Micsoda hét, kedves barátaim, micsoda hét! Két (!) Zöld Manó egymás (!!) és Barack Obama ellen (!!!), két új Bosszú Angyalai csapat, az egész világon végigsöprő mágikus katasztrófák, Ben Urich halála, Vadóc visszatérése, a Királyok háborújának előzményei, megmérgezett, ámokfutásra készülő Megtorló, és még sok más… Bizony, a múltkori uborkaszezon után most zsúfolt hetünk van, csupa remek képregénnyel, és egy feje tetejére állt Marvel Univerzummal. Mert eddig csak kóstolgattuk Norman Osborn sötét uralmát, most viszont nyakig elmerülünk benne – féljetek, vigyázzatok, óvakodjatok: a gonosz uralkodik, és senki sincs biztonságban!
Amazing Spider-Man 584: Feszületet, szenteltvizet, köpőcsészét készenlétbe, itt jön Marc Guggenheim és a Chracter Assassination. Napnál is világosabb, hogy ez a sztori akar lenni a pókgárda második nagy dobása a New Days to Die-t követően, a One More Day utáni időszámításban, de ugye számíthatok rá, hogy abszolút senki nem lepődik meg, ha azt mondom, hogy az első rész alapján annak a cipőfűzőjét sem kötheti be? Kezdjük egy egyszerű példával: Guggenheim teremt egy egészen ígéretes szituációt, amelyben a Bumeráng és a Sokkoló az elnökválasztásról beszélgetnek, miközben egy fogadóirodába tartanak, ahol felmarkolhatják a dohányt az Amerika Kapitány/Batroc küzdelemmel kapcsolatban. Számtalan poénra van itt lehetőség, leginkább a „B-listás gonoszok versus politika és nagyvilág” témában (mi mindent tudott volna kihozni ebből Dan Slott…), de Guggenheimnek egész egyszerűen nincs humorérzéke, és ezt nem lehet szépíteni. Lapos, érdektelen és unalmas az egész jelenet. És itt még csak a képregény második oldalán járunk, az pedig egy olyan elsőt követ, amiben abszolút semmi, de tényleg semmi új információ nincs a recap page-hez képest, azaz teljességgel felesleges a létezése. Aztán vágunk Pókira, akit épp üldöz a rendőrség, és kevés híján ott is hagyja a fogát: sebesülten, viharverten kullog haza, hogy ott aztán megzavarja Carlie, aki egy kollégája által összetákolt herkentyűvel ide, egészen pontosan Peter albérlőtársa, Vin Gonzales ágya alá követte a póknyomkötős gyilkos nyomát… Szóval Vin a hunyó. Micsoda sokkoló meglepetés, ugye? Az a probléma a „ki a tettes” típusú történetekbe besumákolt karakterekkel, akiknek látszólag semmi jelentőségük nincs a cselekmény szempontjából, hogy a vak is látja, csak azért vannak ott, hogy végül az ő nyakukba varrjanak mindent (Hush, valaki?). Három lehetőség volt: Vin vagy Manace, vagy a póknyomkövetős gyilkos, vagy mindkettő. Reméltem, hogy nem lesz igazam, és Guggenheim képes lesz meglepni, de jobban is tudhattam volna… S mivel ennek a számnak a hatásmechanizmusa erre az elcsépelt, átlátszó fordulatra épül, az egész mehet a kukába a lapos, unalmas dialógusokkal együtt. Viszont John Romita Jr. rajzait csak dicsérni tudom: ahogy a New Ways to Die esetében, itt is sokkal kifinomultabbak, szebbek, mint a legtöbb jelenkori munkájában – úgy látszik, manapság csak akkor szabad őt rajzasztalhoz engedni, ha vonásait aztán Klaus Janson húzza ki (egyébként nagy vállveregetést érdemel a színező is, Harry naplementés lánykérése például gyönyörű).
