabb szellemi elődje, és sokat hivatkozott példaképe. Ám míg a Mad egy üzleti vállalkozás részeként működött – és emiatt be kellett tartania bizonyos határokat –, a földalatti képregény-biznisz nem tartozott senkinek és semminek elszámolással, egyedül olvasóinak. Akik olyanok voltak, amilyenek. A hatvanas évek fiatal generációjának, úgy tűnik, tényleg megártott a sok gyermekkorban olvasott comix, és beigazolódott Dr. Wertham jóslata: csak a drog, csak a szex, csak a kommun(a)izmus. A hatvanas években kialakult ellenkultúra a „hivatalos”, „felnőtt”, tradicionális Amerikával szemben határozta meg magát, nemet mondott a társadalmi berendezkedésre, a vietnámi háborúra és a WASP (White – AngloSaxon – Protestant – fehér, angolszász, protestáns) erkölcsre, igent a szabad szerelemre és drogokra, „black is beautiful”, „make love, not war” és a többi, közhellyé nemesült hippiszlogen szellemében. Alternatív (de tömegeknek szóló) kultúra jött létre, amelyben a képregény is megtalálta a maga helyét. Az underground alkotói házilagos – netán félprofi – körülmények között készítették és terjesztették műveiket: a nyomdatechnika hiányosságait a grafikai kreativitás és a minden tabut elegánsan szemberöhögő tematika pótolta, a terjesztés pedig az ellenkulturális sejtek (hippi-boltok, headshopok) közreműködésével szerveződött. Az underground képregény olykor pszichedelikus, szexábrázolása pornográf – megmutatja, melyik szerv hol van és mit lehet vele kezdeni –, politikailag radikális és aktívan társadalomkritikus. Ha amerikai underground comix, akkor Robert Crump, Haight Ashbury, San Francisco: Zap. A fekete-fehérben induló, majd színesbe váltó képregény-magazin mániákus ihletettséggel illusztrálja, milyen az, ha az ember túl sok LSD-t használ a rajzoláshoz. A történetek szürreálisak, erőszakosak és szókimondóak, a kor nagy témáit dolgozzák fel a „földalatti nézőpontból”. A Zapet mindazonáltal joggal támadták szélsőséges macho szelleme miatt: a sorozatban minden nő intésre megkapható „chick”, tiszteletet nem érdemel, csak szexuális kéjtárgyként értékes. Ez a későkamaszkori szemlélet megmérgezte a Zap és a feministák viszonyát, bár ez utóbbiak is elismerték, hogy rajzolni, azt tudnak a Zap készítői. A hatvanas évek eufórikus „anything goes” hangulata csodálatosan szertelen szerkezetű, mégis vizuálisan koherens képsorokban jelenik meg, a szövegek – inkább a dadához közel álló – világáról nem is beszélve. A Zap az első és a későbbiekben underground mintaként szolgáló pszichedelikus comic trip. Az „időtöltés és életérzés” képregények mellett az underground kitermelt olyan sorozatokat is, amelyek témája addig idegen volt ettől a médiumtól: Frank Stack például elkészítette a Jézus legújabb kalandjait (The New Adventures of Jesus), ami a Voltaire-el kezdődött szatirikus valláskritikát folytatja a földalatti mozgalom eszközeivel: egy kis fű, egy kis teológia, Jézus él, a papok meg zombik. Hasonló intencióval vizsgálja a kereszténység jelenségeit az Isten-orr (God Nose) című agymenés is, amelynek névtelenségbe burkolózó alkotója (Jaxon) le sem tagadhatná, hogy valamelyik hittudományi főiskoláról került a marihuánafüstben pácolódó ifjú undokok közé. Az ellenkulturális jelenségek mindegyike megjelent a képregények világában: harc a feketék jogaiért, harc a melegek jogaiért, harc a nők jogaiért, harc a marslakók jogaiért (tényleg!), harc a hatalommal és harc a sokmellű szörnnyel, akit a tudatállapot függvényében bárkivel beazonosíthattak az olvasók.

