Marvel 2009/04

Guardians of the Galaxy 9: Miközben a Marvel Univerzum egy gonosz uralma alatt sínylődik, szinte hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy nem minden Norman Osborn és a Dark Reign körül forog. Szinte. Elvégre itt van nekünk a War of Kings is, ami ugyan csak márciusban indul, de az előzményei már teljes erővel dübörögnek jó két hónapja. Az Abnett-Lanning duó legújabb sorozatának, a Guardians of the Galaxynak a címben szereplő csapata az első fél év után feloszlott, majd régi-új tagokkal újraalapult, akik pedig az új inkarnációból kimaradtak, azok szétszóródtak a galaxisban. A sztori ezúttal főleg Star-Lordra koncentrál, akit Ronan, a kree új vezetője az előző szám végén száműzött a Negatív Zónába. Ott az új király, Blastaar fogságába esett, aki inváziót tervez a Föld ellen, méghozzá egy olyan portálon keresztül, ami a Polgárháború idején épült egyik börtönben található. Blastaar seregei megkezdik a börtön ostromát, ami ellen Jack Flag vezeti a védelmet (a szerencsétlen flótás, akit Célpont megbénított Ellis Thunderboltsában). Közben a Rocket Raccoon vezette Guardians megtudja, hogy Star-Lord a Negatív Zónában van, és elindulnak a mentőakcióra, Quasar és Drax pedig belefutnak egy nem várt ellenségbe (ez utóbbi szálról még nem tudni, mi köze a fő cselekményhez, már ha van egyáltalán bármi köze hozzá). A jól felépített cselekmény, mint Abnettéknál mindig, gőzerővel robog előre, frappáns dialógusokkal, és a feszültséget, a sodró akciókat szépen oldó humorral van tele. A nyitó ostromjelenettől kezdve a csapat Negatív Zónába érkezéséig (előre kikövetkeztethető, de vicces és roppant jól kijátszott cliffhanger) minden tökéletesen a helyén van a szokásosan magas színvonalú űroperában – sőt, talán a szokásosnál ezúttal még magasabb színvonalúban, mert ez kétségkívül a sorozat egyik legjobb része eddig. Ami a rajzot illeti, Paul Pelettier ugye nemrég otthagyta a címet, ami a közeljövőben beugró rajzolókból fog vegetálni, amíg az utód elő nem kerül. Ebben a hónapban Brad Walker és Carlos Magno a sorosak, képeik pedig határozottan epikusabbak, élvezetesebbek, kidolgozottabbak, mint Pelettier korrekt iparosmunkái voltak – egy területet kivéve. Láthatóan problémájuk van az intelligens „állatkarakterek” rajzolásával, mert szegény Cosmo szeméből és mimikájából teljesen eltűnt az értelem, és csak egy egyszerű, nyáladzó kutya benyomását kelti (hasonlóan rájár a rúd Rocket Raccoonra, aki viszont ennek ellenére továbbra is a sorozat legcoolabb karaktere).

