KomiXérum #2

Superman/Batman #57

Írta: Dan Abnett, Andy Lanning és Mike Johnson
Rajzolta: Whilce Portacio és Richard Friend
(DC)

Ha megnézzük az elmúlt hónapok sztorijainak summáját, melyek Superman/Batman oldalain jelentek meg, könnyen érezhetjük úgy, mintha a Disney szombat délutáni matiné programismertetőjében merültünk volna el; a két főszereplő mókás testcseréje után (Lelkes Tetcsere, Nem férek a bőrödbe, Apja fia – és még sorolhatnánk) most a „Drágám a kölykök összementek” című klasszikust idézzük meg. Az alapkonfliktus szerint ugyanis Superman, aki épp a napi rutinmelót végzi Prankster megruházásának keretében, csapdába sétál; az örült tudós új találmányának segítségével nanométeres nagyságúra zsugorítja hősünket, aki ezután megkezdi bolyongását a molekulák világában, hőlátása segítségével naplót vezet és még fő tettestársát, a sötét lovagot is sikerül értesítenie. Batman pedig szintén a napi szokásos rutinmeló végeztével a helyszínre siet, majd Steel segítségét kéri Superman megmentéséhez, aki bizonyosan meghal, ha nem növesztik meg újra, normálméretűre. Hogy ez miért következne be, és mi köze mindennek a napnyugtához, és ahhoz, hogy ha az ember nanoméretű, sokkal gyorsabban telik az idő (Szupi már aznap úgy érezte, két hónapja küzd az óriás bacilusokkal), sajnos nem derül ki. Egy hatalmas kérdőjel lebeg az egész sztori fölött, ám ennek ellenére mégis korrekt kis olvasmány. A sokat próbált Abnett-Lenning duó kellemesen vezeti az események fonalát, könnyen befogadható a sztori, igazi könnyed szórakozás, az egyes írók kezében oly hosszúnak tűnő húszoldalnyi terjedelem ezúttal szempillantás alatt véget ért. Ezúttal néhány kisebb poénra is futja, mondjuk úgy, finom, humoros beszólásokra, melyek nem akasztják meg a történet menetét, sőt, valamiféle ritkán tapasztalt természetességgel simulnak a dialógusokba. A rajzok dinamikusak, különlegesek, Portacio nem az a szokványos stílusú, tizenkettő-egy tucat ceruzakezelésű művész. Kirobbanó paneljei, gyönyörű látványvilága feldobja a sztorit, ám az Imagenél eltöltött évek hatása letagadhatatlan lenne. Az azonban tisztán látszik, hogy a tuskihúzó és a színező sem tudtak lépést tartani Portacio rakoncátlan, kaotikusan és kiszámíthatatlanul futó vonalaival, így több panelen is szemet sértő bakikra bukkanhatunk. A World’s Finest sorozat 21. századi folytatását sosem azért olvassuk, mert az itt megtalálható történetek meg akarnák váltani a világot. Ha egy kellemes, izgalmas, jópofa, játékos, mégis átélhető komikra vágyunk, a Superman/Batman címnél keresve sem találhatnánk jobbat, ez így van már hosszú hónapok óta, és ez alól az új, a héten indult sztori sem kivétel.
Tungsram

The Destroyer #1

Sztori: Robert Kirkman
Rajz: Cory Walker
(Marvel)

