Komixérum #4

Most már bevallhatjuk, hogy áprilisi tréfának indult az egész, de mivel olyan lelkesen kebletekre öleltétek, drága olvasóink, gondoltuk, egye fene, komolyan vesszük magunkat (na, azért nem túlságosan) és benneteket (innen nézve viszont nagyon is). Úgyhogy immár negyedik alkalommal lőhetitek be magatoknak a heti elvonási tünetekre gyógyírt jelentő szérumunkat. Kifőzését, ahogy már megszokhattátok, czben, fdave, geomailer, tungsram és jómagam követtük el. (A túladagolás semmilyen mellékhatásokkal nem jár!)

[toc]

Air #8

Történet: G. Willow Wilson
Rajz: M. K. Perker
(Vertigo)

A 6. résszel véget ért a pillanatnyilag legtrendibb Vertigo-sorozat első története, a 7. számot pedig ügyes (és a kiadónál nem először alkalmazott) marketingfogással 1 dollárért vesztegették, ügyelve rá, hogy az önmagában érthető, ugyanakkor az addigi cselekményhez is illeszkedő one-shot minél több új olvasót toborozzon. Jól okoskodtak odaát: én is így figyeltem föl az Airre, aminél rég olvastam furább képregényt. Neil Gaiman az előző rész ajánlásai közt Rushdie-hoz és Pynchonhoz hasonlította G. Willow Wilson romantikus steampunk-fantasy-kaland meséjét, ami egy csöppet túlzás, de mindenképp kíváncsivá tett. Az Airhez nehéz hozzányúlni, de hogy igazán izgalmas és a szó legjobb értelmében vett érdekes olvasnivalóról van szó, annyi szent.
Miután légiutas-kísérő főhősnőnk, Blythe szerelmes lett egy terroristagyanús idegenbe, és belekeveredett egy sosemvolt ország piszkos ügyeibe, ráadásul ismeretséget kötött az évtizedekkel ezelőtt eltűnt női pilótával, Amelia Earharttal, és már mindenki elvesztette a fonalat, a szerzők egy huszáros vágással megszakították a cselekményt. Blythe hirtelen a múltban találta magát, mégpedig nem is akárhol: szerelme, a szaúdi Zayn gyerekkori testében. Hoppá. Bájos stewardessünk 20 évet töltött Zaynben (Zaynként, Zaynnel…), most pedig felébredt és visszakapta önmagát – mint kiderült, a valóságban alig fél perc telt el. Épp időben eszmélt ahhoz, hogy Ameliával megszerezzék az egész világot átformálni képes, titokzatos kockát. Sikerrel járnak, de Blythe nem nyugodhat meg: a Zaynnel töltött „évek” ráébresztik, hogy – noha korábban eloszlott a gyanú – az arab fiú jó eséllyel mégiscsak terrorista.
Tudom én, hogy az Air cselekménye így, zanzásítva aligha érthető, de higgyétek el, olvasva is akadnak problémák az értelmezéssel. Mégis, hihetetlenül könnyed és sodró lendületű ez az egész katyvasz – viszont most már nagyon várnék valami magyarázatfélét az alkotóktól. De ha ennek még nincs itt az ideje, azt se bánom: az írónő tele van ötletekkel, amiket már önmagukban élvezet olvasni, ha még vezet is mindez valahova, akkor meg pláne tehetséges alkotóról van szó. M. K. Perker rajzai a történetnél kevésbé egyediek, de tiszták és átláthatóak (legalább képileg érthető az Air). A magam részéről mindenképp a sorozattal maradok, az első gyűjteményes kötetet pedig ahogy lehet, beszerzem. Az Air kiszámíthatatlan, meghökkentően lírai, minőségi szórakozatást nyújtó hullámvasút, az ilyeneket pedig meg kell becsülni.
Czben

Battle for the Cowl: Oracle – The Cure #2

Történet: Kevin VanHook
Rajz: Julien Lopez és Fernando Pasarin
(DC Comics)

