KomiXérum #5

Jungle Girl Season 2 #4

Történet: Doug Murray
Rajz: Adriano Batista
(Dynamite Entertainment)

Van abban valami nagyon izgató, ahogy egy dzsungelből szalajtott, ritkás ruházattal megáldott gyönyörűség csápos mélytengeri szörnyek ellen küzd. Bevallom, eddig nem nagyon kísértem figyelemmel a Jungle Girl sorozatot, ami második szériájában tart a negyedik résznél, de ezen lemaradásomat pótolva immáron csatlakozom azon férfitársaim táborához, akik nyálcsorgatva várják e remek kikapcsolódást ígérő képregény következő számát.
Az új számban a tenger mélyén találjuk éppen főhősnőnket, aki adottságait villogtatva és képességeit fitogtatva menti ki gonosz és gaz fogvatartói kezei közül barátját, miközben a megmentésükre igyekvő tengeralattjáró legénysége is hasonlóan megfontolt, ám még annál is furábban kinéző lények, illetve mélytengeri polipok ellen küzdenek. A pofonegyszerű sztorit sikerült olyan nagyszerű megoldásokkal lendületessé tenni, mint a dinamikus panelelrendezés, amelyek keretezése, néhol dőlése vagy szinte csak a papírra dobása nagyszerű apropót adnak arra, hogy az amúgy néhol hibát is vétő író gyengeségeit sikerrel palástolja. A legelején máris találunk példát erre, melyet egyszerűen nem tudok hova tenni: a szabadulás pillanatait képen látni jól kidolgozott sort jelent, de egy az egyben lenarrálni azt, amit éppen a szemünkkel is látunk, teljességgel felesleges. Illetve idejétmúlt, de ez legyen most mindegy. Lehet tisztelgés a régmúlt képregényei előtt, de mivel erre pontosabb utalást a továbbiakban nem találunk, így ejthetjük is ezt az elméletet. A sztori, mivel ezerszer látott közhelyekből építkezik egyébként ügyesen, muszáj volt megtámogatni valami igazán dögös küllemmel, amit a rajzoló remeklésével sikerrel is abszolváltak. Nem hiába, ezt a füzetet elsősorban a telerajzolt oldalai adják el, melyek a színezéssel kiegészülve valami gyönyörűen adják vissza az adott helyszínt, hangulatot, és hovatovább részletesek is pontosan annyira, amennyire erre szükség van. A tengeri szörnyek monumentalitását például álleejtős oldalakon érzékeltetik, és a hajszálpontos vonalakból álló tengeralattjáró, valamint a kíséretükként is felfogható tengeri szörnyek hada igazán impozáns látványt nyújtanak. De mi lenne mindezzel, ha hiányozna a főhős, akinek már beígért csodás testéből semmit nem láthatnánk? Nem kell megijedni, Jungle Girl tudja, hogy kell felöltözni egy ilyen heves harchoz, így szerencsére van időnk elmélázni tökéletes idomain, lenge ruházatán. Ha a következő részt túléli, lehet, hogy feleségül is kérem.
Egyébként az író, vagy írók ha úgy tetszik, a kalandtörténetek meséléséhez azért eléggé értenek. Ezt bizonyítja az is, hogy a füzet közepén található sejtelmes, a közelgő veszélyt jelző csendet bitorló jelenet olyannyira erőteljes, hogy komoly pánikot képes kierőszakolni az addigra a sok forgatástól tényleg fáradt szemű olvasóból, és ez azért nem kis teljesítmény. A tengeri csaták nagyon is rendben vannak, a cliffhanger pedig gondoskodik róla, hogy ne tűnjön badarságnak a második sorban tett kijelentésem a csápos idegeneket illetően. Nem csalás, nem ámítás, Jungle Girl nagy slamasztikában volt, van és természetesen lesz is. Az itthon is sok helyről ismerős Frank Cho segédletével tehát egy nagyon is élvezetes képregényt kerekítettek, ami olvastatja magát, miközben talán a hét egyik, ha nem az egyetlen olyan füzete, melynek rajzaiba belekötni nem csak, hogy nem érdemes, de lehetetlen is. Túlontúl szubjektív vagyok? Nézzétek meg azokat a sejtelmesen eltakart melleket!
Fdave

