KomiXérum #2

Dead Romeo #1

Sztori: Jesse Blaze Snider
Rajzok: Ryan Benjamin
(DC)

A legendás glamrock banda, a Twisted Sisters híres-hírhedt frontemberének csemetéje Jesse Blaze Snider képregény írására adta a fejét. A sztori – nem túl meglepő és eredeti módon – egy feltámadt, vámpír rockzenészről szól, aki többi elvetemült hollywoodi tettestársával együtt egy különleges missziót teljesítenek a földön, ám legfontosabb céljuk, hogy még véletlenül se kerüljenek vissza a pokolba. Ám főhősünk, Jonathan Romero, közel sem olyan elátkozott lélek, mint a többi pedofil, gyilkos és erőszaktevő. Sőt, ő még bele is zúg egy szomorú sorsú lányba, és hát, ahogy ismerjük ezeket a fantasy kliséket, pont ez az, ami végül galibát szokott okozni. A beharangozó remekül hangzott, ám a megvalósítás csalódottságra adhat okot; sem a karakterek jellegéről, sem múltjukról, sem a titkos misszióról nem tudunk meg semmit, a beígért szerelmi szál sem bontakozik ki egyáltalán, így a sztori középpontjába ékelt, morális dilemma is egyelőre teljesen súlytalan. Ráadásul az egész koncepció rettentően menő akar lenni, ennek tudható be a témaválasztás, a dögösnek szánt tőmondatos monológok és dialógok sora. Bár láthatunk jópofa megoldásokat – a Kaszás ábrázolása kedélyes csaposként – fröcsköl a vér, látványos az erőszak, és sikerült valamiféle egyedi atmoszférát teremteni, ezeket az előnyöket mégsem írnám a Snider-fiú, sokkal inkább a rajzoló, Ryan Benjamin számlájára. A szédítő, kaotikus panelkompozíciók kizökkentik a kliséktől megfáradt olvasót, az ábrázolt gesztusrendszer kifejező (bár leginkább csak Whispernek vannak emberi megnyilvánulásai), a képi világ szórakoztat. Külön kiemelném a borítót, ami az utóbbi hetek egyik legjobbja a piacon, figyelemfelkeltő, esztétikus, és mindenképp arra sarkall, hogy az ember belekukkantson a képregénybe. A gond azonban, hogy ugyanezt már nem lehetne elmondani a következő füzetről az első elolvasása után. Igazán erős cliffhanger híján nehéz elképzelni, hogy az olvasó rászánja az időt a folytatatásra. Jesse kaphat egy vállveregetést a papától, újoncként egy idegen műfajban nem volt rossz ez a próbálkozás, ám a 14 éves korosztályon felüli korcsoport körében alig hiszem, hogy sikerült volna nagyot robbantania.
Tungsram

Flash: Rebirth #1

Sztori: Geoff Johns
Rajz: Ethan Van Sciver
(DC)

Grant Morrison nyomokban nagyszerű pillanatokat is tartalmazó kaotikus zagyvaléka, a Final Crisis kapcsán a DC fejesei úgy gondolták, remek alkalom (ürügy) ez arra, hogy feltámasszanak egy több mint 20 éve halott karaktert. (Ezen megéri elidőzni egy percre: a második Flash Ben bácsi, Bucky és Jason Todd mellett azon kevés Marvel és DC figurák közé tartozott, akikre számítani lehetett, hogy ők tényleg végleg halottak – ma ez már csak Ben bácsira áll.) Nem akarom vitatni döntésük helyességét, hiszen Barry Allan visszatérése az említett minisorozat lapjain valóban roppant erőteljesre sikeredett, és amikor kiderült, hogy a karakterről szóló új sztori Geoff Johns és Ethan Van Sciver, a Green Lantern: Rebirth ütőképes párosának kezei közt landolt, mindenki biztos lehetett abban, hogy még nagy dolgok vannak készülőben. Nos, lehet, de ezekből a nagy dolgokból egyelőre nem láttunk semmit. A sztori, leszámítva egy csodálatosan megírt nyitó gyilkossági jelenetet és egy rejtélyes eseményt a végén, teljes egészében arról szól, hogy milyen hatással van Barry visszatérése a világra, és főleg a szuperhős-társadalomra. Egyelőre nem egészen értem, mi célja volt ezzel Johnsnak. Ez a gyorstalpaló „kicsoda Barry Allan” tanfolyam túl felületes ahhoz, hogy képbe hozza az új olvasókat, túl unalmas, hogy felgyorsítsa a régiek szívverését, és főleg túl csöpögős, hogy megfelelő drámai súllyal rendelkezzen, és komolyan vehető legyen. Gyorsan váltják egymást a jelenetek, egyik szuperhős-csapatból vágunk a másikra, és (Bart „hát ő meg hogy kerül ide?” Allan kissé karakteridegen megjegyzéseit leszámítva) az egészből csak annyi derül ki, hogy Barry hatalmas, nemes, dicsőséges, csodálatos HŐS volt. Sematikusnak és giccsesnek hangzik? Az is, akárcsak Barry és Hal Jordan dialógusa, nem is beszélve a Flash múzeumról meg a Flash parádékról. Túl nagy itt az öröm, és közben mégis éreznünk kéne némi feszültséget és baljós hangulatot, de az ellentétes érzelmi hatások nem erősítik, hanem kioltják egymást, és nincs kéznél egy olyan rejtély, mint anno a Green Lantern: Rebirth esetében, hogy fenntartsa a figyelmünket. Ethan Van Sciver rajzai mindenesetre nagyszerűek, bár egy-két megoldását elnézve (főleg a panelelrendezés kapcsán) most ő sem a megszokott maximumot hozza. Ez elsőre bizony kissé csalódás – bár egyáltalán nem rossz, de közel sem olyan jó, mint amilyenre számíthattunk.
Olórin

