KomiXérum #5

Jubileumi ötödik számához érkezett egyik kedvenc rovatotok, a KomiXérum, és eme szép kerek szám megünneplésének alkalmából ismét az aktuális hét legizgalmasabb amerikai képregényes megjelenéseiről olvashattok kritikát Czben, Fdave, Geomailer és Olórin urak tollából. És persze én is itt vagyok, el se lehetne zavarni. Na, nézzük meg, mit hordott ide a szél!

[toc]

Amazing Spider-Man #592

Történet: Mark Weid
Rajz: Mark McKone
(Marvel Comics)

Péter és a Fantasztikusok két számon át tartó sci-fi kalandozásai után megdöbbentő fejleményeknek lehettünk tanúi. Peter, noha csak pár napot töltött a makroverzumban, a Földön eközben két hónap eltelt, és a legszembeötlőbb változás, hogy egyszer csak minden előzmény nélkül J. Jonah Jameson lett New York polgármestere. Ritka ordenáré nagy baromság, már-már annyira értelmetlen, hogy tetszik is a koncepció. Hatalmas pozitívum, hogy ezt a komolyan vehetetlen szituációt nem is igyekszik Weid humormázzal való mártogatás nélkül lenyomni a torkunkon. Láthatjuk Jonaht, akinek napirendjét, szokásait csöppet sem változtatta meg, hogy ezentúl a városházában, és nem a Bugle szerkesztőségében kell ordibálnia beosztottjaival, és Pókember létezésén bosszankodnia. Persze Póki nem hagyhatja ki a látogatást, és a lehető legjobb alkalmat választja: mikor az öreg Jameson igyekszik meggyőzni fiát, revideálja álláspontját a hálószövővel kapcsolatban. Igen bosszantó, hogy Peter megpróbál felnőtt módjára viselkedni ezzel a nagyranőtt, kefebajszú kamasszal, és békejobbot nyújt Jonah felé; mintha csak most találkozott volna vele először, ezt ő sem gondolhatta komolyan! Ezek után több oldalas montázs következik a városba visszatérő, aktívan tevékenykedő szuperhősről, aki nonstop cserkészakcióval igyekszik felbosszantani az amúgy is paprikás hangulatú JJJ-t. Közben néhány misztikus panel erejéig az új Keselyű is felbukkan, May néni pedig olyan meglepetést okoz, amit egyhamar nem fogtok elfelejteni, kedves Pókember rajongók, de nem ám! Határozottan élvezetes epizóddal van dolgunk, sikerült feszesre írni a párbeszédeket, olvasmányossá a főszereplő belső monológjait, és a poénok is sokkal jobbak, mint amiket Van Lente vagy Slott tollából az elmúlt hetekben olvashattunk. Amit komolyan hiányoltam, az a többi szereplő életében bekövetkezett változás bemutatása. Flash, Harry és Mary rendkívül hiányoztak az új Amazingből, a legkevésbé azt vártam volna, hogy majd az egész füzet során Pókemberrel hálóhintázhatunk és akciózhatunk. A megváltozott világ bemutatása egyelőre úgy látszik, a következő számra marad. McKone rajzai igen tetszetősek, előnyére válik a jó kihúzás és színezés, melytől az egész képregényre öröm ránézni. Sajnos néhány panelen bajba keveredett az anatómiával, így itt-ott becsusszant egy-egy vízfejű Pókember, de annyi baj legyen. Aki ilyen kifejezően tud gesztusokat, mimikát rajzolni, annak ezt könnyedén megbocsájtjuk. A kissé döcögős FF-sztori után többnyire azt kaptuk az új számtól, amit elvártunk, és amit megérdemeltünk. Egy a szerencse; az új status quo további részleteinek feltárására nem kell egy újabb hónapot várni!
Tungsram

Batman: Battle for the Cowl – Arkham Asylum

Történet: David Hine
Rajz: Jeremy Haun
(DC Comics)

