Marvel 2009/04

X-Factor 39: Nehéz poéngyilkosság nélkül nyilatkozni erről a képregényről – márpedig, mivel Peter David határozottan megkér a recap page-ben mindenkit, hogy egy szót se szóljon a füzetvégi nagy (és ami a lényeg: iszonyúan aljas) csavarról, szót fogadok neki, és nem lövök le semmit, bár ehhez igen nagy önuralomra van szükségem. Mert igen, ez tényleg egy olyan fordulat, ami felér egy baromi nagy gyomorszájon vágással – ráadásul egy teljesen logikus fordulat, egy bizonyos karakterhez kapcsolódóan, akinek képességeit soha senki nem használta olyan kreatívan, mint Peter David. Nade elég ebből. Lássuk, mi olyan történik a képregényben, amiről beszélhetek. Nos, Szirén megszül, és a füzet az utolsó oldalakig ennek előzményeivel és közvetlen utóhatásaival foglakozik. Kivéve az első oldalt, ami még egy epilógus az előző sztorihoz: Darwin megbocsát a fiát elárult apjának, aztán elküldi őt a pokolba. Kevesen tudnak egy ilyen jelenetet ennyire emberien, hitelesen, túlzások és giccs nélkül megírni, de Davidnek természetesen sikerül. Ezt követően az író szépen kijátssza a „mutáns gyereket szül egy kórházban” koncepció minden szóba jöhető aspektusát – szokása szerint ötletesen, humorosan és intelligensen. Megkapóan ábrázolja Szirén és Madrox kapcsolatát, a csapat hozzáállását az eseményekhez, logikusan humorforrást csinál a kórház személyzetének reakcióiból (Szirén szülés előtti, akaratlan szonikus sikolya frenetikus), és kezelésbe veszi a csapat és a kormány közti bizalmi kérdést is – Madrox és Val Cooper jelenete nagyszerű. Aztán, mikor már mindenki megnyugodott, David egy olyan emocionális bombát robbant, amitől garantáltan mindenki kirepül a székéből. Ráadásul a rajzolói teendőket végre teljes egészében átvette Valentine de Landro (szóval nem, Larry Storman egyetlen rövid vonással sem szennyezte be az élményt), aki szabályos panelkezelésével tökéletesen kiszolgálja a dialógusközpontú sztorit, és aki kellően kifejező mimika- és gesztusrendszerrel ruházza fel a karaktereket. Akik végre nem néznek ki úgy, mintha büntetésből rajzolták volna őket. Összességében: ez egy kihagyhatatlan képregény, és jó ideje a legjobb része a sorozatnak.