Irredeemable #1

Sztori: Mark Waid
Rajz: Peter Krause
(Boom! Studios)

Újabban ismét érdemes figyelni a Boom! Stuidos kiadó háza táját, mert rendkívül izgalmas képregényeket vonultatnak fel hétről hétre. Legutóbbi nagy dobásuk, a Muppet Show és a Hihetetlen család (Incredibles) sorozat elindítása után a héten egy szuperhősös témájú történet első részével hódítanak.
Az első látásra is kellemes küllemű, a gyatra borítót leszámítva nagyon olvasóbarát rajzokkal teletűzdelt oldalakat Peter Krause vetette papírra. Stílusa az arányokra néha fittyet hány, de a szolid színezéssel kiegészülve szemet gyönyörködtető a végeredmény.
De nehogy azt higgyük, hogy a küllem a fontosabb, és a füzet érdemei itt véget is érnek. Mark Waid neve ismerősen cseng a szakmában, az Irredeemable nyitányát elolvasva viszont egyértelművé válik: ez a legjobb képregény, amit mostanában alkotott. A nagyon lendületes nyitás, az arcunkba tolt brutális képsorok és legfőképp az in medias res kezdés miatt nálam a heti termés legjobbikának számít.
Szuperhős tematika mégsem fáradt még el annyira, mint gondoltam, hisz a nagyszerű Echo, Umbrella Academy mellett most az Irredeemable is feliratkozott a listámra.
Gyors egymásutánban ismerünk meg számtalan hőst, mégis a legközelebb az olvasókhoz a valami furcsa nyomás hatására megbolondult Plutonian és a beszélő Samsara, röviden Sam kerül. Úgy telik el a huszonnégy oldal, hogy nagyon kevés dolog történik, és az is meglepő, hogy a narrációt előtérbe helyezve is nagyon gyorsan olvasható, a viszonylag kevés szöveg miatt. A füzetet nyitó menekülős jelenet egészen jól sikerült, de Waid igazi zsenialitása mégis Sam faggatásának megírásában rejlik. Az egész füzeten végighúzódó, hosszas vallatás, a tudatban egyre mélyebbre ásás, az emlékek közt kutatás letaglózó erővel bír, miközben a köztes paneleken természetesen meg is jelenik a múlt egy-egy fontosabb momentuma. Megidéződik a szereplők kapcsolatának hajnala, a régmúlt békeidők mosolygós hősei, akikkel aztán majd szöges ellentétet képeznek a jelen komor hangulatú és hitét vesztett szuperemberei. Mindeközben a Samsara-szál paneljeiben történt legapróbb változások is sokat mondóak, egy-egy váltás, újabb adalék minden esetben képes elemtáris erővel hatni. Amit pedig a füzet utolsó néhány oldalán művel az emlékeit kutató, a gonosz Plutonian indítékaira lázasan értelmet kereső Sam-mel, az már tényleg a képregénytörténet legjobb füzetei közé emeli az Irredeemable legelső számát. Nem szöszöl azzal, hogy bemutassa a különböző szereplőket, hanem a nagy csapatból a két legfontosabbra koncentrál, méghozzá úgy, hogy érdemben csak egyikük beszél, másikuk a hallgatásba burkolózva teremti meg a képregény egyensúlyát.
A kevés történés, ám az annál szebben és jobban megírt jelenetek miatt a hét egyik legnagyobb meglepetését csak ajánlani lehet.
Fdave

Oldalak: 1 2 3 4