David Hine a surranópályán úszik a DC-nél. Az Image-nél és a Marvelnél is igen komoly munkákat tett le az asztalra, s most a DC foglalkoztatja. Puszta kötelességtudatból kezdtem neki egy újabb Battle for the Cowl egyészesnek, mely az előzetes alapján nem ígért semmi relevánst a Batman eltűnésével beállt új helyzettel kapcsolatban, pedig ha a „Harc a köpenyért” címkét meglátom, leginkább erre lennék kíváncsi, főleg az eddigi két rosszemlékű egyrészes, a Gordon és a Man-Bat után. Ám Hine története kárpótol minket mindenért, még a harmatgyengén muzsikáló címadó főminiért is. Egy intim, zárt, visszaemlékezésekben gazdag, sejtelmes, és hátborzongató atmoszférát tár elénk, melynek középpontjában az Arkham család sarja, Jeremiah áll, és az ő kedvenc betegei, akiket a legérdekesebb eseteknek talál, akiket szeret és csodál, és akiket külön elzárva tart a tipikus, az ő szemében közönséges és érdektelen Batman gonosztevőktől, mint a Madárijesztő, Méregcsók vagy Kroki. Kétségtelenül a három új, Hine által kitalált karakter közül is kiemelkedik az első, Alessio, aki egy gyermekkori balesetnek következtében kénytelen érzéseit – szemöldök, orr, ajkak híján és sérült arcizmai miatt- festékkel odapingálni. A másik két karakter lényegesen kevesebb potenciált rejt, ráadásul Myrnát, a sérült arcú nőt, és az általa az emberekben kiváltott reakciót némileg hatásvadásznak éreztem, bár kétségtelenül eredeti. Narcissusban is számtalan lehetőség rejlik, ám ő talán túlságosan is titokzatosra sikeredett, hogy megragadja a figyelmünk. Azonban ez a one-shot egyértelműen folytatásért kiállt. Funkciója nincs (bár valamelyest összekötötte az időt a RIP-pel), egész egyszerűen Jeremiah Arkham remek karakter, Hine pedig bizonyította, hogy nem okoz gondot számára további érdekes figurákkal színesíteni a DC univerzumát. A belső monológok páratlan erővel nehezednek az olvasóra, az utolsó oldal pedig a tökéletes befejezés; sokkoló, emlékezetes, merész. Haun rajzaival már nem voltam ennyire megelégedve. Csupán követi az írói utasításokat, de semmi pluszt tesz hozzá az olvasásélményhez. Korrekt iparosmunkát kapunk egy nem mindennapi történethez. Legtöbbünknek McKean víziói rémlenek fel, ha az Arkham elmegyógyintézetre gondolunk, így – bár azzal képtelenség lett volna versenybe szállni – egyértelműen egy sokkal kevésbé realisztikus stílusú rajzolót kellett volna megbízni a feladattal, ugyanis pont ez az a látványvilág, ami nem férhet meg egy Gotham azon szegletéről készült képregényben, mely éppen a legképtelenebb, legőrültebb, és leginkább a valóságtól elrugaszkodott. Ennek ellenére Hine rémmeséje mindenkinek erősen ajánlott.
Tungsram

Daredevil #118

Történet: Ed Brubaker
Rajz: Michael Lark, John Lucas, Stefano Gaudiano
(Marvel Comics)

A király visszatért. A Vezér elmúlt hónapjait bemutató prológus két számmal ezelőtt olyan erőteljesre sikeredett, hogy az elvárások az egekbe szöktek a történettel kapcsolatban, melyben a Fenegyerek és Wilson Fisk átmenetileg békét kötnek, csak hogy együtt szálljanak szembe a Kézzel. A nyitány ritka emberközeli pillanatokat tárt elénk a Vezérről, majd az első részben párhuzamosan követhettük útját vissza New Yorkba – mely sokkal simább menet volt, mint azt várhattuk – és Matt magánéleti gondjait is tovább taglalta az író. Brubaker jó suszterként természetesen igyekszik maradni a kaptafánál, és addig szadizni főszereplő karaktereit, amíg az még nem válik öncélúvá, és nem lóg ki a történetfolyamból. Matt szerelmi élete továbbra is romokban, ráadásul az új epizódban még Foggytól is megkapja a magáét, és úgy tűnik, barátságuk és munkatársi viszonyuk is valóban komoly veszélybe került. Izo mester sem helyesli Matt döntését, hogy a Vezérrel kokettál, ám úgy tűnik, Matt olyannyira igyekszik menekülni a magánéletéből és munkájából, hogy nem válogat az eszközökben, ha minél több időt tölthet az ördögjelmezben, alteregója mögé bújva. Az egész ügyet alaposan megkeveri, hogy Fisk Baglyot is alkalmazza, csak hogy leszámolhasson a Kézen és Lady Bullseye-on személyes sérelmeiért. Brubaker olyannyira közel hozta az olvasóhoz a karaktert, hogy ne lepődjünk meg, ha őszintén aggódni kezdünk a sorsáért, hiszen nehéz lesz úgy az ellenségei ellen háborút nyerni, ha önmagát is veszélyes ellenfelekkel veszi körül minden oldalról. Másrészt érezhetően ennyi fájdalmat már ő sem képes elviselni, és elméje is kezd megbomlani. Ez logikus feltevés Brubaker részéről, ám nehéz így látni a mindig józan, összeszedett, hidegvérű Fisket, aki bár különböző korábbi képregényes megjelenéseikor is küzdött haragjának kezelésével, amit az új számban láthatunk, könnyen zsákutcába viheti a történet egyes szálait. Ugyanis míg az utolsó oldalon Fisk teljes magabiztossággal és nyugalommal tesz egy megalapozott, komoly, elszánt kijelentést, ezzel igencsak ellentmondásosak a néhány oldallal korábban bemutatott hallucinációk. A rajzokra egy szavam sem lehet, az egész füzet gyönyörű. A folyamatos hóesés bár blokkolja előlünk a szereplők, hátterek látványát, hangulatában mégis borongós nyugalmat áraszt. Érezhetően mindjárt kitör a háború, emberek halnak meg, de még egyszer utoljára úgy hull éjszaka a hó, mintha béke várna városra. Sötét, fekete-fehér noir hangulat, mely nem csak a képekből, de a történetből is árad. Kétségkívül ez az egyik legnyomasztóbb, ugyanakkor legizgalmasabb Brubaker-féle Fenegyerek sztori. A Daredevil sorozatot továbbra is óriási vétek kihagyni.
Tungsram

Oldalak: 1 2 3 4