Komixérum #4

Tales of the TMNT #57

Történet: Dan Berger
Rajz: Jim Lawson
(Mirage Studios)

De régen is volt már, hogy beültem a tévé elé, és bámultam a négy teknőc csodálatos kalandjait, Aprilt, meg a többieket! Az ellenségeik általában mindennapi témát szolgáltattak nekünk az iskolában, mi több, Samu helyett nálunk a biológiai dolgok szemléltetésére hivatott műcsontváz is a Zúzó nevet kapta, maximális tiszteletünk jeleként. Képregényes formában régóta léteznek, hazánkban is szép számmal jelentek meg kalandjaik, a lemaradásom viszont már-már ijesztően nagy ezen a téren. Éppen ezért újult erővel, de a régi lelkesedéssel vetettem bele magam a legfrissebb TMNT füzetbe, ami az alapsorozatok melletti, Tales of the… szériába tartozik, és elég impozáns látvány az ötvenhetes sorszám, no meg az előtte elterülő v2-es jelzés.
Sajnos lelkesedésem elég gyorsan lelohadt, mert néhány oldal után kiderül, hogy ez a sztori sajnos ezer sebből vérzik. Az egyik teknőc nagy kalamajkába kerül néhány fegyveres fickóval, és mivel ugye ők maximálisan osztják azt a nézetet, hogy a lőfegyverek használata alulképzettséget és félelemet jelent, és a szúrószerszámok, egyébk nindzsakellékek az igazi harceszközök, nem veszik jó néven az efféle közeledést. Nem telik persze sok időbe, és győz a jó, az első néhány oldal paneljei még a közhelyességük mellett is továbbolvasásra sarkallnak. Az alkotók aztán megpróbáltak belepasszírozni egy jó vastag drámai szálat, csak hogy legyen min elgondolkozniuk a szereplőknek egész füzeten át, ami egyébként jóval túlhaladja a szokásos sztenderd huszonnégy oldalt. Maradjanak-e New York-ban, vagy pedig üssék fel máshol a tanyájukat: ez az a morális kérdés, amit aztán egészen sokáig, amúgy könnyedén olvasható párbeszédek tömkelegén át taglalnak. Ez a rendkívül unalmas rész egy csavar után aztán átvált egy olyan mértékű cséplésbe, hogy azt már tényleg rossz érzés lesz „olvasni”. Rengeteg oldalt tölt ki maga a harc az újdonsült ellenséggel, és amellett, hogy nem valami dinamikus panelek követik egymást, még egy minimális narráció sem kapott helyett ebben a szekcióban. Csupán jónéhány szöveg nélküli oldal, ahol összpontosító, majd ütő, verő, szúró, végül diadalmaskodó teknőcöket láthatunk, akik egyre mélyebbre kerülnek bármelyik jóhiszemű olvasó szemében. Azt pedig ezek után csakis a véletlennek tudom be, hogy a végére egy egészen vállalható, intenzív jelenetbe torkollik mindez, ahol előbb megidéződik a legeslegelső TMNT füzet ellenséges bandája, majd egy érzelmes, de nem túlcsorduló fordulat közepette feloldódik a már említett morális szál: barátok ők mindenen keresztül, és ezt nem kockáztatják meg holmi veszély elkerüléséért, és együtt jutnak majd valamilyen kis kompromisszumra. Egyedül ez a momentum érdemel említést, ami egészen ügyesen lavírozik a giccs és a tűrhető határán, az egész sajnos csak egy közepes szintet ritkán verő valami lett, amit a rajzok csak alátámasztani tudnak. Apropó rajzok: vegyünk egy képzőművészetekhez valamekkora érzékkel bíró egyént, aztán mutassunk neki egy rakás Usagi kötetet Stan Sakai mester rajzaival. Oké. Most ezt ismételjük meg párszor, majd zárjuk be vagy tíz évre egy pincébe, majd ha letelik ez az idő, engedjük ki, és kérjük meg, hogy rajzolja már meg az új TMNT füzetet Sakai stílusában, emlékezetből. Nos körülbelül ilyen végeredményt kapnánk, mert bár egyéni és következetes Jim Lawson rajzstílusa, elég ügyetlenül, de annál szembetűnőbben másolja az Usagi alkotóját. Ez pedig nem tesz jót neki, az viszont elég imponáló, hogy fekete-fehér kalandok közepette találkozhattunk a négy teknőccel, mert véleményem szerint ez sokkal jobban áll nekik a színes pompánál.
A Tales of the TMNT új száma tehát elég felemásra sikeredett, de egynek megteszi, a végén látható aranyos és tényleg jól eltalált zárójelenetért pedig jó végigforgatni.
Fdave

