Komixérum #4

Ignition City #1

Történet: Warren Ellis
Rajz: Gianluca Pagliarani
(Avatar Press)

Egy új Warren Ellis sorozat. Régebben ennek a mondatnak jóval több ereje volt, de a Mester az utóbbi egy-két évben úgy ontja magából az újabb és újabb képregényeket az Avatarnál, hogy már számon tartani is nehéz őket. Az Ignition City egy afféle retro sci-fi akar lenni, ami 1956-ba helyezi a ’20-as, ’30-as évek olyan nagy ponyvahőseinek világát, mint Buck Rogers és Flash Gordon. Remek kiindulási alap, bár első pillantásra nem egészen Ellis világa, hisz őt mindig is sokkal jobban vonzotta a sci-fi tudományra alapozó oldala (általában erős társadalmi látlelettel fűszerezve), mint a kalandos ponyva típus. De hát bizonyított ő már sok műfajban, és most sem úgy tűnik, hogy beletörik a bicskája a feladatba. A történet szerint a második világháborúnak egy marsi invázió vetett véget, és azóta a Földön is megvalósult az űrutazás – bár mindegyik országnak gondjai vannak vele. A címbeli város valójában egy sziget, aminek belseje korábbi űrhajósoknak, köztük főleg részegeknek és félőrülteknek ad otthont. Ide érkezik az anyjától évekkel korábban elhidegült Mary Raven, hogy gondoskodjon éppen elhunyt pilóta apjának maradványairól.
Hogy a képregény legkevésbé lenyűgöző részén túlessünk, lássuk a rajzokat: Gianluca Pagliarani (Wolfskin Annual) nagyon hadilábon áll az emberi arcokkal. Mindenki furcsán néz ki kicsit, ha pedig önmagában esetleg nem, akkor a többi karakterhez képest mindenképpen. Egyeseket már-már paródiába hajló, rajzfilmszerű vonásokkal kelt életre, másokat a lehető legautentikusabban rajzol, megint mások meg furcsán szögletesek és aránytalanok. Az első oldalakon még azt hittem, hogy ez valamiféle bizarr koncepció része, de ha az, akkor bőven túlvan az én felfogásomon. És akkor még ott vannak a mimikák – általában vagy semmitmondóan vagy pedig eltúlozva jeleníti meg az arcokon az érzelmeket. Azért is nagy kár ez egyébként, mert szinte minden más fantasztikusan néz ki – Ignition Cityre például öröm ránézni, de a steampunk felé hajló, egyszerre retrós és futurisztikus repülőgépek is nagyszerűek. És akkor most lássuk a sztorit, ami meglehetősen lassan indul. Nincs semmilyen bevezető oldal, ami szájbarágja az olvasónak, hogy mikor és hol van, Ellis a szokásosan eleven dialógusain keresztül, módjával csöpögteti az alapvető tudnivalókat (ami persze segíti a figyelem fenntartását), és az első számban láthatóan csak annyi a célja, hogy bemutassa a karakterek alapjait, és a világot, ami körülveszi őket – cselekmény ugyanis nem sok van. A szereplők viszont mind ígéretesek: a székletproblémákkal küszködő Lightning Bowman, a magát a világ legjobb űrhajósának valló, részeges szovjet, Yuri, vagy Bronco, aki azt hiszi, hogy 500 évvel a jövőből jött… És persze Mary, akinek múltját és apjához fűződő viszonyát Ellis egy flashbackekkel tűzdelt, gyönyörű jelenetben mutatja be. Itt, és Marynek az anyjához írt levelében van Ellis a leginkább elemében, ezekben a pillanatokban egyszerre van jelen valami szépség, szomorúság, cinizmus és düh is. A meglehetősen langyos cliffhanger alapján a sztori egyébként a későbbiekben Mary apjának halála körül forog majd – de hogy egész pontosan mi lesz a háttérben, hogy milyen irányban fog haladni a képregény, az még rejtély, mert itt egyelőre rengeteg választható út áll az író előtt.
Olórin

Secret Six #8

Történet: Gail Simone
Rajz: Carlos Rodriguez
(DC Comics)