Nem ritka eset a nagykiadóknál, hogy crossovereik közül éppen azok a képregények sikerednek élvezetesre, melyek nem kapcsolódnak szorosan a főmini eseményeihez. Míg a címadó sorozatban továbbra is csak izzadnak és küszködnek az alkotók, Barbara Gordon saját kis kalandja annál könnyedebb, élvezetesebb, izgalmasabb. A konfliktus továbbra is az első számban újra feltűnt Calculator és annak kómában fekvő lánya köré összpontosul: apu az Anti- Élet egyenlettel szeretné visszahozni Wendyt, és nem tűri, hogy bárki az útjába álljon, még ha egy népszerű online szerepjátékot felhasználva is kell kiiktatnia az utána szaglászókat a cél érdekében. A bölcs és jóságos Orákulum azonban nem hagyhatja annyiban a dolgot, így a nyomozást egyre mélyebbre ásva folytatja: a második epizódban útja egyenesen Hong Kongba vezet, hogy fiatal, ám annál kanosabb hackerek segítségét kérje. Nem lepődnék meg, kedves olvasó, ha két fontos kérdés is felmerült volna benned, ezen sorok olvasása közben. Először is, Darkseid ördögi, világpusztító fegyvere hogyan segíthetne egy kómás beteg gyógyulásában? Nos, ez az, amire egyelőre nem tudjuk a választ, mert erre az író, Kevin VanHook még nem kívánt kitérni, meghagyta ezeket az izgalmakat a fináléra. A másik felmerülő probléma pedig az lehet, vajon mitől indultak be olyannyira a fiatal computer-zsenik? Hát magától Barbarától, aki ebben a képregényben végre kilép a sajnálnivaló, mégis erős, bátor és kitartó lány szerepéből, mert az alkotók merik végre ismét olyannak ábrázolni, amilyennek a legendás Gardner Fox és Carmine Infantino megteremtette: dögösnek. Nem tévedés, az, hogy Babs szexi, fontos és visszatérő eleme ennek a mininek. Az első részben erről csak az olvasót kívánták meggyőzni egy ízlésesen erotikus, finoman intim zuhanyzós jelenettel, ám a második részben ezt kontextusba is helyezik. Barbara látszólagos kiszolgáltatottsága és valós szépsége okán egyből támadás célpontja lesz Hong Kongban, ám hamar bebizonyítja, nem kell őt félteni. Kevésbé veszélyes a helyzet a gömbölyded, ám annál kockább informatikus kölyökkel, az ex-Batgirl azonban ezúttal sem hagyja magát. Látva, hogy hősnőnk vonzereje mit sem kopott a férfiak körében, világos, hogy Barbarának meg volna a lehetősége teljes életet élni – ha nem ismernénk meg állandó, gyötrelmes lelki fájdalmait a mindentudó elbeszélő jóvoltából. Ez a mesélési forma a jelenlegi képregény-trendek közepette kissé avíttnak tűnhet, ám itt minden kétséget kizárólag működik, a frissesség erejével hat, és kellemes élmény – még ha általában inkább vagyok híve a belső monológoknak, vagy a kettő elegyének. A karakterábrázolás tehát felfogható a figurát körüllengő, – ha úgy tetszik – beárnyékoló feminista felhangok helyett némileg kissé hétköznapibb, nőiesebb vonal felé induló kezdeményezésnek, a cselekményvezetés pedig kevésbé a női olvasók, inkább a fiú kockák, geekek és szerepjátékosok kegyeit keresi, ám kétségtelenül tartalmaz mondanivalót bárki számára. A ceruzát ketten forgatják, a nem túl egyedi, sőt, kiforratlan stílusú Julian Lopez, az MMORPG-s paneleken ellenben a fantasy-látványvilág vonalának új üdvöskéje, Fernando Pasarin remekel, akire semmi panaszunk nem lehet, és ha eddig nem figyeltünk fel rá, itt az alkalom, hogy az Oracle minin felbuzdulva elővegyük tavalyi legjobb munkáját, a Magog-ot, illetve figyelemmel kövessük pályájának jövőbeni alakulását. Kiemelném még a színeket: Babs virtuális kalandozásai alatt elállt a lélegzetem. Nem véletlen, a Hi-Fi, mint tudjuk csodákra képes. Még ha „Gyógymód”- alcím Orákulum nevével együtt a borítón sokakból heves ellenérzéseket válthat ki, én bátran bíztatok mindenkit, hogy adjon egy esélyt Kevin Van Hooknak és csapatának, hogy az eddig élvezetes sztori mellé egy olyan befejezést kanyarinthasson, mely minden kérdésre képes választ adni, elvarrja a szálakat, és összeköti az eseményeket a Battle for the Cowl-al. Akkor elmondhatjuk, hogy az Oracle mini az egész Batman „halálával” járó hercehurca teremtette, kevés értékes produktumok egyike.
Tungsram

