Marvel 2009/04

Thunderbolts 128: Aki az elmúlt hónapokban azon morfondírozott, hogy hogyan kaphatta meg egy őrült gyilkos a kulcsot fél Amerikához, annak el kell olvasnia Andy Diggle új Thunderbolts sztoriját. Abból ugyanis kiderül, hogy nem a szuperhősök az egyetlenek, akik aggódnak a hatalomra került Osborn miatt. Az Egyesült Államoknak ugyebár új elnöke van, és ez nem csak a valóságra, hanem a Marvel Univerzumra is igaz. Barack Obama elrendel egy találkozót az egykori Zöld Manóval, mert értelemszerűen nem tetszik neki, hogy túl sok nemzetbiztonsági szál fut össze a kezében. Ebben megerősíti Leonard Samson, akinek felvételei vannak Osborn megőrüléséről, és általa elkövetett gyilkosságokról (ld. Caged Angels). A beszélgetésre és vádaskodásra az Air Force One-on kerül sor, ahol azonban már készenlétben áll Norman titkos bérgyilkos egysége: az új Thunderbolts. Az ő ténykedésük után pedig nem lesz könnyű eldöntenie az elnöknek, hogy Osborn, vagy Samson jelent veszélyt rá és Amerikára… Szóval, igen, ez a harmadik képregény a héten, amiben egy egészen új csapat áll össze, és a második, ami Osborn vezetése alatt. De itt a csapatverbuválás csak egy majdnem jelentéktelen háttérszál (egyedül Yelena Belova, a Fekete Özvegy toborzását látjuk egy flashbackben), a lényeg az, hogyan szilárdítja meg a „főhős” pozícióját az új elnök irányítása alatt. Van itt fantasztikusan jól megírt, valóságszagú, pörgő dialógus, látványos, dinamikus akció, ármánykodás, kémkedés és remek karakterrajzok. Jó látni, hogy Osbornt minden képregényben jól és egységesen írják, de mind közül talán Diggle találta őt el a legjobban. Valóban az a manipulatív, mindenféle beszélgetés alkalmával profin manőverező, aljas, megalomán, a világ leghatalmasabb politikusát is kijátszó, mindre képes gazember, akinek lennie kell. A sorozat, ami Warren Ellis érkezése óta fénykorát éli, továbbra is jó kezekben van – és ez a rajzolónak is köszönhető. Roberto De La Torre árnyékokkal teli, sötét, hangulatos és realisztikus vonásai fantasztikusak, és mindjárt az első oldal alján ad nekünk egy olyan Norman Osbornt, akinek baromira nem szeretnénk az útjába állni. Aki még mindig nem olvasná a Thunderboltsot, annak legfőbb ideje elkezdenie.

Uncanny X-Men Annual 2: A képregény, amire a Secret Invasion 8 óta várunk. Ott bukkant fel ugyebár először a gonoszok körében Emma Frost, aki pedig elvileg már jó másfél évtizede a hősök oldalát gyarapítja a Marvel Univerzumban. Fraction magyarázata egyszerű, és logikus: Emma mindent meg akar tenni, hogy megvédje a kihalófélben lévő mutánsokat, és nem válogat az eszközökben. Küklopsz sem teszi (ld. X-Force), hát ő, aki eredendően sokkal inkább híve a „cél szentesíti az eszközt” elvnek, miért tenne másképp? Fraction a magyarázathoz segítségül hív egy kis retcont, aminek lényege, hogy Emmának és Namornak van némi izgalmas, közös múltja. A történet így ennek megfelelően két idősík, egyrészt a jelen, másrészt a múlt között váltakozik. A múltban, mikor Emma még a Pokoltűz Klub tagja volt, Sebastian Shaw az ő bájait és manipulatív képességeit vetette latba, hogy meggyőzze Namort arról, hogy Fehér Királyként csatlakozzon a Klub belső köréhez (Atlantisz hercege természetesen csak röhögött az ajánlaton). Miután a Fehér Királynő napokra eltűnt Namor hálószobájába, Shaw utánuk küldte a Sentineleket, amik jókora pusztítást végeztek Atlantiszban. Így aztán a jelenben Emma egyezséget ajánl Namornak: tálcán nyújtja neki Shaw fejét, ő pedig cserébe Emma és az X-Men szövetségese lesz, és úgy védi majd őket, mintha csak atlantisziak lennének. Sokat kritizáltam az utóbbi időben az Uncanny X-Ment, és úgy látszik, a képregénynek jót tettek a Secret Invasion és a Dark Reign status quo-t felrúgó eseményei – Fraction olyan jól ír, mint ezelőtt még soha a mutánsok sorozatában, a Messiah Complex óta nem olvashattunk ilyen jó Uncanny füzetet. A sztori dialógusokra és karakterekre épül, akció kevés van, egész pontosan csak annyi, amennyi a cselekmény szempontjából elengedhetetlen. A dialógusok pedig nagyon jól megírtak, izgalmasak, jól kifejezik a karakterek jellemvonásait, és a köztük lévő kapcsolatokat. Namor és Emma közt meglepően jól működik a dinamika, és a Fehér Királynő és Shaw kapcsolata is új árnyalatokkal bővül – az pedig, hogy mindez mit jelent az X-Men jövőjére nézve, még rejtély, de a koncepció mindenesetre rendkívül ígéretes. Főleg, ha belevesszük a számításba azt is, hogy Namor szövetségben áll Dommal is – bizony, roppant érdekesen bonyolódik Osborn belső körének kapcsolatrendszere. A múltbéli jelenteket Daniel Acuna, a jelenbelieket pedig Mitch Breitweiser rajzolta. Előbbi elnagyolt, archaikus vonásokkal, eltúlzott mimikával dolgozik (nem valami szép, a rémes színezés pedig csak ront az összképen), utóbbi viszont szimpatikusan egyszerű, realisztikus vonalakat húz, amiket szép, minden jelenetet egy egységes színvilágra épülő színezés tölt ki. Remek képregény, Fraction végre megmutatta, hogy nem feltétlenül van nála rossz kezekben az X-Men. Most már csak magát a sorozatot kellene kipofoznia…

