KomiXérum #5

Detective Comics #853

Történet: Neil Gaiman
Rajz: Andy Kubert
(DC Comics)

Sejtem, hogy meglepő ezt olvasni, de hidd el nekem, kedves olvasó, ugyanilyen különös érzés leírni is; a „Whatever happened to the Caped Crusader?” minden idők egyik legjobb Batman-története. Nem vagyok pesszimista alkat. Sosem sírom vissza a régi szép idők képregényeit, így nem is kellene csodálkoznom azon, hogy 2009-ben is születhetnek meghatározó erejű, örökre az emlékeinkben maradó klasszikusok. Mégis megdöbbentő frissében olvasni, és átélni azt a varázslatot, erőt és szépséget, amit egy ilyen remekmű sugároz, és amellyel korábban csak akkor találkoztam, ha nagy elvárásokat támasztva nekiálltam átrágni magam egy-egy képregényes alapvetésen, „kötelező olvasmányon”. Ugyanis Neil Gaiman és Andy Kubert mesterműve igenis kötelezően befogadandó mindazok számára, akik valaha egy kicsit is érdeklődtek a Sötét Lovag karaktere iránt. A Denevérember szinte pontosan 70 éves, így legfőbb ideje volt, hogy egy író és egy rajzoló papírra vesse a világ legtöbb képregényében szereplő, az egyik legnépszerűbb, legismertebb ikonjának legutolsó szereplését. És hogy mindehhez milyen megközelítést választottak? Képregény-gyűjtő barátaimnak had válaszoljak úgy, hogy a legutóbbi Batman és Detective Comics füzeteket – vagy a hamarosan megjelenő keményfedeles deluxe kötetet – a polcukon sorakozó Batman komikok legelejére vagy legvégére is nyugodtan elhelyezhetik.
A februárban megjelent első epizód néhány panel után nyilvánvaló tette, amit itt látunk, nem lehet a valóság. Ám, hogy pontosan minek is vagyunk szemtanúi, ara egészen a második rész végéig kellett várnunk. Alfred és Macskanő gyönyörű és megdöbbentő történetei után, melyek ráérősen, kellően elidőzve mesélték a Sötét Lovag életútját és halálát az ő szemszögükből, ezúttal a legfontosabb, avagy legérdekesebb mellékszereplők állnak a ravatal elé; mindenki szükségét érzi, hogy szóljon néhány szót. Bár a naphosszat tudnám olvasni Gaiman lenyűgöző ötletarzenálját, végtelenszerű, szebbnél szebb megközelítési módjait, mégis lenyűgöz, ahogy Joker, Bullock, Rébusz és a többiek történeteiből csak az utolsó pillanatokat olvashatjuk; az alkotópáros csak egy-egy panelre, néhány mondatra szorítkozik, mégis mindegyik apró fejezet tartalmasabb, mint más, több száz oldalas sztorik. Azon lehet vitatkozni, hogy Superman, Gordon, Dick vagy Barbara, mint a Sötét Lovaghoz szintén legközelebb álló személyek nem kaphattak-e volna több lehetőséget, a képregény azonban olyan tökéletesen komponált, olyan kiváló ritmusú, hogy egy kicsit több részlet itt vagy ott megakasztotta volna a dinamikát. A képregény csúcspontja pedig egy olyan nagy találkozás, melyet mindenkinek látnia kell! Kikről is beszélek? A pokol tűzén égnék el, ha elárulnám, mielőtt te magad láthatod, kedves olvasó. A „Whatever happened to the Caped Cruscader” bármikor előhúzható lesz példaként, ha a kilencedik művészeti ág műfaji sajátosságait akarjuk prezentálni. A képi megoldások és a szöveg felváltva egészítik ki egymást, és szolgálnak nem csak nélkülözhetetlen, de egyaránt élvezetes eszközül a történet elmeséléséhez. Míg joggal gondolhatjuk, Gaiman az, aki ezzel a meghatározó történettel végleg belépett Miller, Morrison, Loeb, O’Neil, Moore, Moench, Starlin, vagyis a „Batman univerzum halhatatlanjainak” sorába, mégsem lopja el az író a dicsőséget Andy Kubert elől. A rajzoló pályája legjobbját produkálja ezzel a sokrétű, komplex, számtalan utalást, kollégái, példaképei előtti tisztelgést tartalmazó precíz, mégis szívvel-lélekkel készült munkával, mely utal számtalan csodás művészre, Bob Kane-en keresztül Jim Aparon és Dave McKeanen át egészen Jim Lee-ig. A füzet ezúttal is skiccekkel, ceruzarajzokkal zár, tovább bővítve az előző epizód extráinak sorát.
Batman rajongóként azt kívánom, mindenkihez minél hamarabb jusson el ez a komik, ugyanis a múlt héten újabb alkotással bővült azon történetek sora, melyek elolvasása nélkül senki sem állíthatja, hogy igazi rajongója lenne Batmannek, a szuperhősöknek, de még magának a képregény műfajának sem. Vegyünk példát a bárpult mögött poharakat törölgető Joe Chillről és ha már mi nem is lehettünk ott 1939-ben, mikor a történet elkezdődött, legalább ne hagyjuk ki azt, amikor véget ér.
Tungsram

