Állókép-birodalom

Értelmiségi helyfoglalás – Európai képregény

Az európai képregény kevésbé emocionális, kevésbé popos, mint az újvilági példa. A képregény előképei közül rengeteg kuriózumot találhatunk a XIX. századi, XX. század eleji európai (és magyar!) sajtóban (Rodolphe Töpfer, Wilhelm Busch, Mülbeck Károly), de a voltaképpeni – a „kritériumoknak” megfelelő – comics nagyjából a húszas években vert gyökeret az öreg kontinensen. Európában kevés igazi képregény-nagyhatalom van (konkrétan kettő: a belga és a francia), de természetes, hogy egy ilyen globális médium több-kevesebb eltolódással minden nemzeti kultúrában megjelent. Általánosan jellemző, hogy az európai comics igényesebb, bonyolultabb és magvasabb próbál lenni, mint amerikai ihletője és társa: az első népszerű zsáner, a humoros kalandtörténet is ilyen igénnyel született. A műfaj Georges Rémi (művésznevén: Hergé) képregény-sorozatával, az egy szál hajú (később: egy szál tarajú) minimál-fiúra épülő Tintinnel kezdődött. A belga rajzoló kalandos történetei megszületésük (1930) óta töretlen népszerűségnek örvendenek, egészen máig. Az igen termékeny Hergé futószalagon szállította az egzotikusabbnál egzotikusabb helyszíneken (a Szovjetunió, a Hold stb.) humorosabbnál humorosabb kalandokat átélő hős történeteit, amelyek jobbára egy sémát követnek: Tintin, aki okos, csavaros észjárású, de mégis kissé naiv fickó, mindenféle izgalmas helyzetekbe keveredik, majd – Odüsszeusz óta az európai hősök alaptulajdonságának tekinthető – fortélyosságának köszönhetően kivágja magát és győzedelmeskedik. Ez a győzelem azonban nem hasonlít a szuperhősök győzelmeire – Tintinnél mindig csak a józan ész ül diadalt. A kevés képi fantáziával megvalósított, de igényes és néha, sajnos, sok szöveggel operáló sorozat humora sem igazán képi humor: amin mosolyogni lehet, az a szellemgazdag textus. Így van ez a sokkal ironikusabb francia Asterix-sorozattal is. Albert Uderzo (rajz) és René Goscinny (szöveg és történet) műve a római korban játszódik, főszereplői a római hódítókból majmot csináló rettenthetetlen gall héroszok: az okos töpszli Asterix és a buta nagydarab Obelix. A képregény-folyam szerencsésen ötvözi a vásári blődlit a szarkasztikus humorral, olyannyira, hogy a szőke bajszos, szárnyas sapkás, varázsitalt vedelő Asterix-figura mára a francia szellem („fortély”) ikonikus alakjává lett. A francia tömeg-képregények közül említendő még a Pif-sorozat, valamint a Coeurs Vaillants és a Spirou magazinok. Az igényes bande dessinée (képregény, franciául) azonban két igazi legendát is adott a globális képregény-kultúrának: a Metal Hurlant-t és Moebiust. A Metal Hurlant (angolul: Heavy Metal) antológiasorozat, melybe a francia alkotók mellé később más európai képregényesek is beszálltak. Az 1968-as franciaországi diáklázadás és piciny kulturális forradalom képregényes lecsapódása, avagy hogyan lesz a világmegváltásból kemény sci-fi és pszichedelikus fantázia. A Metal Hurlant az amerikai underground képregény francia megfelelője lehetne annyi fenntartással, hogy sokkal kötöttebb zsánerben mutatkozik meg (tudományos-fantasztikum). Az erősen korhatáros besorolású történetek jellemzője a stilizációval tompított („megemelt”) erőszak, a sok szex és a bonyolult, többszörösen csavaros történetvezetés. Képi világa az extravagáns karakterekre és a történetenként változó, de igen homogén látványvilágra épül. Az antológiasorozat egyik alapembere Jean „Moebius” Giraud grafikus volt, aki a belga Hergé mellett a legnagyobb hatást gyakorolta az európai képregény vizuális fejlődésére. Intenciójára jellemző, hogy dolgozott együtt például Alejandro Jodorowsky (El topo, Szent Hegy, Szent vér című filmek) chilei kultrendezővel is, közös munkájuk az Incal című ezoterikus sci-fi képregény, melyben a Jodorowsky-világ okkult motívumai jelennek meg a francia Heavy Metal formájába öntve. A francia képregény ezen ága önértékelése szerint mindig is „művészetet” csinált – nem véletlen, hogy ők kapták a legintellektualizálóbb recepciót is: a Cahiers de la Bande dessinée című kritikai folyóirat például ugyanúgy magára vállalta a „képregény-művészek” felkarolását, mint a Cahiers du cinema a francia újhullámos filmrendezőkét.

Sokkal mostohább sorsuk volt a képregényeseknek a vasfüggöny keleti oldalán: a ma már klasszikusnak számító magyar alkotók „egy alantas műfaj alantas kiszolgálói” voltak a szocialista esztétika szerint – és ez sajnos meg is látszik abban, hogy mi készülhetett el és hogyan. Zórád Ernő, Korcsmáros Pál vagy Dargay Attila legjobb grafikáinak bérelt helyük van a képregény-történet panteonjában, kár hogy képregényeikről mint műegészről ez ritkán mondható el. Először is (Zórád és Korcsmáros esetében) ott volt a felülről finoman elvárt igény, hogy mégis mit kéne „képregényesíteni”, vagyis mely klasszikust, vagy adott esetben mely ponyvának számító, de népszerű művet kell adaptálni; másodszor pedig egy rossz értelemben vett „irodalmi igény” miatt a képregényeket telezsúfolták borzalmas narrációval és még borzalmasabb párbeszédekkel, amiről persze szintén nem a rajzolók tehettek. Zórád Ernő a hiperrealizmust (tárgyábrázolás) és a fantasztikumot (képszerkesztés) keverő stílusa legjobban a zsánertörténekben – és az irodalmi adaptációk néhány képében, ahol a szöveg nem robbantja szét az oldalt/képkockát – érvényesült. Ahhoz viszont, hogy igazi popkult-ikonokat hozzon létre, legközelebb Korcsmáros Pál került. Zseniális Rejtő-karakterei igazi példák arra, hogyan lehet a csak szavakban létező figurákat képekben életre kelteni, és legalább ennyire lenyűgöző, ahogy egy-egy képi motívummal, ceruzavonással képes bemutatni egy szituáció abszurditását vagy épp groteszk szépségét. A képregények összhatása viszont mégis a tömény horror erejével hat: ennyi „gondolta Stirlitz” típusú óvodás szöveg, hiteltelen mondat és dramaturgiai bénázás bármely képregény-ász grafikáit tönkrevágná. Tegyük hozzá, a szöveg és a „forgatókönyv” nem a grafikusok bűne. Zórád és Korcsmáros a magyar tömeg-képregény csúcsa – más kategória pedig nincs. Magyar underground (honi szóval: szamizdat) képregény nem volt, mint ahogy volt underground irodalom (Petri), film (Ács, Erdély), színház (Halász), muzsika (Spions), újság (amit most olvasol). A magyar képregény-történet a gúzsba kötött táncok története, zseniális felvillanásokkal és a szokásos ráismeréssel: mi lehetett volna, ha.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8