Astonishing X-Men 28: Lássuk csak: az előző szám október 27-én jelent meg (a kétrészes Ghost Boxes minit felejtsük el – minden szempontból), a következő pedig már eleve három hónappal későbbre, április 15-ére van kiírva. Szóval három számig sikerült tartani az ütemtervet, ami alapján most már az első sztori befejező részét kellene olvasnunk. Ez kezd siralmasabban kinézni, mint anno Whedon és Cassaday esetében, hiszen ezek alapján örülhetünk, ha az első sztori egy év alatt lemegy (mert biza, a 25. rész még júliusban jelent meg), vagyis: mire olvashatjuk a befejezést, ki a fene fog emlékezni rá, hogy kezdődött az egész? Nade lássuk, mit kínál nekünk Warren Ellis és Simon Bianchi, ha már méltóztattak végre kiadni kezeik közül ezt a negyedik számot. Az X-Men megérkezett egy kínai erdőben nyugvó, a külvilágtól elzárt és elrejtett, kettészakadt, lebegő, és látszólag teljesen elhagyott városba, amelynek koordinátáit korábban, a mutánsgyilkosság helyszínén találták (a sztori ugye elvileg egy mesterséges, és egy alternatív univerzumból származó mutánsok közti konfliktusra épül). A csapat három részre oszlik: Küklopsz Bestiával, Rozsomák Armorral, Emma Viharral kutat a városban, és persze mindhárom csoport ellenségbe botlik, akit annak rendje és módja szerint le is gyűrnek. És tényleg semmi több nem történik ebben a képregényben: három párhuzamosan elmesélt akciójelenetet kapunk, végül pedig elhangzik egy fontos és valóban meglepő név, ami egy ismerős mutánst helyez a történet hátterébe. Szerencsére a pofonegyszerű koncepcióhoz mesteri kivitelezés társul: nem újdonság, hogy Ellis piszkosul jól érti ennek a médiumnak a hatásmechanizmusát, úgyhogy a harcok, illetve azoknak felvezetései is nagyszerűek, a dialógusok pedig nemkülönben. Bestia és Küklopsz párosából ugyan nem tud semmi különösebben érdekfeszítőt kihozni, viszont Emma és Vihar, illetve Rozsomák és Armor duója fantasztikusan jól működik – de főleg az utóbbi: Ellis ugyanott folytatja, ahol Whedon abbahagyta, és fantasztikus dinamikát lop az újonc mutánslány és a kanadai kaszaboló kapcsolatába. Simon Bianchival ellenben továbbra sem vagyok 100%-ig kibékülve. Szörnyen öncélú, kaotikus, itt-ott nehezen követhető panelkezelése nem válik a képregény dicsőségére, és ahelyett, hogy fokozná, inkább megtöri az akciók lendületét.
Dark Avengers 1: Hölgyeim és Uraim, örömre szolgál, hogy bemutathatom Önöknek az új Bosszú Angyalait: gyilkosok, pszichopaták, őrültek, szociopaták, vérszomjas, amorális istenek és szörnyetegek. Isten hozott mindenkit Norman Osborn sötét uralmában! Bizony, a Dark Reign most már teljes hangzavarral dübörög, szinte minden fontos Marvel sorozatban szerepe van, és mi másban is volna nagyobb szerepe, mint Brian Michael Bendis legújabb sorozatában, a Dark Avenbersben, amiben magának Osbornnak, és új csapatának dicstelen tevékenykedéseit kísérhetjük majd figyelemmel? Nos, az első szám bivalyerős: az egyik legjobb, amit Bendis az utóbbi időben írt a Marvelnél – pedig túl sok nem történik benne, leginkább azt láthatjuk, hogy „főhősünk”, Osborn, hogyan toborozza össze új csapatát, aminek tagjai még csak nem is igazán meglepőek. Az Iron Patriot páncélban maga a gonosz nagyfőnök bújik meg (a Ghost segítségével sikerül végre feltörni Stark Vasember raktárát), Pókemberként az Osborn egy szérumának segítéségével emberi kinézetűre formált Venom parádézik, Sólyomszem jelmezében Célpont várja az alkalmat, hogy embereket mészárolhasson, Rozsomákot fia, Daken személyesíti meg, Ms. Marvelt Moonstone, és persze itt van még Ares, a Sentry és a kree Noh-Varr, mint Csodakapitány. Szóval Bendis egy igen hatásos, ütőképes csapatot szedett össze (kik szállhatnak szembe eredményesen egy olyan brigáddal, aminek tagja Noh-Varr és a Sentry?), méghozzá roppant ügyesen. A képregény a szokásos „csapatösszeszedős” dramaturgiát követi, azaz oldalról oldalra láthatjuk, ahogy Osborn felkeresi a jelölteket, és felajánlja nekik a munkát – s mivel egy manipulatív gazemberről van szó, pontosan tudja, kire mivel tud hatni. Valakinek a lelkiismeretére, valakinek a személyes érzelmeire, valakinek a vérszomjára játszik rá, és ezekhez meg is kapjuk a Bendistől megszokott, színvonalas dialógusokat. Közben Osborn gondoskodik róla, hogy Doom visszakapja Latvériát, azonban a dologba még Morgana Le Faynek is van beleszólása – ami persze azt jelenti, hogy megvan a csapat első ellensége. A rajzoló Mike Deodato, akinek sötét stílusa tökéletesen passzol majd ehhez a képregényhez, viszont nem bánnám, ha a túlságosan kigyúrt emberalakokat mellőzné végre (ez az utóbbi időkben megjelent Rozsomák történeteiben is probléma volt), mert a Sentry például egyenesen röhejesen néz ki a második oldalon – ráadásul ezek a túlzott muszklik már nem is igazán vannak divatban manapság. Egyébként viszont a Dark Avengers 1 tökéletes nyitánya egy ígéretes sorozatnak, ami remélhetőleg intelligens hardcore szuperhős történetekkel lesz tele.