Uncanny X-Men #508

Történet: Matt Fraction
Rajz: Greg Land
(Marvel Comics)

Hónapról hónapra reménykedek benne, hogy az Uncanny X-Men végre kikeveredik abból a hullámvölgyből, amiben jó fél éve szerencsétlenkedik, és hónapról hónapra csalódnom kell. Pedig az 508. résszel egy új sztori veszi kezdetét (már ha mindazt, ami 501-től 507-ig történt, jóindulatúan nevezhetjük sztorinak), és bíztam benne, hogy Matt Fraction most végre learatja az eddigi sok-sok felvezetés gyümölcsét. De nem, mert mindannak, amit az elmúlt fél évben láttunk, még mindig nincs semmi eredménye, egyes sztoriszálak (pl. Bestia csapata, melynek célja a Skarlát Boszorkány „mutánstalanításának” visszafordítása) mennek tovább, míg mások (pl. a cooperstowni mészárlás napvilágra kerülése) épp el vannak felejtve. A középpontban most az új, nőkből álló gonosztevő-csapat, a Sisterhood áll, ami ráadásul elrabolja Kwannon holttestét a Rozsomák kéréséből a temetőben tiszteletét tevő Domino orra elől. Ha valaki esetleg nem emlékezne, Kwannon, más néven Revance, egy japán bérgyilkos volt, aki testet cserélt Pszichével, és csatlakozott az X-Menhez. Ez már önmagában is egy felesleges és túlbonyolított szelete a mutánsok sokéves történelmének, és nem biztos, hogy érdemes megpiszkálni – bár ha minden igaz, Fraction most azon dolgozik, hogy az elmúlt években az Exiles lapjaira száműzött Pszichét saját testében hozza vissza az X-Menbe, ez pedig egyáltalán nem hülyeség. Hogy a Sisterhoodnak pontosan mi a célja, azt az író még nem köti az orrunkra, úgyhogy csak reménykedhetünk benne, hogy a folyton szétesőnek tűnő dramaturgia ténylegesen tart valahová, és végül egyszer csak kapunk majd egy egészen jól összeszedett, érdekes sztorit. Addig is azért igazságtalan volna, ha elhallgatnám, hogy az 508. számnak vannak nagyon jó részei is. Domino harca a Sisterhooddal pl. dinamikus és ötletes, és Northstar visszatérése is kifejezetten jó húzásnak tűnik (ugyanis kell a csapatba valaki, aki gyors és tud repülni, de ez remélhetőleg nem azt jelenti, hogy a Legacyban most futó sztori befejezése után Vadóc még mindig nem csatlakozik újra az X-Menhez) – nem is beszélve arról, hogy Fraction milyen ügyesen írta meg a dialógust közte és Rozsomák között. Ami a rajzot illeti, minthogy új történetről van szó, Terry Dodsontól átvette a stafétabotot Greg Land. És bár minden szempontból élettel telibb, szebb, kidolgozottabb képei vannak, azért megtanulhatna már végre arcokat, és főleg mosolyokat rajzolni, mert egy hamis utópiát idéző egyenvigyorai szinte félelmetesek, és erősen kétlem, hogy ez lett volna velük a célja.
Olórin

Vigilante #5

Történet: Marv Wolfman
Rajz: Tom Lyle
(DC Comics)