Mighty Avengers 21: Brian Michael Bendis jobbra el, Dan Slott balról be. És ahogy a Dark Avengers esetében, itt is csapatösszeszedés folyik az íróváltáson átesett sorozat 21. számában. Csakhogy a Mighty Avengersben mégis jóval többről van szó: a csapatverbuválás nem „csak úgy” történik, hanem nagyon is határozott okkal, egy, az egész világon kirobbanó, mágikus eredetű válság miatt – vagyis, akárcsak annak idején 1963-ban, most is egy nagy fenyegetés kényszerére állnak össze a Föld legnagyobb hősei. Az ifjú Angyalokat valaki kővé változtatta, New Yorkot hatalmas véráradás önti el, Philadelphiát gyilkos futónövény lepi el, Torontóban húsevő rovarok raja pusztít, és így tovább. Közben mindegyik helyszínen feltűnik egy jelmezben igen rég látott egykori Angyal, a Káoszban idegösszeomlást kapott, a mutáns népességet eltörölt, és azóta rejtőzködve élt Skarlát Boszorkány. Minthogy mágikus eredetű haddelhaddról van szó, ez a képregény alighanem a rég emlegetett „ki lesz a misztikus tudományok új mestere, Dr. Strange utódja” sztori felvezetése. A főgonosz a Chthon nevű démon, aki valahogy, valamikor, valahol megszállta Higanyszálat (őt Peter David x-factoros one-shotjában, a The Quick and the Deadben láttuk utoljára), és most leigázni készül a világot – persze, hiszen miféle más terv megakadályozása volna illő az új Bosszú Angyalai megalakulásához? Aminek tagjai: U.S. Agent, Jocasta, Hercules, Amadeus Cho, Vízió, Stature, Hulk, a Skarlát Boszorkány, a vezető, az új Darázs (Hank Pym), és persze Jarvis. Slott hatalmas léptékű eseménnyel nyitja történetét, olyan jellegűvel, ami köré manapság crossovereket szoktak építeni – szerencsére itt nem tették, viszont az is tény, hogy az egész epikussága kicsit kevésbé jön át az olvasó számára, mint az üdvös lenne. New York vértengerrel való elárasztása például egy duplaoldal harmadán jelenik csak meg, ami kicsit elbagatellizálja a jelentőségét – persze egy Jeph Loeb vagy egy Mark Millar ugyanezt a képet három duplaoldallal oldotta volna meg, és az meg a másik véglet, de jó lett volna, ha Slott rátalál az arany középszerre. Egyébként pedig az események kicsit gyorsak és kaotikusak, de ezzel együtt meglehetősen hatásosak, és a későbbiekben biztos tisztul majd a kép. Az mindenesetre dicséretes, hogy Slott a nagy világvége hangulatban sem feledkezik el a karakterekről, és szinte mindenkinek van egy igen erőteljes, jól eltalált pillanata – főleg Pymnek, akiből a jelek szerint tényleg felelősségteljes, komoly hőst akarnak faragni a Marvelnél. A Skarlát Boszorkány jelenléte pedig már önmagában örvendetes… A rajzokat Khoi Phamnak köszönhetjük, aki mint mindig, nagyon szép, visszafogott vonásokkal és emberalakokkal, és kifejező mimikákkal dolgozik. Igaz, a nagy, pózolós csoportkép éppen nem a legjobban sikerült, de másba nem nagyon lehet belekötni, és a színezők is csodás munkát végeztek.

Punisher: Frank Castle 66: Csak a rend kedvéért: volt egyszer egy MAX-os Megtorló sorozat, ami az egyszerű Punisher cím alatt futott. Emellett volt egy 616-os Megtorló is, az Punisher: War Journalként lett ismert, de aztán megszűnt, és e hónap elején újraindult Punisher álnév alatt. Ami azt jelentette, hogy az Addigi Punisher kapott egy állandó alcímet, és így született meg a Punisher: Frank Castle. Ég áldja a Marvel marketingeseit. Fél évvel vagyunk Garth Ennis távozása után, és az első, Gregg Hurwitz által írt sztori méltónak bizonyult a nagy elődhöz. Aggodalmaink azonban nem múltak el, mert a rotálódó írótriónak még csak az első tagja bizonyított. Most esélyt kap a második, név szerint Duane Swierczynski, akit egyelőre még nem nagyon tudok hová tenni. Rettenetesen kezdett hozzá a Cable-höz és az Immortal Iron Fisthez is, de mostanában mindkettő kezd egészen szépen kikupálódni – és az új Megtorló sztorijának a felütése is jól sikerült. Frank hazafelé tart, miután felpolcolt egy rakás hullát egy lányokkal kereskedő rabszolgalánc főhadiszállásán, ám furgonjában egy idegen várja, aki azonnal elgázosítja. Lekötözve tér magához, és egy kopasz, szemüveges hülye közli vele, hogy megmérgezte egy vegyszerrel, aminek következtében hat óra múlva elpatkol – de ha megöl egy érinthetetlen gengsztervezért, akkor megkapja az ellenanyagot. És hogy a kopasz szemüveges miért hülye? Mert mondókája után elengedi Franket, gondolván, hogy mivel tőle függ az élete, úgysem töri ki a nyakát. Szóval, értitek, hogy miért hülye, ugye? Arra is rájöttetek már, hogy mi lesz Frank következő lépése, nem igaz? Természetesen kicsinosítja magát egy hadseregnek is elég fegyverrel, és elhatározza, hogy a lehető legtöbbet kihozza ebből a hat órából. Tökéletes Megtorló portré: az elszánt, megszállott katona, aki leszarja, hogy él, vagy hal, a lényeg, hogy minél több férget küldjön a föld alá. Jó tudni, hogy Swierczynski érti a karaktert, innentől kezdve legfeljebb a történettel lehetnek majd bajok – de egyelőre annak sincs semmi jele, hogy emiatt izgulnunk kelljen, a sztori felvezetése ügyesen, feszesen, kellemesen ráérősen sikerült, ami remélhetőleg azt jelenti, hogy egy iszonyúan vérgőzös és kegyetlen második számra számíthatunk. Mert bizony jó lenne, ha az ellenszer megszerzése, és a háttérben álló koponyák kinyírása előtt az író ténylegesen rászánna egy számot arra, hogy Frank csak úgy, „minden mindegy” alapon ámokfut az alvilágban. A rajzoló Michel Lacombe, és összességében szép, hangulatos munkát végzett, baj csak a Megtorló ábrázolásával van. Talán elfelejtettek szólni neki, hogy ez nem a 616-os univerzum, Frank itt már közel jár a 60-hoz – márpedig a képeken alig néz ki többnek 30-nál (viszont egykedvű faarca szinte félelmetes, a mimikáját, illetve annak hiányát nagyon jól elkapta Lacombe).