X-Men: Kingbreaker 2: Jól van, egyre biztosabb vagyok benne, hogy a Kingbreaker nem fog arra a sorsa jutni, amire tavaly ilyenkor Chris Yost legutóbbi X-es űrkalandja, a katasztrofális Emperor Vulcan jutott. Itt ugyanis a helyén van minden: akció, dialógusok, karakterek, cselekményvezetés. A maradék Starjammers ugye elhatározta, hogy kiszabadítja a Vulcan fogságába esett Plazmát és társait, a Shi’Arok császára pedig most egy gyilkos bűnözőkből álló csapatot, afféle „piszkos tizenkettőt” küld a likvidálásukra. Közben azonban Plazma maga is kiszabadul (egyelőre nem teljesen tisztázott körülmények között), és társaival úgy döntenek, börtönük előtt várják be Vulcánt, hogy ott helyben megöljék. Részemről nem látom a logikát abban, hogy négy agyonkínzott, -éheztetett és –vert harcos a ki tudja hány száz (ezer, tízezer?) katonával teli ellenséges létesítmény kellős közepén akar szembeszállni a világ egyik leghatalmasabb, és mellesleg ereje teljében lévő mutánsával, akit korábban sokkal többen együtt sem tudtak legyőzni, de biztos bennem van a hiba, elvégre én már abba a korosztályba tartozok, ami pont elkerülte a katonáskodást… Egyébként meg ezt leszámítva szerencsére tényleg nem lehet okunk semmilyen panaszra. A sztori szépen halad előre, Yost jól váltogat az egyes történetszálak közt, végig fenntartva a cselekmény dinamikáját, és még néhány remek karakterpillanat is akad. Vulcánt például kellően arrogáns, és saját érdekein kívül minden mást leszaró uralkodónak ábrázolja: a galaktikus tanács küldötteinek lemészárlása remek jelenet, szépen demonstrálja, hogy Vulcan tényleg olyan, mint egy akaratos, türelmetlen kisfiú. Mindent akar, méghozzá azonnal – csak egy normál kisfiútól eltérően neki a galaxis pechjére megvan a hatalma hozzá, hogy akaratát véghezvigye. Nagyszerű még Gladiátor és Lilandra közös jelenete is, megmutatja, hogy mindketten saját, szigorú elveik és esküik szerint élnek, amit még egymás iránti tiszteletük és szimpátiájuk sem képes befolyásolni. Dustin Weaver rajzolót is csak dicsérni lehet. Na jó, majdnem, mert egy alkalommal egy teljes bolygó elpusztulása nem kap az eseményhez méltó, epikus látószöget, de egyébként nagyon szépen kidolgozottak a hátterei, elevenek az akciói, és ugyan néha kicsit szögletesek, de erőteljesek az emberalakjai is. Sőt, a panelkezelése is megérdemel pár szót: nagyon ügyesen váltogatja a képkockák méretét, elhelyezkedését és formáját, a szabályos panelek rendszerét újra és újra megtöri az akcióknál, de csak finoman, anélkül, hogy az öncélúság csapdájába esne (ld. Bianchi, fentebb). Csak így tovább!

X-Men: Manifest Destiny 5: Íme, véget ér a Manifest Destiny című minisorozat, és így a végén bizony azt kell, mondjam, hogy ez egy elég vaskos csalódásnak bizonyult. Akadt ugyan benne pár bájos, kedves, ügyes rövid történet, amik talán még kontinuitási szempontból is fontosak voltak/lesznek, de összességében az egész megmaradt egy közepes szinten. Mint eddig mindig, ezúttal is három sztorit kapunk, amik közül a legfontosabb a jégemberes-mystique-es Kill or Cure befejező része. Vadóc mostohaanyja egy San Franciscó-i hídon, bombával a kezében várja, hogy Jégember megérkezzen, és végre pontot tegyenek kettejük régóta húzódó konfliktusának végére. Nagyon ideje volt már, mert négy, jóindulattal is csak mérsékelten érdekes rész telt el azzal, hogy Raven Bobbyt hajkurászta, aztán kicsit küzdöttek, aztán elváltak, hogy majd legközelebb megint összecsapjanak. Most meg kiderül, hogy (ahogy azt sejteni lehetett), a nő szerelmes hősünkbe, és azért üldözi, lövi, üti, és vágja, mert roppant érett, tiszta gondolkodású, felnőtt nőről van szó, aki pontosan tudja, hogyan kezelje, és juttassa kifejezésre érzelmeit. A baj csak az, hogy a végén semmivel nem leszünk beljebb a karaktereket illetően. Rejtély eltűnik, Bobby pedig visszatér a szokásos tennivalókhoz, nem változik semmi. Akkor meg mi szükség volt az egészre? Ezért kár volt Ravent visszahozni az „élők” közé (legalább van egy utalás a Rozsomákkal való utolsó találkozására, de hogy azt hogy élte túl, azt még mindig nem tudjuk – és a nyakamat rá, hogy senki nem fog azzal vacakolni, hogy elmagyarázza nekünk). Michael Ryan rajzfilmes képei ráadásul rendkívül irritálóak, leginkább azért, mert nála mindenki úgy néz ki, mint egy tinédzser. Mike Carey-nek nem kellett volna ezzel blamálnia magát. A második történet Lavináról szól, aki feladta szupergonosz-életét, és egy bárt vezet San Franciscóban. De aztán megtudja, hogy az X-ek is odaköltöztek, és szedné is a sátorfáját, csakhogy a mutánsok ekkorra már a spájzban vannak… A sztori tehát annyi, hogy az X-ek felbukkannak, és közlik Lavinával, hogy békén hagyják, amíg továbbra is csak a bárját vezeti, de ha még egyszer magára ölti a jelmezét, Rozsomák kis húskatonákra vágja majd a karmaival. Végtelenül egyszerű, de hatásos, amit akar, azt eléri, Ben Oliver képei pedig szépek és hangulatosak. Az utolsó sztori Dazzlerről szól, aki Friscóba repül, és a gépen elintézi a hepciáskodó Man Mountain Markót. Halálosan felesleges és lapos sztori, aminek se kreativitása, se humora, se értelme nincs, és Sara Pichelli rajzai sem valami lenyűgözőek. Kár ezért a miniért, ennél sokkal több lehetőség volt benne.