Tovább dübörög a nemrég megkezdett Deathtrap crossover, aminek első része a Titans 12. számában volt olvasható. A tipikusnak mondható szuperhőstörténet a Titánok, valamint ellenségeik, régebbi társaik közti állandó és talán megunhatatlan konfliktusra épül. Jelenleg az eddig is nagy galibákat és fejfájást okozó Jericho a ludas, akiről már a Titans említett számának elején, egy leszámolás után kiderül, hogy nem feltétlen szabad akaratból teszi mindazt, amit tesz. Deathstroke megidézése igen üdítő látvány, akinek aztán passzív, de annál fontosabb szerep jut ismertetőm tárgyában, a Vigilante friss számában. Deathstroke jelenléte persze nem fizikai, ám a megőrült Jericho állandó bizonyításkényszere, illetve élénk fantáziája miatt állandóan az oldalakon tartja a nagy elődöt. Mindeközben egy másik szálon a Titánok éppen magyarázatot keresnek a történtekre, valamint a Deathtrap első számában látható, Vic regenerálódását leíró képsorok után felvázolják a szerintük vélt, vagy valós harci helyzetet. Jericho tehát ámokfutásba kezdett, miközben Deathstroke lelkileg „terrorizálja”, ám nem szabad megfeledkeznünk Vigilante-ről sem. Ő személyes okokból keresi Jericho-t, miközben a Titánok bázisát is megjárva igen furcsa körülmények között keveredik bele az eddigi cselekménysorozatba. Az állandóan testet cserélni képes Jericho aztán hatalmas kalamajkát kever természetesen a városban, hogy a Vigilante füzet végére egyértelművé váljon: nem nagyon van a mostani karakterek közül, aki őt legyőzni képes lenne. Morális szinten lesz itt a megoldás, barátaim, ha engem kérdeztek, de addig még visszavan néhány rész ebből a remek kis történetből.
Mivel ez Vigilante saját címe, így elkerülhetetlen, hogy a crossover jelleg mellett a füzet ne fektetne nagyobb hangsúlyt a főszereplőre: ezzel sincs itt semmi gond kéremszépen, a feketeruhás szuperhősre kerül a reflektorfény, mégha kevesebb ideig is, mint az indokolt lenne. Célját, ami azért annál összetettebb, mint amit a Deathtrap első száma felvezet, nagyszerű jelenetek közepette vázolják az alkotók, tettei magukért beszélnek, az a kis titokzatosság, ami őt körüllengi, csak jót tesz neki.
A sztori semmi újat nem képes egyébként felvonultatni, de nem is szabad elvárni tőle. Nagyon kellemes hangulatban telnek az oldalak, és az a minimális káosz, ami csak minimális pánikot képes az olvasóból kierőszakolni, de talán nem is volt cél, szóval ez a káosz is szépen felvezetett, a Titánok tagjainak motivációi érthetőek, életszerűek, sőt nyilvánvalóak is. A robbantások sem olyan erejűek, hogy a parókánk után kéne kapkodnunk, de tény: ez a Deathtrap sztori nagyon érdemes a figyelmünkre, mert kicsit visszahozza, legalábbis számomra, gyermekkorunk hőstörténeteit, azok nem túldimenzionált gonoszaival, egy helyben toporgó szuperhőseivel, így a nosztalgiafaktora az, ami figyelemre méltó. A rajzok pedig füzetenként mások, a Vigilante külleme elmarad a múlt heti Titans rajzaitól, de még így sincs mit szégyellniük az alkotóknak: egy vérbeli, sablonos, de egyáltalán nem unalmas szuperhőstörténet kellős közepén járunk, amit illik, de legalábbis érdemes figyelemmel követnünk.
Fdave

Wolverine: Noir #1

Történet: Stuart Moore
Rajz: C. P. Smith
(Marvel Comics)

