Komixérum #4

Exiles#1

Történet: Jeff Parker
Rajz: Salva Espin
(Marvel Comics)

Hip-hip és hurrá, Claremont távoztával hozzáértő kezekben, Jeff Parker tolmácsolásában indult újra az Exiles dimenzióugró csapat kalandjait elmesélő sorozat. Az író majdnem teljes rebootot csinál, a szereplők többsége új, csak az első széria kezdeteitől jelenlévő és közönségkedvenc Blink és Morph maradtak egyelőre, de emögött még nem tudjuk a pontos magyarázatot, látszik, hogy ez lesz az egyik átívelő szál az első számokban, mikor, miért döntöttek így, mi lett a korábbi tagokkal, miért tetteti magát Blink, tetteti-e egyáltalán a tudatlant, stb. A kristálypalotát felejtsük el, újra csak a Tallus segédletével, egyszál magukban fognak utazni párhuzamos univerzumok között. Az Időbróker szerepét érdekes módon az alakváltó Morph vette át, nem kevés humorforrást szolgáltatva, amivel jól is él Parker. Bár lehet csak a nosztalgia mondatja velem, de azért még van hova fejlődni a korai számokhoz képest. (Morph alakváltásai mondjuk fergetegesek.)
Az 5 új karakterből 4 X-kötődésű (Polaris, Scarlet Witch, Beast, Forge és Black Panther a kakukktojás), tehát maradt a célközönség. Mindegyikükről kapunk 2 oldal gyorstalpalót, hogy pontosan honnan is, melyik realitásból kerültek kiválasztásra, hogy univerzumokat mentsenek. Kiderül, mindegyikük épp a halál küszöbén állt, ami ugyan jó indokot adott beválogatásukra, ötödszörre viszont már igen csak monotonná vált az épp meghalni készülő, majd elhussanó szereplő látványa. Azért a hazai univerzumaik sajátságaiban találhattunk kárpótlást, mégha nem is mind volt túlzottan eredeti, de ha ezen a 2 oldalon túl esetleg még visszatekintünk egy-egy szereplő flashbackjében, az már kecsegtető lehet.
Az eligazítás után, beletörődve a sorsukba –gyors, de valahol érthető módon- el is indulnak az első küldetésre, ami egy olyan világba vezeti őket, ahol legtöbbjüknek majd meg is adatik, hogy egy ottani önmagával is szembesüljön. A csapattagok részéről egy kicsit nagyobb zavarodottságot hihetőbbnek tartanék, de a párbeszédek így is igazan csengenek. Az utolsó oldal pedig igazi fan-service, a Rozsomák túltengésben szenvedő olvasók a lefejezett csontvázában gyönyörködhetnek. Ez most brutálisan hangzik leírva, de a rajzok egyáltalán nem keltenek ilyen durva hatást, a füzet egészében a kifejező mimikák, ugyanakkor kicsit rajzfilmes stílus a dominánsak.
Az első rész után egyelőre nekem még jobban tetszik a hasonló orientáltságú Wolverine:First Class, de ha marad vagy még inkább fejlődik a karakterinterakciók dinamikája, jó kis sorozat lesz ez.
Geomailer

Fables #83

Történet: Bill Willingham és Matthew Sturges
Rajz: Mark Buckingham
(Vertigo)

Elkezdődött a Nagy Fables Crossover, melynek 9 része 3 címben játszódik; a Fables mellett a Jack of Fables-ben és a csak a crossoverre indított miniben, a Literalsban követhetjük majd nyomon. Hogy miért is kell örülnünk itt egy crossovernek, mikor a két nagynál azonnal oltást kapnak, ha ezzel a fogással élnek? Mert itt alapból színvonalas képregények között zajlik az áthajlás, jól előkészített történettel, amire az író(k) személye garancia. Ezzel együtt ez az első rész még kicsit langyos, a felvezetés zajlik, a lapok leosztása. Viszont ami a crossover létjogosultságát, indokoltságát illeti, azt mondhatjuk hihető, mert olyan események zajlanak mindkét eddigi címben, ami megköveteli, hogy a szereplők kölcsönösen tudomást szerezzenek ezekről. Különösen Jack esetében volt már esedékes, hogy végre felvegye újra a kapcsolatot a keleti partiakkal. Öröm volt csaknem 50 rész elmúltával ismét a Fables lapjain látni a szoknyapecért. Magát az információközlést persze átugorták Willinghamék, azt nem várhatjuk, hogy oldalakon keresztül meséljenek egymásnak a szereplők, mégha sok gegre is adott volna alkalmat, de legalább annyira eröltetett is lett volna. Azért Jack nem tagadta meg magát, odaszólogatott a telefonban Snow-nak.
Emellett a Blue személye köré épülő messiás-várás kibontakozását láthatjuk, a borz vezérlete alatt, aki ugyanakkor „első- és másodrendű” fable-ök közti ellentétet is szít mindeközben. A középkori elemeket felvonultató képzelt jelenet a majdani eljövendő szebb királyságról mindenesetre nagyon jellemzőre és hangulatosra sikeredett. Bejött a tippem Bigby és Beast aggreszivitásával kapcsolatban is, szerencsére Dark kelti csak bennük, nem egy suta karakterbotlás. A rész negatívuma sajnos megint Mr. Darkhoz kötődik. Láthattuk ugyan korábban, ahogy gonoszsága távolról kezdi megrontani mind a fable-öket, mind a mundykat, de New York elcsépelt Sin City-vé tétele, ahogy általánossá válik a bűnőzés és agresszió valahogy mégis visszásan hat. Már csak Batman vagy Marv hiányzott az egyik panelről. A rajzok a szokásos buckinghami szintet hozzák, ami újdonság, hogy most először rajzolhatott több karaktert is a testvérfüzetből. És a történet előrehaladtával ez többször elő fog fordulni mindhárom címben.
Érdemes még megjegyezni, hogy ezzel a számmal kezdi állandó borítórajzolóként a munkáját a Fablesnél a brazil Joao Ruas, amelyet most 3 hónapig a crossover egységes kerete fog uralni mindegyik címen, de már most látszik, hogy nem volt rossz választás. Mike Carey új sorozatának, az Unwrittennek előzetese kapott még helyet az ehavi Vertigo címekben, mely szintén ígéretesnek tűnik, megnézem majd az első számot.
Geomailer

