Állókép-birodalom

A harmadik nagy, széles népszerűséget szerző – majd a végtelenségig mutálódó – klasszikus amerikai képregény-műfaj a detektívtörténeteké. A sárga kabátos kemény fickó feltűri gallérját, beleslukkol a cigarettába, majd elsétál az utcalámpák halvány fényében. Ellenfelei: a Vakond, Szilvafej, Nyomottarc és a mainstream képregény legaszociálisabb társasága. A Dick Tracy sorozat 1935-ben indult útjára, ihletői a korai tough guy-irodalom remekművei, de inkább Hammett, mint Chandler, inkább a Véres aratás, mintsem a Hosszú álom. A történetfolyamot az alkoholtilalom időszaka ihlette, szereplői között pedig Al Capone éppúgy felismerhető, mint J. Edgar Hoover. A detektív-képregény nem vállalja fel a direkt társadalomkritika görbetükör-szerepét, de a noir mitológia felépítésével és a végletekig stilizált jellemekkel mégis reflektál korára. A Dick Tracy egyszerre popos és kegyetlen világától pedig már csak egy lépés az igazi trash, a borzongást és egyéb elemi ösztönigényeket kielégítő horror, és a sokkolásra készült true crime-sorozat. A Crime Does Not Pay füzetek 1942-ben indultak, de igazi népszerűségre a második világháború után tettek szert. A remekül eltalált cím illik az amerikai szellemességhez – leginkább arra a használati utasításra hajaz, ami a szőlőlevek hátulján jelent meg a szesztilalom idején: Hogyan NE készítsen termékünkből bort! A Crime Does Not Pay népnevelő címét meghazudtolva kéjes részletezéssel ábrázolja a bűnben és perverziókban tobzódó alakok kalandjait: vajon mi történik egy emberrel, ha belepumpálnak egy tárat, aztán egy kocsi után kötik, majd miután összevérezte fél New Yorkot, belehajítják az első kanálisba? Először is túléli. Aztán boldogan megerőszakolja a bandavezér szőke feleségét egy ranchen, miközben a mögöttük lévő fán öt felakasztott hullát lenget a szél, díszes összevisszaságban. Így megy ez. A sorozat címlapján nem felejtették el feltüntetni a szerzők az alábbi feliratot sem: „all TRUE CRIME stories” – innen a zsáner neve –, vagyis a sztorik igazak, hitelesek, mint egy tényfeltáró oknyomozás. 1946 után a következő (sorozat!)címekből szemezgethetünk: True Crime, True Western Crime, Women Outlaws, War Against Crime, Crimes by Woman. A vérben és akcióban gazdag trash-sorozatok minősége sok kívánnivalót hagyott maga után, dramaturgiájuk csapnivaló volt, grafikai világuk egysíkú; viszont a tematika kitágulása magával hozta a radikálisabb ábrázolásmódot, arról nem is beszélve, hogy egy-egy ilyen alkotás elfogyasztása után az egyszeri polgárnak egy életre elment a kedve attól, hogy kimenjen az utcára. Hát még, ha kezébe vett egy horrormagazint. A suspense-re (feszültség) és a gore-ra (eszement darálás) kihegyezett horror-comics művek tették igazán „nagykorúvá” a képregényt. Abban az értelemben legalábbis, hogy a történetek befogadásához kialakult személyiség és érett szellem szükségeltetett, mert a bontakozó gyermeki lélek és például az oszladozó hullákkal szeretkező nők kalandjai kevéssé összeegyeztethetők. A Tales from the Crypt (ismerős?), a Vault of Horror, a Haunt of Fear és egyéb termékek vezették az eladási rekordokat az ötvenes években, és bár a szerteomló belsőségekből ritkán születik esztétikai csoda, akadnak ekkori horror-kiadványok, amik a képregény-kánon alapműveivé emelkedtek. A zsáner egyre durvább – és sajnos egyre igénytelenebb – sorozatai azonban hatalmas támadási felületet nyújtottak a képregény egészét támadni kívánó konzervatívoknak, a munkára éhes pszichológusoknak, és persze gyűlt a muníció – az egyébként képregény-függő – sajtóhiénáknak is.

A városi legenda szerint akkor lett össztársadalmi ügy a képregényből, amikor ezekben az években egy középkorú anyuka – képzeljünk neki némi midlife crisist, megfejelve az amerikai szuburbia illúzióvilágán edzett WASP erkölccsel – meglátta, amint egyetlen fiacskája valami illusztratív kiadványt lapozgat. A hölgy kíváncsi lett, einstandolta a képregényt, majd elhűlve látta, hogy a buzgalommal lapozgatott „papíralapú métely” (© ismeretlen amerikai szenátor) mit tartalmaz: meztelen testű, dinnyényi keblű hősnők alélnak el az izmukra és potenciájukra büszke hősöktől, új oldal, fekáliaszörnyek árasztják el New Yorkot, lapoz, fenekek („some ass”) finom kompozícióval elrendezve az oldalon, és a többi már történelem.

A kevésbé regényes változat az egész comics-ellenes hisztériát Dr. Frederick Wertham könyvéhez, a Seduction of Innocence-hez köti. Wertham egyike volt azoknak a másodvonalbeli pszicho-robotoknak (pszichológia diplomával rendelkező, embernek látszó tárgy), akik úgy vélik, kezükben a homo sapiens „működésének” titka. A neves szerző körülnézett a világban, és úgy látta, hogy az a sok csúnya dolog, ami odakint van, mind egyetlen okra vezethető vissza: a képregényre. A képregénynek köszönhető az „amerikai ifjúság degenerálódása”, a nemi erőszak, a drogfogyasztás, a bűnözés meg a kommunisták. A könyv ma is tanulságos olvasmány, hisz rengeteg mindent megtudunk a képregények rejtett üzenetéről. „Batman buzi, de Robin is homokos”, állítja például a Seduction of Innocence, ami teljesen természetes dolog lenne így a gay powerrel átitatott XXI. században, de némileg más visszhangot keltett az ötvenes években. A „hatalmas társadalmi felháborodás hatalmas társadalmi felháborodást szült” – 1954 –, ekkor iktatják szövetségi törvénybe(!) a Comics Code-ot, amely lefekteti, hogy mit lehet és mit nem. A ki nem mondott cél gyakorlatilag a képregény teljes felszámolása, hisz a bölcs szenátorok nem egyes műfajokat állítottak pellengérre, hanem az egész adott médiumot. A kibontakozó morális pánik – burn comics, burn! – elsöpörte a mainstream képregény hadállásait, a tiltások kiölték a szabad kreativitást a médiumból, győzött a keménykalap. Le kellett tehát menni a föld alá.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8