Mi történik akkor, ha az egyébként nagyon jó felvezetésű új Rozsomák széria is megosztotta az olvasókat, általában feleslegességét kiemelve, és erre fel a héten egy újabb miniszéria veszi kezdetét? Ne legyünk pesszimisták, a kérdés hangozzon inkább így: mikor máskor jöjjön egy újabb Rozsi történet, mint a mozifilm környékén? De most nem?
A már elég régóta tartó trend, miszerint a Marvel az ismert karaktereit noir-hősökké változtatja, természetesen nem kerülhette el Rozsomákot sem. A Daredevil hasonszőrű minije, ami szintén nemrég indult, szerintem teljesen vállalhatóra sikeredett, ám ott könnyebb dolguk volt a készítőknek, hisz már a karakter eddigi története alapján is adta magát az elváltoztatásra. Ezzel szemben Rozsomák nem feltétlenül az a noir-hős fajta, bár kinézete egy kis színelvonással felturbózva, valamint egy oltári menő, lehetőleg belső monológokkal megtűzdelt sztoriban minden bizonnyal megállná a helyét.
Nos, pontosan ez történt ismertetőm tárgyával is, miszerint sikerült egy egyáltalán nem eredeti, sőt inkább már-már zavarbaejtően közhelyes háttértörténettel nyitni, de aztán külsőségekben és főleg a felszínen egy igen érdekes és szórakoztató füzet kerekedett belőle. A változatosság kedvéért Rozsi egy magándetektív (ismerős ez valahonnan már?), aki segédjével együtt tevékenykedik a koszos, a kornak megfelelően ábrázolt New York-ban. Mivel nincs feszültség, főleg egy ilyen képregényben, a múlt feszegetése nélkül, Stuart Moore-nak muszáj volt kiötölnie egy valamirevaló családi hátteret, megspékelve lehetőleg minél több erőszakos jelenettel. Mert hát ettől lesz valaki felnőttkorban olyan természetű, mint mindenki kedvenc pézsmapatkánya. James Logan apjához fűződő ambivalens kapcsolatát néhány szépen megválasztott példabeszéddel érzékelteti az író, de ami inkább figyelemreméltó, egyben kissé lehangoló, az a később detektívsegéddé vált Dog beemelése Rozsi múltjába. Nem mondhatnám, hogy ez a bevezetés zökkenőmentesen zajlana, hisz a két nagyobb hangvételű múltidézős jelenet közül mindkettő inkább a hihetetlen kategóriáját súrolja. Éppen ezért a belelélés nem is megy simán, ebbe pedig bele kell törődnünk, ha komolyan élvezni akarjuk ezt a füzetet. Dog egy értelmileg kissé fogyatékos szereplő, akinek pontos bemutatása olyan későbbi feszültségek megmagyarázásához lenne feltétel, mint például a füzet legelején olvasható Logan monológok, vagy a füzetvégi mészárlás értelme. Ennek híjában viszont sajnos elsikkad az egész szépen felvezetett gyilkolászás is, és bár a legvégén kanyarintanak a címszereplő szájába egy-két érdekes, magyarázkodó mondatot, annak háttere lényegében hiányzik, súlytalanok maradnak. Azon pedig nem is szabad meglepődni, hogy Mariko tiszteletét is teszi már a legelső számban. A füzet szerkezete ezzel szemben viszont majdhogynem tökéletes. Az írói bénázásokat ha lehántjuk, akkor egy nagyszerűen megszerkesztett, progresszív keretbe zárt történetet kapunk, ami közbeszúrt jelenetei miatt a megfelelő információkat adagolja, a végső kaszabolás pedig szinte eleve elrendelt. De sajnos emellett, főleg a hiteltelen múltidézések miatt csak a felszín kapargatása az egész, és nagyon sokat kellene javulnia, hogy az olvasható szintről feljebb emelkedjen. Smith rajzai persze sokat segítenek a helyzeten, de már megszokhattuk, hogy a Noir sorozatban eddig megjelent képregényekben a külső az, ami a legkevésbé szorul kritikára. Most is egy viszonylag szépen színezett, a történet hangulatához messzemenően illő rajzokkal díszített füzettel találkozhatunk, ami ráadásul az árnyékokat is megfelelően használja. Csak hát ha egy szuperhőshöz passzintható sztori is hihetetlen, akkor ott valami bibi van.
Fdave

Oldalak: 1 2 3 4