Nem, akit a borítón láttok, az nem egy Megtorlót megszemélyesítő skrull, és nem is egy divatbolond Zöld Manó. Ő a Pusztító, polgári nevén Kevin Marlow, Stan Lee egy korai (még 1941-es) és kevésbé ismert teremtménye. Robert Kirkman most előrángatta őt a raktárból, kicsit leporolta, és újra bemutatta nekünk, mint egy öregedő szuperhőst, aki rögtön az első panelen hús- és csontdarabokká üti egy rosszfiú fejét, méghozzá premier plánban. Csak hogy az olvasó rögtön tudja, mit tart a kezében. Ó, igen, ez egy MAX sorozat, úgyhogy fröcsög a vér, szakadnak a végtagok és ömlenek a belek, ahogy az elvárható. Most mondanám, hogy csak erős gyomrúaknak ajánlom, de a rajzoló Cory Walker (Kirkman partnere az Image-nél futó Invincible-ben), aki sajátosan rajzfilmes, szatirikus, abszurditásba hajló vonásaival gyönyörűen elveszi a ki-kirobbanó gore nyomasztó súlyát, és az egész füzetet kiegyensúlyozza egy szórakoztatóan brutális, látványosan túlzó akcióőrületté. A történet szerint korosodó hősünk még most, nyugdíjas korában is javában aprítja a gazembereket, de már túlvan két szívrohamon, és egészen biztos, hogy a harmadik végezni fog vele. Úgy dönt hát, hogy mielőtt elpatkol, sorra végiglátogatja nagy ellenségeit, és előreküldi őket az örök vadászmezőkre – nehogy már maga után hagyja a szemetét. Kirkman csodás munkát végez az ötrészes minisorozat első felvonásával: egy falrengető akcióval húzza be az olvasót a történetbe, elmond mindent, amit a karakterekről és a szituációkról, amikben vannak, tudni érdemes, és szolgál feszültséggel, humorral és érzelmekkel is. Kifejezetten bájos, ahogy a végtagokat szaggató Marlow otthon fél mesélni állapotáról a feleségének, frenetikusan vicces, ahogy egy robbanás után teljesen pucéran ücsörög egy roncsautón, a romos utca kellős közepén, várva a pótruhát hozó felmentő sereget, és eszméletlenül cool, ahogy gonosz testvérét cafatokra szaggatja, és nyakig véráztatta ruhában, hidegvérrel elsétál. Van itt elég ötlet és konfliktus ahhoz, hogy bőven kitartson még négy gonosz humorú, vérgőzös rész erejéig, úgyhogy ez a sorozat egy igazán remek, dögös mókának ígérkezik.
Olórin

Umbrella Academy: Dallas #5

Sztori: Gerard Way
Rajzok: Gabriel Bá
(Dark Horse Comics)

Bár a heti rovat célja alapvetően az volt, hogy a lehetőségekhez mérten legújabb képregényeket mutassuk be, maximális tiszteletem jeléül semmiképp sem akartam elmenni a kicsit korábban megjelent ötödik Umbrella Academy mellett.
A sztorit biztos kezekben tartó Gerard Way és Gabriel Bá mindig képes elkápráztatni az olvasót akár történet, akár vizualitás szempontjából, és ez a legújabb számban sincs másként.
Valamelyik Dallas epizódnál már kifejtettem, hogy az író miképp építi fel füzetei többségét, történetesen, hogy egy igen intenzív és erős kezdéssel beszippantja, majd a tárgyalás résznél megrágja, hogy az utolsó oldalon kiköpje az olvasót. Az ötödik szám kezdetén, ahogy egyébként a zseniális borító is utal rá, egy igen furcsa háborús övezetbe kerülünk, ahol egyelőre ismeretlen szereplők, amerikai katonák menetelnek a vietnámi dzsungelben. Az ízléstelen poénokkal viccelődő katona és a hozzá teljesen logikusan viszonyuló társai párbeszédeik alapján rendkívül életszerűek, már amennyiben ez a jelző egy háború kellős közepén megállja a helyét. A nyugodtabb felvezetés után a legfurcsább viszont a várva várt akció, amely a központi figurát alakító karakter, az erőviszonyok és a koreográfia miatt bármelyik B.P.R.D. füzetbe bekerülhetne. Ez az UA világától meglehetősen távol álló jelenet aztán persze egy olyan újabb álleejtős részbe torkollik, ami már egyértelmű reflexiója, egyben továbbvitele a nagy bummal végződött negyedik epizódnak. Az ismerős szereplők felbukkanása talán nem is annyira várt momentuma a felvezetésnek, hisz a színes-szagos panelek és az egzotikus környezet miatt nagyszerű olvasmányt és az eddig történtektől a lehető legkönnyebben való elvonatkoztatást jelentető képsorok zsenialitása miatt egy pillanatig el is feledkezünk arról, hogy milyen képregényt olvasunk, és hogy ötödik szám révén tényleg történnie kell valami eget rengetőnek. De ez mégiscsak egy UA képregény, így aztán szép sorjában jelennek meg a főszereplők, hogy a szokásosnál lassabb tempóban, azaz viszonylag kevés történéssel jussanak el a most tényleg nem kirobbanó, a korábbiakhoz képest nyugodtabb cliffhangerig, ahol már nem kisebb a tét, mint a nyitva maradt kérdés válasza: mi lesz az Egyesült Államok elnökével?
Eddig méltatlanul mellőztem a Dallast nyitó oldalak megemlítését. Arra az első oldalra gondolok, mely a füzet kinyitása után egyből arcul csapja az embert, és ahol általában az előző szám vagy számok rövid és frappáns összefoglalója található. Minden képregényben élnek itt különböző látványelemekkel, hogy az olvasó az akár kéthónapos várakozás után is könnyebben visszaránduljon a történetfolyamba. Az Umbrella Academy képregények elején látható változatoknál azonban ötletesebbel és dögösebbel én még nemigen találkoztam: elég a friss, ötödik számot felcsapni, és szemrevételezni a fekete-fehér hátteret, ami természetesen a korábbiakat idézi, illetve a csodálatos betűtípusokat, a szövegek elhelyezését. A kóverekre meg felesleges is újra kitérni, hisz mostanában szebbek maximum a Fables sorozatnál születtek. A DHC minden eddigi borítóhoz készített háttérképet, ezek a honlapjukon megtalálhatók és letölthetők.
A remek Dallasnak sajnos már csak a fináléja maradt hátra, a visszaszámlálás megkezdődött…
Fdave