War Machine 2: Grag Pak hardcore akcióképregényként beharangozott Megtorló-Vasember hibridje folytatódik – és bár a felütés egész ígéretes volt, kezdenek kételyeim támadni. A koncepció ugye elég egyszerű, sőt, talán kicsit bugyuta is. Van egy kőkemény hadigépünk, aki repked a világban, és mindenkinek rakétákat küld a seggére, aki ártatlan embereket olt ki, ne adj Isten, népeket mészárol le, és háborús bűnöket követ el – ez tényleg olyan, mint egy Megtorló „nagyban”, csak a személyes tragédiából eredő megszállottságot egy katona kötelességtudata helyettesíti, ami azért kevésbé érdekes. De a koncepció csak egy dolog, a kivitelezésen mindig több múlik. És a War Machine ugyan lehetne egy egyszerű, de dögös, brutális és „übercool” akciósorozat, viszont a helyzet az, hogy Pak túlságosan keményen próbálkozik, és az izzadságszag már most kezd beleivódni a történetbe. Pl. nagyjából minden ötödik oldalon van egy kép, amin a röhejesen sok ágyúval és géppityuval feldíszített hősünk elszántan repül egy nagy robbanással a háttérben. Aztán Pak megint szégyentelenül eljátssza ugyanazt, amit az első számban, vagyis hogy akció közben a címszereplőnek leszakadnak a lábai, ami persze ez nem állítja meg, kattog, berreg, és lő tovább – ez egyszer jó volt, de rohadtul nem szeretném látni minden egyes részben, akármilyen cool is (egyébként annyira nem, amennyire az író hiszi). Mindeközben a karakter teljesen elsikkad – bármilyen katona lehetne a páncélban, mi csak onnan tudjuk, hogy Rhodey az, hogy társai (akik még felületesebbek) annak szólítják. Persze értem én, hogy ez itt egy kőkemény akció akar lenni, nem karaktertanulmány, de azért némi levegővétel, esetleg egy-két jól megírt dialógus mégsem ártana a huszonnyolcadik és huszonkilencedik marhanagy robbanás között. Attól pedig csak még inkább ferde szemmel nézek a képregényre, hogy tudom, Pak ennél sokkal, de sokkal többre is képes. A cliffhanger mindenestre ígéretes, Ares és Osborn felbukkanásával ez a sztori is bekapcsolódik a Dark Reignbe, szóval hátha annak a koncepciója megmenti az unalomba fulladástól ezt is. A rajzok egyébként, ahogy azt az előző számnál is jeleztem, abszolút rendben vannak, és a színezőt is csak dicsérni lehet. De ami Pakot illeti, ő jobb, ha összeszedi magát, vagy különben ez egy igen rövid életű sorozat lesz…

Wolverine: Origins 32: Ezt mindig rettegve kezdem olvasni… de akárhogy nézem is, a legutóbbi rész egészen tűrhető volt, és ez a mostani is hasonló színvonalon mozog. Ott hagytuk abba, hogy apa és fia összeállt, hogy levadássza Romolust, de aztán Daken látszólag elárulta Rozsomákot, és Cyber mellé állt a titokzatos főgonosz utáni hajszában. Ahogy azt valamennyire lehetett is sejteni (de legalábbis remélni), most kiderül, hogy ez csak egy dupla átverés volt, aminek segítségével Daken beférkőzött Cyber bizalmába. Ami nem világos, hogy utóbbi ez esetben miért nem próbálta megölni a fia által harcképtelenné tett Rozsomákot, ahelyett, hogy otthagyta egy oszlophoz láncolva, tucatnyi géppuskás kölyök felügyelete alatt (persze a hibát nem a karakterben, hanem az író kontármunkájában kell keresni – ahogy a Dakennél lévő X-Men kommunikátor körüli vita banalitása esetében is). A végén persze Daken mégis elárulja apját, de most már legalább (írói és olvasói szempontból is) érthetőbb, logikusabb körülmények közt. Az imént említett problémáktól eltekintve ezúttal egy egész korrekt, többnyire jól működő füzetet kapunk. A Logan ködös múltjából előrángatott arab karakterhez (aki valamiért tartozik neki, ezért egy repülőúttal segíti, hogy utolérje fiát és Cybert) kapcsoló jelenet még mérsékelten viccesnek és ötletesnek is nevezhető, bár nincs sok funkciója azonkívül, hogy pár képkockával hozzájáruljon a szükséges oldalszám eléréséhez. A cliffhanger viszont egészen jól sikerült. Way célzott rá interjúkban, hogy a sorozat (különösen Daken) mostantól kezdve némileg szorosabb szálakkal kötődik majd a Marvel Univerzum egészéhez, és Nick Fury felbukkanása ezt látszik igazolni. Daken szerepe egyébként mostantól kezdve érdekes lesz: Osborn csapatának tagjaként aligha pátyolgathatja sokáig büntetlenül „világuralmi” terveit. De ez még a jövő zenéje. Addig is… Yanick Paquette rajzai, bár kissé elnagyoltak, emberalakjai pedig a kelleténél robosztusabbak, rendben vannak, viszonylag passzolnak a képregény hangvételéhez. Továbbra sem egy olyan sorozat ez, amit érdemes olvasni, de aki idáig eljutott, valószínűleg nem pont most fogja abbahagyni…

Oldalak: 1 2 3 4