Green Lantern Corps #35

Történet: Peter J. Tomasi
Rajz: Patrick Gleason
(DC Comics)

Van még bárki, aki nem teljesen biztos benne, hogy a DC idei nagy égzengése, a Blackest Night az év egyik legnagyobb durranása lesz a mainstream amerikai képregények közt? Ha igen, akkor az sürgősen olvassa el a most futó Green Lantern és Green Lantern Corps sztorikat. A legsötétebb éjszaka ugyan még hónapokra van, de már a felvezetése (Prelude to Blackest Night) is olyan epikus erővel szabadul rá az olvasóra, hogy az levegőt is alig bír venni. Míg Geoff Johns a „fő” sorozatban a különböző színű Lámpások bemutatásával foglalkozik (méghozzá nagyszerűen), Peter J. Tomasi színtiszta, fal-, és univerzumrengető akcióval készül a nagy eseményre. A Green Lantern Corps 35. része ott folytatódik, ahol a 34. véget ért: az Oán raboskodó Vörös és Sárga lámpások próbálnak kitörni celláikból (a sebhelyesarcú Scar segítségével, aki a jelek szerint a nyári crossover főgonosza, a Fekete Lámpások vezére lesz), Guy Gurdner és társai pedig minden erejükkel azon vannak, hogy ezt megakadályozzák. Elképesztő az az iram, amit Tomasi itt, az első pár oldalon diktál. Egy egyszerű, de fantasztikusan jól felépített jelenetről van szó, egy mindent elsöprő akcióról, ami itt ugyan csak pár másodpercig tart (folytatás a következő részben, természetesen), de azt lehengerlő erejű panelekbe szorítják bele, amik tökéletesen megadják a képregény grandiózus hangulatát. És a folytatás sem kevésbé erőteljes: Tomasi féltucatnyi szálat tart a kezében, ahogy a különböző Zöld Lámpásokak egymás után rángatja bele a készülő háborúba. Sodam Daxanra utazik, hogy szembeszálljon a Sinestro Corps tagjaival, és közben kénytelen használni az Ion erejét, Soranik Korugar népét nyugtatja, amiért elmaradt Sinestro kivégzése, és konfrontálódik magával az egykor leghatalmasabb Zöld Lámpással, akitől a cliffhangerben egy megdöbbentő információt is megtudunk. És akkor még ott van Arkillo, akinek Mongul, a Sinestro Corps új vezére kitépte a nyelvét, és aki azt most a nyakába akasztva hordja, hogy „emlékeztesse” – nyilván Tomasinak vele is komoly tervei vannak.
Az a legjobb ebben a képregényben, hogy rengeteg epikus és nem mellesleg brutális akció van benne, de közben nem feledkezik el a karakterekről, arról, hogy mi hajtja őket, és az író tisztában van vele, hogy egy ilyen közelgő háború akkor lehet a legnagyobb hatású, ha a szereplőket nem csak pusztán a kötelességek, hanem a személyes motivációk is harcra sarkallják. Így aztán nem egy kínos családi jelenetnek is tanúi lehetünk, amik minden bizonnyal csak tovább rontanak majd a helyzeten. Ahogy a Green Lantern, úgy ez a sorozat is fantasztikus (köszönhetően Patrick Gleason nagyszerű rajzainak is), és bizony alaposan felcsigázza az embert, aki alig várja már, hogy végre kezébe tarthassa a Blackest Night első számát. Végülis már csak szűk két hónapot kell várni rá.
Olórin

Oldalak: 1 2 3 4