X-Factor #41

Író. Peter David
Rajzoló: Valentine De Landro, Marco Santucci
Borító: David Yardin
(Marvel)

Peter Davidet eddig is kiváló íróként ismertük, ebben a számban sem kell csalódnunk. A rajongói által a neve kezdőbetűi után csak PAD-ként emlegetett író olyan könnyedséggel kezeli a különböző szálakat, hogy emellett sikerül fenntartania az érdeklődést is és hiteles, lélegző karaktereket bemutatnia. A szereplők párbeszédei és tettei őszinték, hihetőek, az ábrázolásnál persze sok múlik a rajzolón is, hadd ne kelljen felemlegetnem a rosszemlékű Stromant pár hónappal ezelőttről. De Landro és a mellette ideiglenesen besegítő Santucci kiváló munkát végeznek a karakterek megragadásakor, paneleik is átláthatóak.
4 szálon zajlik a cselekmény, mindig pont úgy vágva el a szálakat, hogy a legjobban izguljunk. A mutáns nyomozóiroda tagjai, nehogy szó érje a ház elejét, egy újabb megbizatást kapnak, míg az utóbbi részek drámai fordulatai után a maga útját járó Jamie Madrox, azaz a Multiple Man a jövőbe kerül a felnőtt Laylának köszönhetően. Kettejük között bimbozó vonzalom kezd kialakulni, aminek őszintén tudunk szurkolni, a karakterek szerethetősége miatt, mégha legutoljára Laylát, mint kislányt láttuk is, ami kissé perverz felhangot adhat neki egyesek szemében. De ha jobban belegondolunk Layla már meg is jósolta az esküvőjüket egy korábbi számban és neki hihetünk, mert ugye ő „tud dolgokat”, másrészt gyerekként is inkább egy felnőtt mentalitásával rendelkezett már. Ez adta a báját, amiből reméljük így idősebben is minél többet sikerült megőriznie, egy rész alapján úgy tűnik, igen.
De ne feledjük a csapatot sem, aminek egyik fele az említett megbízást veszi fel, ahol a csapathoz nemrég csatlakozott Longshot nőkre ható csábereje szolgáltatja a humort, míg a csapat „bunyósabb” fele, Strong Guy, M és Darwin bevetést hajt végre, szintén nem kevés geg kíséretében. PAD nem múlasztja el felvetni a két számmal ezelőtt Sirynt ért tragédiát sem, melyre igencsak a karakterre jellemző, önmaga előtt tagadó választ ad a szereplő.
Az utóbbi három rész alatt újra régi fényében tündököl a sorozat, az ezeket megelőző, több kritikát kapott, de még mindig egész jó részek után ismét felfelé ível az X-Factor, alig várom a folytatást!
Geomailer

Oldalak: 1 2 3 4