Történet: Justin Gray és Jimmy Palmiotti
Rajz és borító: Jordi Bernet
(DC)
A kétrészes horror-kitérő után újra szól az egylövetű: Palmiotti és Gray ismét egy füzetben villantanak föl egy puskaporszagú epizódot a sebhelyes fejvadász karrierjéből. Aki ezúttal sincs könnyű helyzetben: leláncolva várja, hogy három tahó barátságos sortűzben részesítse őt – a korábbi részek tanúságai alapján azonban egyértelmű, hogy Hex túlerőben van. A leszámolás előtt van idő elmerengeni a múlton: a jelennel párhuzamosan felidéződnek Hex küzdelmes gyermekkorának emlékei. Apja, a részeges Woodson folyamatos kiképzésnek vetette alá a fiút, középkori módszereit látva nem csodálkozhatunk, hogy Jonah-ból ilyen keménytökű fickó lett. A fizikai és lelki megaláztatások megtanították őt: nincs vesztett helyzet, és mindig van mód előrántani a fegyvert. A gyerekkori jelenetek alatt jobban megismerjük Hex oltalmazó édesanyját is, és a családtagok viszonyai is árnyalódnak. Aztán persze Hex a füzet végén szemvillanás alatt végez a három szerencsétlennel (akik már gyerekként is megtámadták hősünket, igaz, akkor még ők nyertek) – elégedett mosollyal nyugtázhatjuk az újabb vadnyugati kaland végét.
Megbízható sorozat a Jonah Hex: az összeszokott írópáros mindkét tagja rutinos mesterember, rajzolójuk pedig ezúttal az egészen kiváló Jordi Bernet: a kicsit rajzfilmes, mozgalmas képi világ, a dinamikusan váltakozó plánozás, a remek mimikaábrázolás mind a stílusjegyei közé tartoznak, és nem véletlenül tették a spanyol művészt az egyik legelismertebb, (elsősorban) nem szuperhősös vonalon mozgó rajzolóvá. Ráadásul, ahogy ezt korábban már ezzel a sorozattal is bizonyította, Bernetnek jól áll a – számomra legalábbis – megunhatatlan western zsánere. Lendületesen, profin megírt és remekül megrajzolt szórakoztató kalandképregény – hát meg lehet unni valaha az ilyesmit?
Czben
Sztori: Dan Slott
Rajz: Khoi Pham
(Marvel)
Ez sajnos nagyon nem jött össze. Pedig az előjelek ígéretesek voltak: Brian Michael Bendis jobbára csak szenvedett ezzel a címmel, úgyhogy valószínűleg mindenki örült, amikor leváltotta őt Dan Slott, és úgy tűnt, hogy egy igazi, régimódi Bosszú Angyalai sorozathoz lesz szerencsénk. Ez talán így is lett, de ami a színvonalat illeti, ez aligha az a képregény, amit Slott majd bekeretez, és kitesz a nappalija falára. Ez a harmadik rész az új csapat nyitósztorijának befejezése, és annyi történik benne, hogy a jófiúk jó alaposan fenéken billentik a rosszakat. Na jó, van még egy kis vita, hogy akkor most Vasember a legnagyobb és legokosabb legény a gáton, vagy Hank Pym, az új Darázs, és van egy valóban jól kivitelezett, ügyes és logikus fordulat a végén, ami az egész történetnek egy kicsit új jelentést ad, és ami kapcsán Slott nagyon szépen hozza be a képregénybe Lokit, Thort és Asgardot. De hiába… Ez a képregény kezdettől fogva az epikus látószög hiányától szenvedett. Elvileg az egész világ sorsa a tét, de ezt egyszerűen képtelenek vagyunk áterezni, mert sem Slott cselekményszövése, sem Khoi Phan képi világa nem teremti meg az ehhez szükséges hangulatot. Mintha csak valami helyi kis csetepatét látnánk a világ egy eldugott kis szegletében, ami legfeljebb az ott mászkáló rovarok életére van hatással. Emellett az egész meglehetősen kaotikus, minthogy nincsenek kellően kidolgozva sem a dialógusok, sem az akciók – ha duma van, az túl hosszú és semmitmondó, ha csihipuhi, az túl összecsapott és ötlettelen (az egyetlen kivétel a „csáp-szökőár”, de grafikailag az is csúnyán elsikkad). Olyan ez a képregény, mintha kényszer szülte volna, méghozzá nagyon nehezen: „Kell egy sztori, mindegy, miről, a lényeg, hogy össze lehessen hozni benne az új csapatot.” Nos, ez megtörtént, és tényleg, csak ez történt meg, semmi más, a legtöbb, amit elmondhatunk a végeredményről az, hogy nem rosszabb, mint azok, amiket Bendis a Secret Invasion előtt írt a címhez – de ez sovány vigasz. Csak remélni merem, hogy ez az épphogy középszerű alkotás nagyobb, jobb, érdekesebb és izgalmasabb történeteket vezet be. És reményem azért nem alaptalan, mert mind Slott, mind Phan tehetséges, jó képregényesek – még ha most alaposan alul is múlták magukat.