Captain America #49

Történet: Ed Brubaker
Rajz: Luke Ross, Rick Magyar
Borító: Steve Epting
(Marvel Comics)

Mióta Steve Rogers meghalt (Úristen, már két éve?!) Brubaker lassú folyású, élvezetes sztorijaival sikeresen elkábította a világot azzal, hogy Bucky maradhat az USA első számú szuperhőse, és a Marvel kiadó legendás, ikonikus karaktere örök nyugalomra tért. Persze az író tudta, ez teljességgel lehetetlen, és mi, olvasók is tudtuk, de jól elvoltunk ezzel a kegyes hazugsággal, annak ellenére, hogy mind tisztában vagyunk azzal, hogy működik az amerikai mainstream képregény-gyártás, ahol csak egyetlen karakter halála vehető biztosra: Ben bácsié (bár sokan már ebben is kételkednek). Ez a kegyes hazugság azonban senkit nem zavar, amíg Brubaker ilyen minőségű képregényeket szállít, mely a Kapi körüli karaktereket állítja középpontba. A legfrissebb számban ezúttal Sharonon a sor, hogy szembenézzen múltjának szörnyű titkaival, melyekről csak rémálmokban visszatérő emlékfoszlányai maradtak meg. A sokk, mely a Vörös Koponya fogságában érte, és az, hogy önmagát hibáztatja Steve haláláért már elegendő teher, hogy a karakter összeroppanjon. Az ő álomképeibe, látomásaiba kalauzol el minket Brubaker, miközben érzékeljük, milyen halovány kapcsolata van csak Sharonnak a külvilággal. Egyre szörnyűbb és szörnyűbb részletek törnek a felszínre, amit súlyos, mellbevágó belső monológok kísérnek. A komik itt-ott nyomokban Bucky-t is tartalmaz, még ha ő is a címszereplő, nem zavaró a távolléte. Továbbra is a Rossz Kapit keresi, aki a füzet végén szegény szenilis Peggyt is meglátogatja. Steve első szerelmének szerepeltetése remek ötlet, és remek teret enged az elme, az emlékek körül forgó gondolatmeneteknek az író számára. Brubaker a Marvel házi szadistája, és ezúttal is azt teszi, amiben a legjobb; megkínoz egy szereplőt, mert a remek karakterizálás, a hibátlan pszichológiai megközelítés segítségével szabad kezet kap a történetírásban, az olvasó pedig mindeközben mélyen együtt tud érezni az adott karakterrel. A rajzok pedig ezúttal is gyönyörűek. Nem csak háttereket látunk odavetve, igazi helyszínek elevenednek meg előttünk, miközben a szereplők vonásai, felépítése is pont annyira kidolgozott, amennyire kell. Az új kapitány képregény volt a hét egyik legjobbja: nem csak tartalmas, érzelemgazdag olvasmányélményt nyújtott, de a megjelenés terén is hibátlanra vizsgázott. A Captain America #49 remek példa arra, miért is szeretjük a kilencedik művészetet.
Tungsram

Oldalak: 1 2 3 4