Az underground képregény kitágította a médium határait és lehetőségeit, hatalmas lökést és példát adva a későbbi alkotóknak – a csináld magad! elvre sokat hivatkoztak például a hetvenes–nyolcvanas évek punk kép-fanzinjait készítő anarchoidok is, ami főképp annak fényében érdekes, hogy a punkok egyébként hányingert kaptak a hatvanas évek virággyerekeitől. Az underground képregény azt is bebizonyította, hogy a képírás nyelvén is lehet érvényesen beszélni a mindenkit érintő aktuális kérdésekről. Az értelmiségi elit persze ráharapott, onanizált és rajongott érte: az underground képregény és a művészet találkozása izgalmas eredményekre vezetett. A pop-art például beemelte a galériák világába a képregények vizualitását (Andy Warhol és a Factory az alap, de különösen érdekesek Roy Lichtenstein munkái is, aki gigantikus vásznakon reprodukálta néhány pop-képregény kockáit), és olyan kultírók merítkeztek meg a comix világában, mint William S. Burroughs, akinek The Unspeakable Mr. Hart című képregénye is bizonyítja, hogy a víziók médiumfüggetlenek.

Mint ahogy a holokausztról sem csak Oscar-díjas filmet és Nobel-díjas regényt lehet készíteni, hanem egzisztencialista képregényt is, amely, csak halkan mondjuk, helyből lekörözi az „arról a dologról” készült művek 80%-át. Tragédia, igen, borzalom, igen, felfoghatatlan, igen, macskák, mi?, egerek, tessék?! Art Spiegelman a nyolcvanas években – először a Raw című „független képregény-magazinban”, így intézményesült ekkorra az underground – publikálta MAUS című művét, majd később kiadta graphic novel formában is. A MAUS a holokausztról szól, szereplői macskák (nácik) és egerek (áldozatok). A képregény-mitológiában e két állat a „bájos/aranyos/tündi-bündi” asszociációs mezőben mozog, lásd Walt Disney-sorozatok, Tom és Jerry, Garfield és a többiek. Ehhez képest a XX. század legsötétebb örvényének főszereplőivé tenni őket, és általuk ábrázolni az ábrázolhatatlant: hatalmas alkotói felelősséget igényel, és hatalmas bátorságra vall. Az irodalmi előkép egyértelműen Orwell Állatfarmja, ám míg az angol író gyakran él a szatíra (ergo komikum) eszközeivel, addig a MAUS végig komoly, sötét és hideg. A kétrészes graphic novel szárazan epikus formában, puritán, fekete-fehér képekben meséli el „Mauschwitz” történetét. A cselekmény az „egerek” szemszögéből mutatja be a koncentrációs táborok világát, szikár, grafikai bravúroktól mentes kompozíciókban. A MAUS nyugodtan lehetne – mint ahogy egyes helyeken már az is – oktatási segédanyag. Persze felnőtteknek is.

Az underground eredményei beépültek a képregény-kánonba, és meghatározták a későbbi műfajok természetét. Az underground nélkül nincs független képregény-kiadás, nincs art-punk, nincs minimál sci-fi és feminista képregény, az underground stílus nélkül nincs grafikai revolúció, és nem születik újjá sötéten és elégikusan a szuperhős-műfaj sem.

Hogyan szivárog be a földalatti világ képe a mainstreambe? A sötét lovag visszatér (The Dark Knight Returns, Frank Miller, DC Comics) stílforradalom és metamorfózis. Az 1987-ben megjelent graphic novel (könyv terjedelmű képregény, hosszú epikus történet, igazi „regény” képekből) felkavarta a mainstream műfajok állóvizét, kasszát robbantott, és kultzsánert teremtett. Frank Miller világa a szuperhős-toposzokat ötvözi a noir regények (serie noir) és filmek (film noir) nihilizmusával. Szuperhősök botladoznak a reáliák világában, tombol az amoralitás, és soha nincs happy end. A zsánerben új antihősök születnek (Spawn, Wolverine), kiknek különlegessége ugyanúgy az emberfeletti mivoltból ered – de már nincs Jó, amiért harcolnának, mert világuk túl van a jón és a rosszon. Ezen a síkon már nincsenek kategóriák, csak cselekedetek, és nincs napfény sem, csak az árnyak örvénylő extázisa.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8