X-Men: Legacy 220: Kezdődik Carey utolsó sztorija, aminek még X-professzor identitáskeresése és Canossa-járása áll a középpontjában (hogy utána miről szól majd a Legacy, azt egyelőre nem lehet tudni). Xavier ezúttal Vadócot akarja felkeresni, akinek annak idején megígérte, hogy segít uralma alá hajtania erejét – ez az ígéret ugyanis egy hazugság volt, és alighanem az egyik legrosszabb, ami az apafigura Xavier száját valaha elhagyta. A professzor célja azonban most valóban az, hogy segítséget nyújtson a lánynak, és ehhez szerelmére, Gambitra is szükséges van. Carey nagyszerűen fonja egymásba az eleinte egymástól teljesen függetlennek tűnő szálakat. A történet a Secret Invasion alatt indul (itt megtudjuk, hogy a skrull invázió óta immár három hónap eltelt… érdekes), aminek köszönhetően valaki nagyon veszélyes kiszabadult a S.W.O.R.D. rabságából. Aztán képbe kerül még egy Shi’Ar cirkáló is, ami valamilyen oknál fogva a Föld felé veszi az irányt – és legénysége nyilvánvalóban nem új barátságok kötésében érdekelt. Közben Vadóc az X-Men egykori otthonában, egy Isten háta mögötti ausztráliai kisvárosban tengeti napjait, és próbálja kiűzni gondolataiból Mystique-et, és találni valamiféle megoldást az ereje kontrollálására – aminek mellesleg ideje volna már. Lassan három évtizede ismerjük azt a Vadócot, aki fél képességeitől, és nem érinthet meg büntetlenül egyetlen emberi lényt sem. Az évek során pedig az írók minden lehetségest ki is hoztak ebből az alaphelyzetből, úgyhogy a karakter fejlődésének szempontjából az ereje feletti kontroll megszerzése a következő logikus lépés, most már azt lenne izgalmas és érdekes látni, hogy mit kezd magával nagyjából „normális” emberként. Szóval reméljük, hogy Carey erre tart a történetével. Az viszont biztos, hogy Xavier és Vadóc találkozása nem fog simán menni, hiszen felbukkan Danger, akinek elszámolnivalója van a professzorral – és bosszújához nyilván azért választja Vadócot, mert neki is. Danger terve persze aligha lehet az, hogy megölje a professzort, hiszen erre nyilván képtelen lenne rávenni Vadócot, körülményektől függetlenül – de az egymás ellen, egymás tudta nélkül felsorakozó, egykor baráti viszonyban volt karakterek koncepciója kifejezetten érdekfeszítő. A rajzoló továbbra is Scot Eaton, aki továbbra is remek munkát végez: fantasztikus Gambit csibészes-gonosz vigyora, ahogy felkészül egy küzdelemre, jól eltalálta Vadóc szomorkás mosolyát is, a ’80-as évek eseményeit felidéző oldal pedig elképesztően hangulatos.

Oldalak: 1 2 3 4