Nagy volt a tét. A cím újraindítása óta az első, hétrészes történetben az alkotók mindent egy lapra tettek fel. A legsúlyosabb gegek, legőrültebb akciók, legképtelenebb helyzetkomikumok egybesűrítésével Gail Simone írónő igyekezett bebetonozni projektjét a kiadónál, és – tovább növelve a tétet – ebben Nicola Scott is segítségére volt, akivel a Birds of Prey címet már egyszer sikerült felfelé ívelő pályára állítani. Az egyöntetű kritikai elismerések mellé tűrhető eladási adatok párosultak, így a küldetés teljesítve – mondhatni. Az új szám – némi meglepetésre – nem új sztorit és rejtélyt hozott, ellenben néhány újítással friss irányt határoz meg a sorozat sorsát illetően. Bizarr poénok, perverziók, kegyetlen bunyók és kínzások után a legfontosabb új elem a filozofikusság, illetve a karakterek emberközeli ábrázolásmódja. Ahogy befejeződött az előző őrült kaland, mintha csak kiléptek volna szerepükből érző, intelligensen gondolkodó emberekként viselkednek egymással, bár ez legfőképp az eddig is leginkább tiszta szívű Scandalre igaz, de Jeanette-t és Deadshotot is civil oldalukról csodálhatjuk meg. Az alapszituáció szerint Scandal bevásárlás közben összefut az első számban szereplő, szülinapi tortából előugró táncosnővel, aki meglehetősen rámenősen viselkedik. A dolog végül duplarandivá fajul, aminek egy őrült szuperhős-maszkabál ad színhelyt, és ahol persze Floyd és Scandal is bunyóba keveredik-, hogy az akció se maradjon el. Végül előbbi egy lépéssel közelebb jut halhatatlan partnernőjéhez, utóbbi pedig élete egyik fontos mérföldkövéhez érkezhet el. A sztori tehát új területekre kalauzolta el eme lehetetlen karakterek rajongóit, miközben azok az elemek is sértetlenül megmaradtak, amiért ezt a képregényt oly sokan megszerettük. Ami pedig az utolsó néhány oldalas Ragdoll álmát megelevenítő plusz oldalakt illeti… ott állt meg a tudományom. A pokol misztikus kártyája körül forgó események fináléja után mindenki arra volt kíváncsi, valóban van-e annyi ötlet, kreativitás a stábban, hogy ne fulladjon unalomba, önismétlésbe ez a bátor, már-már vakmerő projekt? A sorban nyolcadik, múlt héten megjelent számot vehetjük akár Simone közleményeként is: a válasz határozott igen, a felkiáltó jelet pedig Carlos Rodriguez tette ki a végére, méghozzá bizonyítékot szolgáltatva arra, hogy egy esetleges jövőbeni személyi kérdést illető csere, egy rajzolóváltás nem feltétlenül hozna egyértelmű romlást a minőség terén, már ami az alkotók közti összhangot illeti. Rajzai alkalmazkodnak ahhoz a stílushoz, amit eddig a Secret Six lapjain megszokhattunk; látványos, kellemesen részletezett, humoros, bár kétségtelenül inkább karikatúraszerű, a panelkezelés pedig kevésbé invenciózus. Hogy ő volna-e a megfelelő utód Nicola Scott távozása esetén? Miért ne? Ám az megnyugtató, hogy a sztárpáros jövő hónaptól újra egyesül, mikor is bekapcsolódva a kiadó jelenleg legfontosabb eseményébe a Titkos Hatos tökkelütöttjei is odaverekednék magukat a Batman eltűnése után kialakult zűrzavaros gothami kondérhoz. Hogy mókás lesz-e? Alap!
Tungsram

Star Wars – The Clone Wars #5

Történet: Henry Gilroy
Rajz: Scott Hepburn
(Dark Horse Comics)

A befejezés felé közelít a sorozat, amit az első három szám alapján joggal nevezhettünk a kiadó szégyenének. A 4. rész azonban, ki tudja, milyen isteni csoda folytán, nem lett szörnyen pocsék, hanem csak simán rossz. Szerencsére (haha!) a javuló tendencia folytatódik, mivel az áprilisi szám már a gyenge közepest súrolja. Ravasz egy író ez a Henry Gilroy: kitartó munkával elérte, hogy megkönnyebbülve üdvözöljek egy kiszámítható, agyatlan és unalmas, ugyanakkor nyomokban már szórakoztató képregényt. Szép munka, Henry!
Ugye ott hagytuk abba, hogy Obi-Want elszállították a rabszolgabolygóra követ törni, Ahsokát tömlöcbe vetették (sajnos kínzásjelenetet nem látunk), Anakin pedig Zygerria királynőjének testőrévé és dzsigolójává volt kénytelen átvedleni (utóbbira nincs bizonyítékom). Dooku grófnak azonban nem tetszik, hogy a királynő nem végzett a jedikkel, ezért úgy dönt, egy gyors puccsal átveszi az uralmat Zygerrián. Ronda és kopasz tanítványa, Asajj Ventress segítségével meg is valósítja tervét, ráadásul kinyírja a királynőt is, aki haldokolva szerelmet vall Anakinnek, és akit nagyon sajnálunk. Vajon az író megfeledkezett róla, hogy egy résszel korábban a királynő még álnok, szadista főgonosz volt? Vajon a rabszolgakereskedés ártatlan úri passzió? Értem én: nyilván nehéz volt egy tízéveseknek szóló, kéthavonta megjelenő sorozat belső logikáját észben tartani. Az a baj, hogy az akciójelenetek, vagy Obi-Wanék rabszolgaként átélt megpróbáltatásai mindemellett egészen élvezhetőek (különösen az a könnyedség, ahogy néhány szerencsétlen rabszolgát az izzó lávába vetnek). De nem tudom megbocsátani Gilroy látható hányavetiségét és hanyagságát. Pedig Scott Hepburn rajzai is javultak valamelyest: már nem ragaszkodik olyan görcsösen az azonos című animációs sorozat dizájnjához, és így figurái is élettel telibbek lettek. Viszont erősen kétlem, hogy elégnek bizonyulna mindez egy összességében pozitív utolsó részhez. Így pedig marad a vigasztaló érzés: mindjárt vége.
Czben

Oldalak: 1 2 3 4