Spider-Man Noir 2: Az áprilisi előzeteseknek hála immár biztosan tudjuk, hogy emellett, és a már szintén futó X-Men Noir mellett lesz még a témában Daredevil Noir és Wolverine Noir is (jé, egy mini a tengernyi Rozsomák történet közt, ami kifejezetten érdekes lehet). Ennek pedig örülni kell, mert a koncepció kiváló (főleg olyasvalakinek, mint e sorok írója, aki oda meg vissza van a noir zsánerért), és eddig a két, ennek keretében indult minisorozat is igen szépen alakul. Az előző rész végén kiderült, hogy hősünk, Peter Parker pártfogója, Ben Urich, a Hírharsona riportere, ott volt, amikor a Goblin, azaz Norman Osborn emberei brutálisan meggyilkolták nagybácsiját, Bent. Urich-nak van még pár terhelő bizonyíték a kezei közt, de nem hajlandó sztorit írni belőlük, vagy bármilyen más módon a világ tudomására hozni azokat, inkább drogmámorban ül otthon, és hagyja, hogy a nyála lecsorogjon az arcán. Mert ez bizony egy ’30-as évekbeli noir világ, ahol még a többnyire becsületes emberek is a kegyetlen, gátlástalan, és az egész várost irányító alvilági vezér zsebében vannak. Peter persze szeretne tenni valamit mindez ellen, de képtelen rá – egészen addig, amíg egy éjszaka valamiféle bizarr törzstől származó voodoo pók meg nem csípi, és emberfeletti képességekre nem tesz szert. Akkor aztán megkezdi egyszemélyes hadjáratát Osborn és csatlósai ellen – de annak ára, hogy közben Urichban is felébresztette a lelkiismeretet, a Pók fedőnevű újságíró élete lesz. Már az első rész is ígéretes volt, de az a második túllő minden elvárásunkon. David Hine fantasztikus noir-hangulatot teremt, tele bizalmatlansággal, halállal, korrupcióval, bűnnel és mocsokkal, bárhová is néz az ember. Az egyetlen tisztalelkű hős a főszereplő, mert a történet előrehaladtával még a látszólag mellette állókról is kiderül, hogy cinkelt lapokkal játszanak. Ennél már csak akkor lehetne még elemibb a noir-hangulat, ha belépne a sztoriba a femme fatale (ami egész biztos meg fog történni), és ha maga Peter sem lenne annyira patyolattiszta és ártatlan, mint amilyen (ami pedig egész biztosan nem fog megtörténni). A sztori fordulatos, stílusos, a cliffhanger pedig fantasztikus: egy kettéosztott oldalon megszületik és elpatkol a „pók”, meghal és feltámad a remény – igazi katarzisélmény. Ami Carmine di Giandomenico rajzait illeti, azok egyenesen lélegzetelállítóak. Már a nyitóoldal lángoló épülete is bámulatos, az utolsó két panelről pedig esett szó feljebb. De a legnagyszerűbb a pókcsípés következményének ábrázolása. Peter hallucinációja zseniálisan szürreális és horrorisztikus, hőssé válása pedig elemi erejű: Hine nem tököl monológokkal és „hű, szupererős lettem” féle felkiáltásokkal, rábízza magát di Giandomenicóra, aki mindössze pár kép segítségével képes gyönyörűen bemutatni, ahogy egy egyszerű, gyenge srácból elszánt harcos válik. Ez eddig hibátlan, alig várom a folytatást…

Oldalak: 1 2 3 4