KomiXérum #2

Eltelt egy hét, ami megfelelő apropó egy újabb ismertetőadagra. Célkitűzésünkhöz hűen most is a lehető legfrissebb amerikai megjelenésekből szemezgettünk, de vérmérsékletünk és határtalan rajongásunk most sem hagyta, hogy elmenjünk néhány korábban megjelent, az oldalon még be nem mutatott komik mellett. Jó olvasgatást!

[toc]

Amazing Spider-Man #590

Sztori: Dan Slott
Rajzok: Barry Kitson
(Marvel)

A One more day meg a Brand new day elnevezésű okosságok utáni káoszban hiába magyarázták a felelősök, hogy „itt már pedig kérem szépen minden tökéletesen logikusan fel van építve”, nem hittük el. Dan Slott most eljött, hogy tisztázzon egy kérdést, mely régóta foglalkoztatta a rajongókat; vajon Mephisto rombolása után hogy is áll egymással a Fantasztikus Négyes és a népszerű és közkedvelt Pókember? Az írótól nem idegen ez a terület, gondoljunk csak a remek sztorira, ahol a két jó barát, Johnny Storm és Peter mentek egymás és az olvasó idegeire, ám ezúttal mintha kevésbé sikerült volna elkapni a karakterek jellegét, és a köztük lévő viszonyrendszert. A sztori alapja, hogy évekkel ezelőtt a Fantasztikus Négyes és Póki közös kirándulást tettek a makroverzumba, hogy ott is hősködjenek egy picit. Most újra visszatérnek, hogy Reed tovább kutathasson, azonban amit találnak, mindannyiukat alaposan megdöbbenti; kis hiba folytán nem ugyanabban a korban találják magukat, és rá kell döbbenniük, bálványozott istenségek lettek belőlük. Meghagyom a komikgyíkoknak, hogy összeszámolják, hányszor hitték már idegen civilizációk szuperhőseinket isteneknek, de maradjunk annyiban, hogy az ötlet nem valami eredeti. A sztorit nem is igazán erre, sokkal inkább Peter titkos személyazonossága körüli hercehurcára hegyezte ki Slott, a képregény tartalmi részét pedig ezúttal sokkal kevésbé a humor, mint inkább a tudományos-fantasztikus elméletek adják. Reed és Peter is igazi kockafejek, így oldalakon át tudnak beszélgetni legvadabb elméleteikről, és ez bár kevésbé szórakoztató, sokakban felidézhet szebb korokat, mikor az FF és Pókember hihetetlen kozmikus kalandokat éltek át együtt. Ezt a sztorit a geekek fogják preferálni, ugyanis a sci-fi jegyek dominálnak, ezek mellett az akció, és a poénok is csak másodlagos szerephez jutnak. Nem is beszélve a „való világ” eseményeiről, melyek ezúttal csak egy-egy panelt kapnak, pedig a magam részéről sokkalta szívesebben követném tovább a Lily elutasítása óta egyre lejjebb csúszó Harry sorsát, vagy a polgármester-választás körüli balhét, Livel a középpontban. Persze nem újraírni akarom a füzetet, de nehéz volt élvezni az olvasmányt a Fantasztikusokkal a főszerepben, ha mindenki, személyiségének csak egy-egy szeletével vesz részt, hangsúlyozva a legnagyobb közhelyeket. Reed a föld felett járó tudósember, aki képtelen a cselekvésre, Sue halvány és jellegtelen, Johnny az izgága és felelőtlen, Ben pedig az eszetlen, cool beszólásokkal operáló rombológép. Ennyit kaptunk csak belőlük ezúttal, és így nem is volt igazán élvezet velük kalandozni, még ha Peter karaktere a helyén is volt, elfogadható poénokkal. Kitson rajzai teljesen megfelelnek a követelményeknek. A látvány magáért beszél, sikerült elkapni azt a pontot, ahol a rajzok még kellően dekoratívak, kidolgozottak, ugyanakkor van lehetőség játékossággal könnyedebbé tenni a sztorit. Egy kihagyható kétrészes, némi csalódottság; ezt hozta az e heti Amazing.
Tungsram

Cable #13

Sztori: Duane Swierczynski
Rajz: Ariel Olivetti
(Marvel)

