KomiXérum #18

Fables #86

Történet: Bill Willingham
Rajz: Jim Fern
(Vertigo)

A crossover utáni első szám, mint ahogy nagyobb történetvonalak után már megszokhattuk, egy one-shot. Részben logisztikai okokból, hogy az állandó rajzoló, Mark Buckingham utolérhesse magát az elkövetkezendő részekkel, részben történetvezetési szempontból is, hogy a sztori is lélegzethez jusson az újabb nagy bonyodalom előtt. A szóbanforgó részben Mr Dark előtörténetébe nyerhetünk bepillantást egy új, eddig ismeretlen karakter szemszögéből és a cselekmény nagy része a Homelandben, a fable-ök hazájában játszódik. Sok mindenre választ kapunk, korábbi események, melyek hátterét eddig csak találgathattuk, nyernek értelmet és lehetséges jövőbeli sztorivonalaknak ágyaz meg az író az új szereplővel, valamint a titkos szervezettel, amihez tartozik.
Viszonylag egyszerű felépítésű a történet, messziről indulva, de lineárisan haladva szépen eljutunk az új karakter pályáját követve Mr Dark bebörtönzéséig, amiből nemrég kiszabadult. A sztoriban a legérdekesebb a középkori háttér, a Birodalom működésébe való újabb bepillantás, a Homelands és Sons of Empire kötetekben megismertek mellé újabb információmorzsák csepegtetése. Figyelemreméltóak az említett titkos szervezet hasonlóságai a kolostori élettel, valamint a történelmi nagy birodalmak „titkosrendőrség” hálózatával, ezeket nagyon jól elkapta Willingham. Nem túl hiteles viszont a szereplő látogatása egy elesett bajtársa sírjánál, akit több évszázaddal (!) ezelőtt ismert futólag, csak a cselekményt szolgálja. A rajzok személy szerint nekem nem annyira tetszenek, de tény, hogy ennek a történetnek jobban áll ez a realistább, komolyabb hangvétel a kicsit játékosabb Buckinghamnél. Az egészet keretező nyitó és záróoldal grafikája pedig hihetően érzékelteti a főgonosz elvetemültségét, még azzal együtt is, hogy gyorsan lezavart narrációja saját ereje természetéről eléggé szájbarágósra sikeredett.
Geomailer

Hellblazer #257

Történet: Peter Milligan
Rajz: Giuseppe Camuncoli és Stefano Landini
(Vertigo)

Peter Milligan háromrészes Hellblazer sztorijának második felvonásában tovább bonyolítja az eddig megkezdett szálakat. Azt eddig is tudtuk John Constantineról, hogy egy hatalmas nagy szemétláda, mégis szimpatizálunk vele, hisz tetteinek súlya, illetve következményei vannak, amiken keresztül kell mennie, amiket el kell viselnie. A természetfeletti máz alatt egy nagyon is emberi karakter az övé, és bár a szerelmi szálak eddig nem feltétlen voltak erőteljesek, a mostani szám eloszlat minden kétséget: szexre és talán szerelemre neki is szüksége van. Milligan ennek megfelelően alakítja a nem két, hanem több tűz közé szorult főszereplő sorsát a sztori nyitányában történtek után: John a célból, hogy megfektesse kolléganőjét, Phoebe-t, haveri segítségre támaszkodva egy bódító szert kever a lány italába, akit aztán most annak rendje és módja szerint, az olvasó szeme előtt tesz magáévá. Ennek természetesen ára van, melynek árnyoldalával is e füzet keretein belül ismerkedik meg. A felvezető rész azért volt izgalmas, mert nem hitte el az ember, amit lát, hogy John képes lesz belekeverni a szert a borba, és annak a számnak a cliffhangere éppen ezért lett erőteljes és ébresztett kételyt mindenkiben. Most már a nyitó oldalakon megkapjuk a választ addigi kérdéseinkre, ám ami ez után jön, arra is csak kevesen számíthattak: az ilyesfajta és fokú érzelmek, mint a szerelem, vagy szex ilyen konkrét beemelése Constantine világába csakis egy, a karakterre alakított romantikus love storyban teljesedhetnek ki, és Milligan tudja is ezt. Éppen ezért ha a füzet lecsupaszított vázát vesszük alapul, akkor könnyen megfeleltethetjük olvasmányunkat bármelyik latin szappanopera sokezredik részének, és még nincs vége. Phoebe bekever, miközben tovább szorul a hurok hősünk nyakán: szerelmével üldözni kezdi a sokkal erőszakosabb, és korántsem szép külsővel megáldott bőrkupec, ő maga pedig a bensőjében terjengő méreg hatására mély és rémekkel tarkított álomba esik. A mellékszereplők, csak hogy a dramaturgia még jobban hasonlítson, szintúgy kiveszik a részüket a jóból, és ármánynak csakúgy szemtanúi lehetünk, mint csupasz testtel csábításnak, plátói szerelemnek, vagy akár a vegytiszta szerelemnek. Természetesen a vázra erősített megannyi misztikus elemmel, valamint az elmaradhatatlan, és információéhségünk enyhítése érdekében elengedhetetlen narrációkkal Milligan Constantine-ra szabja ezt a szituációt is, és egyetlen, hangsúlyozom, egyetlen karakteridegen mozzanatot nem vét eközben. John eddigi értékei, ha nem is annyira direkten, de megmaradtak, sőt a füzet végén, a cliffhanger előkészítésében is nagy szerepe lesz bajtársiasságának, hogy aztán a nyugvó képkocka semmiféle nyugalmat ne ébresszen bennünk, olvasókban. A rajzolói posztokon a továbbra is szépen teljesítő Camuncoli-Landini duó remekül oldja meg feladatát, alakjaik néhány vonalból állnak, arcaik pedig kifejezőek. A színezés rakja fel minderre a koronát: a sorozat története alapján hasonló rajzok nem díszítették az oldalakat, néhány ortodox fan húzhatja is a száját, de végeredményben nagyon is jó választás volt őket alkalmazni. A borító továbbra is Bisley, továbbra is zseniális, csak épp a múlt havi alkotását nem sikerült überelnie vele. Remek füzet, romantikus lelkületű, otthon zsebkendőbe síró geekeknek különösen ajánlott.
Fdave

Oldalak: 1 2 3 4