Olórin
Sztori: Justin Gray és Jimmy Palmiotti
Rajz: Darick Robertson és Matt Jacobs
(Wildstorm)
A Wildstorm kiadó heti újdonsága a hatrészesre tervezett Prototype elindítása volt. A képregény egy nemsokára megjelenő videojátékhoz készült egyfajta felvezetésképp, a hasonló próbálkozásokhoz képest viszont szerencsénkre több fantázia és ötlet szorult az első számba. Szkeptikusok vigyázzanak!
A Jimmy Palmiotti és Justin Gray által jegyzett sztori kapásból három idősíkkal operál, melyek közül a maga módján mindegyik egy jól sikerült, lendületesen elbeszélt részt jelent. A kezdő képsorok 1968-ba, Vietnámba vezetnek minket, ahol épp egy katonai egység készül bevenni egy elhagyatott falut. Ezerszer elkoptatott közhely, de az édes középszerűségbe burkolózva, no meg persze néhány iszonyú menő szöveget elhintve sikerül igen élvezetessé tenni az amúgy megfáradt alaphelyzetet. A katonák két részre szakadásából fakadó feszültség, a kötelező bonyodalom és a bezártságérzet kellemes közérzetet biztosítanak bármelyik geeknek a továbbolvasáshoz. A képregény olyan spontaneitással és erővel csap le, hogy az ide tartogatott, meglepőnek szánt fordulat aztán tényleg meglepőre sikeredik.
A második szál a jelen, mely magyarázatot ad egyrészt a borítóra, másrészt pedig felvázolja azt az alaptémát, amit feltehetőleg az egész sztori boncolgatni fog. A katonás rész még nem árulta el, de innentől kezdve tódulni fognak majd a különböző fura lények a képregényoldalakra, hogy panelek hadát elárasztva embertelen mennyiségű vért préseljenek ki hőseinkből – általában sikerrel.
A megismert főszereplőkettős különös bűnügyekre szakosodott nyomozók, akik sokadik esetüket vizsgálják épp, ugyanazon elkövetőtől. A probléma igen érdekes: egy rakat megrágott emberi maradvány fekszik egy alagútban, hőseink pedig mindezt, talán szakmai rutinból kifolyólag meglehetős közönnyel fogadják. A sokszor átlagos, de összességében jól megírt párbeszédek közé azért nem egyszer kerültek be olyan mellényúlások, amik az addig kisebb fokozatra állított közhelyjelző-rendszerünket heves csipogásokra készteti. Miért kell minden gonosz arcú, közben megtért, rosszfiús imázzsal megáldott főszereplőnek dohányoznia? Azon már régen túlvagyunk, hogy az menő-e vagy sem, de további kérdés: miért kell minden oldalborda karakternek ugyanúgy viszonyulnia e káros szenvedélyhez? Rejtély, de ebből a néhány panelt jelentő melléfogásból hála az égnek nem lett rendszer.
Olyannyira nem, hogy a füzet harmadik harmadában újfent idősíkot váltva, az 1969-es évek Idaho-jában járva-kelve a képregény legjobb pillanatait kapjuk meg gyönyörű akciójelenetekkel, és a várva várt lények felbukkanásával. Tipikus filmes megoldásokkal vezetődik fel ez a rész is: egy elhagyatott kisvárosban vagyunk, ahol pisszenés sem hallatszik, mégis főszereplőinken kívül, akik az időrend kedvéért ismét katonák, mindenki tudja, hogy hamarosan nagy kaszabolás veszi kezdetét. Ezen a jó hangulatú kis klubdélutánon aztán el is szabadul a pokol, megkezdődik a vadászat, az egyetlen logikus lépés, utolsó mentsvár pedig a futás. A panelek többsége jól megválasztott, de sajnos az olvasási lendületet itt főleg a robbantásoknál nem egyszer akasztja meg egy-egy túl hirtelen váltás. De ne legyünk telhetetlenek: a füzet végére aztán sikerül az íróknak összehozni egy tisztességes cliffhangert.
A Prototype #1 tehát bár a zsenialitást nem súroló sorozatnyitó, de üde színfolt a hasonszőrű játékcentrikus képregények között, és nem mellesleg lehetőségeihez mérten igen intelligens és nem utolsósorban szórakoztató olvasmányélményt jelent. Nekünk meg aztán végképp bűn lenne kihagyni.
Fdave