Aha. Szóval az a böhömnagy izé a Messiah War Prologue végén Apokalipszis űrhajója volt. Őszintén nem értettem, mi kellene, hogy olyan nagyon meglepő legyen egy város közepén ágaskodó fémkacatban, de most már világos, hogy csak a rajzoló volt rossz formában. Szóval, ez itt a Messiah War második része – ami ugyan kicsit furcsa, merthogy az első füzet nem első rész, hanem mint említettem, egy prológus volt, de ne akadjunk fenn ilyen apróságokon. Ez egy crossover az olvasókat sajnos egyre riasztóbb iramban veszítő Cable és X-Force képregények közt, és arról szól, hogy Küklopsz az említett csapatot a jövőbe küldi, hogy találják meg Kábelt és a mutáns bébit, mielőtt Bishop levadássza őket. A harcba azonban belekeveredik a rég halottnak hitt Stryfe és Deadpool is, aki 800 évnyi egyetlen szobában való raboskodás után őrültebb, mint valaha. Az X-Force átlagosan, a Cable pocsékul indult tavaly év elején, de azóta szépen kikupálódott mindkettő, és úgy tűnik, hogy ez a közös történet eddigi karrierjük csúcspontja lehet – legalábbis eddig minden tökéletesen a helyén van. Az erőteljes posztapokaliptikus hangulat már önmagában megéri a pénzét, de a képregény igazi ütőkártyája Deadpool – mert főleg ilyen ínséges napokban, amikor a karaktert saját sorozatának minden egyes részében karóba húzza egy Daniel Way nevű entitás, kifejezetten jó látni, hogy valaki kellő fekete humorral tud hozzányúlni, és mivel a figura agybaja itt már tényleg a végletekig van feszítve, egész biztos odalesznek jeleneteiért a rajongói. Egyébként is, egy ilyen sötét hangulatú sztoriba nem árt némi komikus mellékzönge (ahogy arra az utóbbi időben az X-Force író is rájöttek, ld. a Vanisher szerepeltetését). A prológus után ugyan még mindig a sztori alapjainak felépítésénél tartunk (ki, mit, hogyan és miért akar elérni?), de a füzetvégi cliffhanger alapján a következő számban már nagyobb fordulatszámon pörögnek majd az események. Egy dologba tudok csak belekötni: a vak is látja, hogy Kábel és Rozsomák egy oldalon állnak, és egyikük sem olyan hülye, hogy ne vegye észre, így tesztoszterontúltengő kakaskodásuk rémesen felesleges és ostoba – remélhetőleg ezt az érthetetlen ellentétet a következő számban feloldják köztük. Nem, nem kell szeretniük egymást, de nem kell egész oldalakat sem pazarolni arra, hogy megmutassák, mennyire bögyükben van a másik, és milyen tökösen néznek ki, amikor egy-egy keresetlen megjegyzést követően dühösen megindulnak egymás felé. Ami pedig a látványt illeti, nem sok minden változott: Olivetti steril, dinamikátlan képei nem a legszebbek, amiket el tudunk képzelni a sorozathoz (az utolsó duplaoldal kifejezetten bénán fest, mintha a szereplők csak műanyagbábuk lennének, amik valami koszos fehér asztalon állnak), de ehhez már hozzászokhattunk.
Olórin

Conan the Cimmerian #9

Történet: Timothy Truman
Rajz: Tomás Giorello
Borító: Joseph Michael Linsner
(Dark Horse Comics)

Múlt hónapban azt kifogásoltam, hogy az új sztori, a Fekete Kolosszus történetelemeinek felvázolása mellett szinte alig jutott szóhoz a címszereplő Barbár. Tim Truman is érezhette ezt a problémát, mert az áprilisi számban mindent megkapunk, amit Conan jellemében szeretünk: irgalmatlan keménység, találékonyság, harci kedv… – öröm olvasni.
Amalric serege, melyhez csatlakozott Conan is, barátságosan feldúl egy útjába kerülő kisvárost, Conan és az ellene gyilkos terveket szövögető katona viszonya pedig elmérgesedik. Conant azonban nem olyan fából faragták, hogy megtorlatlanul hagyja holmi ficsúrok sértéseit. Közben Amalric csapatát Khoraja városába hívják Yasmela hercegnő kérésére. A hercegnő testvérét, Khoraja királyát ugyanis ellenséges törzsek túszul ejtették, kiszabadítására pedig Amalric zsoldosait akarja felbérelni a gyönyörű úrnő. A városban Conannek végre lehetősége van föltörölni a padlót az álnok katonával – és ezt nagy megelégedésünkre meg is teszi. A megszégyenített százados azonban még mindig nem tett le bosszújáról (egyértelmű, hogy Conannek végül, nagy bánatára végeznie kell az ostobával). Az alkotók emellett nem átallnak meztelen kéjhölgyeket és hercegnőket illeszteni minden harmadik oldalra, amitől tényleg olyan érzésünk lesz, hogy Trumanék szeretik az olvasót. Tulajdonképpen erről szól ez a sorozat: meghitt mészárlás, ádáz ellenfelek (ezúttal vérivás közben láthatjuk az aktuális antagonistát, akiben a Fekete Koloszus ereje lakozik), ruhátlan, megmentésre váró leányzók. Nézzünk magunkba és ismerjük be, hogy ennél aligha kell több egy kiadós szórakozáshoz. Ami a legjobb az egészben (Tomás Giorello kiváló rajzai mellett), hogy Truman figyel arra is, hogy összeálljon egy fajsúlyosabb tartalmi ív, mint ahogy ezt láthattuk az előző történetben, a Kimmériában. Kíváncsi vagyok, ezúttal mire megy ki a játék, annyi viszont már biztos, hogy remek olvasmányról van szó, és a Fekete Kolosszus egyre meggyőzőbb. Az előző sztorit (1-6. rész) tartalmazó gyűjteményes kötet pedig július 1-jén jelenik meg odakint – csak mondom, számomra ugyanis biztos vétel lesz.
Czben

Oldalak: 1 2 3 4