Hellblazer #254

Történet: Peter Milligan
Rajz: Goran Sudzuka
(Vertigo)

Milligan előző Constantine-sztorijával bebizonyította, hogy nem tartozik a kiszámítható, sablonos megoldásokkal operáló írók közé. Amit az új számban, és az új, két részes Regeneration című történetben látunk tőle, egyelőre kevésbé érdekfeszítő, ám tele van remek ötletekkel, végre konkrét koncepcióval. Constantine a pestis sújtotta XVII. Századi Londonról vizionál, majd hamar Pheobe kezelésében köt ki a kórházban. Nem kedvelem különösen ezt a női karaktert, semmiképpen sem tudom elképzelni hosszabb távon Constantine oldalán, ám tetszik az író szándéka, hogy állandó mellékszereplőket foglalkoztasson. Ennek újabb példája Emil, aki John lakásán lepi meg hősünket. A 2012-es londoni olimpia elleni lázadásra buzdít, ám Constantine nem osztozik lelkesedésében. A mese, miszerint az olimpiai falu egy régi temetőre épül, igencsak elhasznált horror-klisé, ez még talán nem is volna baj, de Constantine-t láthatólag annyira nem hatja meg semmi más, mint a fel-felbukkanó álomképek, hogy egészen a cliffhangerig az olvasó számára is érdektelen az olimpia-téma. A párbeszédek teljesen rendben vannak, Milligannak nem okozott gondot elkapni Constantine stílusát, a történetvezetés pedig szintén élvezetes, ugyanis párhuzamosan haladunk a múlt és a jelen között, észrevétlenül folyik az egyik át a másikba. Amivel viszont komoly problémák akadtak, az a látvány: egyrészt Sudzuka stílusa – bár kétségtelenül mutat öregiskolás elemeket – nem is úgy általában a Hellblazer világához nem passzol, hanem konkrétan ez a sztori igényelt volna sokkal merészebb, konkrétabb elképzeléseket megvalósító rajzokat. Ez még azonban csak a kisebb baj. A színezés rettenetes, legszívesebben kiütöttem volna az egeret Jamie Grant kezéből. Hogy jönnek ezek az élénk, egymást ütő színek ehhez a képregényhez? Stílusérzékből nem sok szorult a kollégába, tönkreteszi a rajzokat rikító sárgáival, tengerszínű kékjeivel. Ha el tudtunk tekinteni a gyomrunkat megfekvő látványtól, a sztorit még élvezhetjük is. Bár Milligran stílusából adódóan igen nehéz megítélni a kétrészest úgy, hogy a fele még hátravan, annyi azonban bizonyosan kiderült, a figyelmünkre érdemes lesz a folytatás.
Tungsram

Jack of Fables #33

Történet: Bill Willingham és Matthew Sturges
Rajz: Russ Braun
(Vertigo)

Csak egy hét telt el, de máris folytatódik a Fables Crossover, a 2. résszel. Rögtön az első duplaoldalon egy igen szemléletes életképnek lehetünk tanúi, ahogy a Golden Boughs menekült fable-jei Jack vezetésével egy útszéli vendéglőben várják Snow és Bigby megérkeztét. Rengeteg kis megmosolyogtató nüanszot figyelhetünk meg mind vizuálisan, de a párbeszédek kapcsán nem kevésbé.
Megismerjük a Snow Queen és Jack gyerekét, az új vagy ha úgy tetszik ifjabb Jack Frostot, mely szál még a sorozat 10-11. részeiben került bevezetésre, tehát majd 2 év után folytatódik. A tél úrnőjének gyermeke, amint ráébred képességeire, azonnal átveszi a Jack Frostra jellemző külső megjelenést, hiszen a Fable-verzumban egy írott karakter szerepét többen is betölthetik, ha hiány támad, egy új karakter lép az örökébe, most Jack fia tölti be az űrt. Meg az anyja után is veszi át a hideg képességeket, aki még mindig a Csipkerózsika indák fogságában van.
Kevin Thorn hozzákezd a világ újraírásához, de hogy az elején ne lőjenek el minden puskaport, így még „alkotói válságban” szenved, egyelőre csak kicsiben, egyes emberek sorsának elrontásában leli örömét. Rendkívül hatásos az a páros oldal, ahol, ahogy elvonul, a szerencsétlen városlakókkal mindenféle gonoszságot művel. Motivációja, a sértettség nem teszi indokolttá, hogy ilyen durván járjon el, mitől van benne ekkora harag, mindenesetre a brutalitása legalább „ötletes”, ha szabad ezt mondani.
A múlt heti Bigby-Beast meccs után most Jackkel verekszik össze a farkas, és újfent a felesége közbelépésére áll le a harc. A füzet végére előáll a szerepcsere, Snow és Bigby marad ebben a sorozatban, Jack pedig, ahogy azt a 4. falat nem is áttörve, hanem széjjelzúzva kinyilvánítja, visszatér a fő Fables címbe, hacsak a crossover idejére is, gyaníthatóan. Igazából már erről és Jack Frostról is tudomást szerezhettünk az ajánlókból, ami kicsit elvesz ezek meglepetéséből, így csak a karakterek párbeszéde marad újdonságként.
Geomailer

Oldalak: 1 2 3 4