Marvels – Eye of the Camera 5

Történet: Kurt Busiek
Rajz: Jay Anacleto
Marvel Comics

24 oldal arról, hogy Phil Sheldon haldoklik. Valaki üvöltsön helyettem. De tényleg, a tököm televan már ezzel a minisorozattal. Felfogtuk, hogy Sheldon rákos, és nincs sok ideje hátra. Felfogtuk, hogy nem elégedett életművével, hogy többet szeretne hátrahagyni, és nem tetszik neki az, ahogy a világ a szuperhősökre tekint. Felfogtuk, hogy ez egy bonyolultabb kor, mint amiben az eredeti, mára klasszikus Marvels játszódott, hisz tele van kétes hősökkel, mutánsellenes hisztériával, és még a legnagyobb, legmakulátlanabb bajnokok neve is befeketedik időről-időre, a médiát meg csak a szenzáció érdekli. Felfogtuk – már legkésőbb a második rész megjelenésekor. Hát akkor, kérdem én, mégis mi a francért létezik egyáltalán az utóbbi három?? Merthogy egy deka új információval, szemponttal, ötlettel, gondolattal, akármivel nem lettünk gazdagabbak, csak megyünk körbe-körbe, és minden egyes számmal lenyomják a torkunkon ugyanazt még egyszer… és még egyszer… és még egyszer. Busiek tényleg azt hiszi, hogy attól, hogy más neveket, hősöket és konfliktusokat dobál be a „történet” kirakathátterébe, nem vesszük észre, hogy az egész olyan, mint egy megakadt lemez? Miért kell egy valóban nagyszerű minisorozat emlékét meggyalázni ezzel a teljesen felesleges, értelmetlen, ostoba és bosszantó folytatással? Nesze neked, hülye olvasó, itt egy újabb nagy név, amit úgyis megveszel, mert szép emlékek fűznek hozzá, aztán mire kiderül, hogy azt a nevet az alkotók sárban mocskolják össze, már úgyis mindegy… Az eredeti Marvels bármely tetszőleges két oldalán többminden történt, mint ebben az egész képregényben. Mert nehogy azt hidd, hogy a nyitó megjegyzésem túlzó volt. Na jó, az utolsó oldalon azért felbukkan Maggie, a Marvels azóta felnőtt, lincselésre éhes tömeg által űzött mutáns kislánya, nyilvánvalóan azért, hogy az utolsó számban megnyugvást adjon szenvedő és kétkedő hősünknek, és Busiek szépen giccsbe boríthassa a befejezést (ez a jobbik eset, mert ha a nő valahogy megmenti Sheldon életét, én alakítok egy ízléskommandót, és Busiek után küldöm). A vicc az, hogy ha Maggie mondjuk a második rész végén bukkan fel (a már akkor haldokló) Sheldon előtt, ugyanez lett volna az eredmény. És csak hogy teljesen legyen a kép, nem, Jay Anacleto szép, de üres és semmitmondó, Alex Rosst mímelő képei sem lettek jobbak.
Olórin

Mighty Avengers 24

Történet: Dan Slott
Rajz: Rafa Sandoval
(Marvel Comics)

Nocsak-nocsak, még a végén mégiscsak lesz ebből a sorozatból valami… Dan Slott finoman szólva is alulmúlta a várakozásokat első Bosszú Angyalai sztorijával, de most, hogy a csapatot már sikerült – még ha oly ügyetlenül is – összeraknia, azaz túlvan az alapozáson, talán felpöröghetnek a dolgok. Van itt épp elég, izgalmasnak és érdekesnek tűnő esemény, hogy szépen fenntartsa az olvasó figyelmét, és nem mellesleg Slott ezeket sokkal gördülékenyebben írja, mint a korábbi részekben. Először is itt vannak ugye a címszereplők, akik továbbra is javában tartják a frontot a különböző válsághelyzetek terén szerte a világon. Aztán ott van Pietro, aki természetesen mindenáron meg akarja találni a csapatot látszólag háttérből instruáló nővérét, a Skarlát Boszorkányt (akit a Young Avengers Presentsben láttunk utoljára – de ott is csak egy pillanatra) – remek egyébként, ahogy fáradhatatlanul lohol szupersebességgel az országról országra, krízisről krízisre teleportáló Angyalok után. Ebben önmagában nagyobb epikus erő van, mint az előző három rész csúnyán félreírt világmentésében együttvéve. Aztán, mivel a Dark Reign logo ott virít a füzet tetején (van olyan Marvel képregény jelenleg, amin nem virít ott?), persze találkozunk Norman Osbornnal is, aki egyáltalán nem örül neki, hogy egy másik nemhivatalos Bosszú Angyalai csapat is megjelent a színen – és ha már itt tartunk, meg kell említenünk Lokit is. A hazug, csalárd Isten volt annak idején az oka annak, hogy az Angyalok csapata először összeállt, így aztán mindig is kiváló gonosza lesz egy ilyen képregénynek. És ha az előző sztoriban volt bármi, ami ért legalább egy hajítófát, hát az mindenképpen Loki szerepe volt, aki a háttérből, a Skarlát Boszorkány álcája mögé bújva, alattomosan irányítja hőseinket saját kénye-kedve szerint. Straczynski Thorja mellett ez már a második sorozat, amiben Loki láthatóan hosszabb távra megkapja a főgonosz szerepét, és őszintén remélem, hogy a két író egyeztet majd egymással, mielőtt másfelé viszik a figurát – eddig megvan az összhang, és mindkét füzetben fantasztikusan működnek a gazfickó (vagy gaznő, vagy mi) machinációi. Kezd egész szépen működni a csapatdinamika is. Igaz, néhány tag még inkább csak ágyútölteléknek van ott, de látszik a fejlődés, Slottnak lesz még ideje dolgozni az arányokon, és azt már most tudja, hogy milyen szavakat mikor, kinek kell a szájába adnia. Csak annyit tudok felhozni ez ellen a rész ellen, hgoy Slott elég hanyagul írja benne a szinte mindenhol máshol remekül kezelt Osbornt: pusztán két-három mondat elég hozzá, hogy elveszítse önbizalmát, határozottságát, és szánalmasan hebegve-habogva igyekezzen másfelé terelni a beszélgetést. Mindezt úgy, hogy közben olyan szupergonoszok társaságában van, akik amúgy a gyengeség első jelére százfelé tépnék. A rajzokért ezúttal Rafa Sandoval felelt, és noha semmilyen szempontból nem kiemelkedők, nincs is velük semmi gond, korrekt, tetszetős munkák – ráadásul nem ütnek el túlságosan az előd, Khoi Pham képi világától sem. Ha továbbra is így emelkedik a színvonal, még a végén három remek Bosszú Angyalai sorozatunk lesz egyszerre.
Olórin

Oldalak: 1 2 3 4