KomiXérum #18

We Kill Monsters #1

Történet: Christopher Leone (saját és Laura Harkcom ötletéből)
Rajz: Brian Churilla
(Red 5 Comics)

Tudjátok a Red 5 Comics az a kiadó, akiktől olyan címeket kaptunk eddig, mint például az Atomic Robo, ZMD: Zombie Mass of Destruction, és…és még…na hát nagyjából ennyire emlékszem. A honlapját átkutatva van néhány egyéb képregényük, de még igencsak kis cégről van szó. Ez egyáltalán nem negatívum, főleg, ha olyan próbálkozásaik vannak, mint a héten debütált We kill monsters. A címéből adódóan, vagy csak a borítóra pillantva egyértelművé válik, hogy bizony itt szörny versus ember aprítás van készülőben, amiből már nem egyet láttak sokat próbált szemeink, de valahogy mindig késztetést érzünk rá, hogy egy újabba kezdjünk, hisz soha nem lehet elég. Az alaphelyzet akkora klisé, amekkorát az alkotók nem szégyellnek: két fivér egy autójavító műhelyt üzemeltet, és egyszercsak…hogy is mondjam, hogy e bonyolult képletet mindenki megértse…ja igen: jönnek a szörnyek, és kaszabolnak. Ezzel még nincs vége, mert az elegyet még egy volt, illetve remélhetőleg jövőbeni barátnő is színezi, valamint az autójavító műhely miliőjéből kifolyólag némi autóipari mázat is kap az egész. Mit lehet ilyenkor tenni, az alkotóknak kötelező a poénokra kihegyezni a cselekményt, annyi képtelenséget egy helyre zsúfolni, amennyit csak elbír, meg még egy kis keveset, hisz nem árthat: na ez az első részben sajnos még nem igazán sikerült. Pontosabban sírva nevetős részre nem is emlékszem a füzetből, de érezni, hogy van az alkotókban potenciál, a második részhez már kisebb elvárásokkal, de sokkal nagyobb humordózis reményében ülök asztalhoz. Humor nélkül maradt nekünk a dramaturgia, illetve a látvány zsűrizése. A képregény pofonegyszerű, lineárisan halad előre néha megszakítva egy-egy régi emlékkel, illetve a barátnő közhelyes lelépésével súlyosbítva. Nagyszerű viszont az a pillanat, amikor visszaemlékeznek a régmúlt időkre, mikor még bontogatták autószerelői szárnyaikat, és apjuk is köztük volt, illetve az üldözéses képsorok, valamint a rögtönzött tuning rész mind-mind remekül elkapott és megoldott jelenetek. A képregény úgy van kitalálva, hogy minden adott egy lehengerlő cselekményhez, a karaktereknek van helyük a világban, rengeteg kiaknázatlan poén rejlik az autóműhelyben, valamint a megjelenő szörnyekben, csak rá kell még jönniük, hogy is lehet ezeket a felszínre hozni. A fordulat után viszont tényleg egyre kevesebbet hibáznak, de hát a testi deformálódás (direkt így mondom, ez biztosan nem spoiler) akkora poén, hogy képtelenség onnantól rontani. Remélhetőleg ez a második részben is bebizonyosodik. Most bele lehetne kötni abba, hogy a cliffhanger jól van kitalálva, de a kidolgozott panel azt nem igazán jól adja vissza, de felesleges, inkább koncentráljunk most a rajzokra. A hatalmas, többnyire szabályos panelek kifejezetten jól állnak az rajzolónak, főleg, hogy stílusából adódóan a közeli arcokat igyekszik erőltetni bennük. Nagyon halványan, talán annyira, hogy senki másnak nem tűnik fel, de Eric Powell stílusára hajaznak a rajzok, rajzfilmesen, de nem túlságosan túlzók, tökéletesen passzolnak a sztorihoz. Ami mégis talán a legjobb a füzetben, az a színezés: Ronda Pattison neve nem cseng ismerősen, de amit itt művelt, az zseniális. A színek tisztaságot kölcsönöznek az oldalaknak, és öröm ránézni, az ember még a cselekmény kis hibáit is elfelejti a panelek láttán. A We kill monsters nyitánya tehát egy erős közepes, de hatalmas kaszabolós esztelenség, amit kár lenne kihagyni.
Fdave

X-Force #17

Történet: Craig Kyle, Christopher Yost
Rajz: Mike Choi
(Marvel Comics)

A remekül indult, de végül kissé csalódással zárult X-Force – Cable crossover, a Messiah Complex után előbbi cím visszatér a jövőbeli csetepaté által durván és hirtelen félbeszakított sztorihoz, ami már a sorozat legelső száma óta gyűrűzik. Bastion és feltámasztott mutánsgyűlölő őrültjei a Hagyaték vírus egy mutált törzsét felhasználva keltik a hisztériát az emberekben, hogy egyszer és mindenkorra kigyomlálják a világból az egész homo superior fajt. Legutóbb ott tartottunk, hogy a Leper Queen agyonlőtte Boom-Boomot, ami, mint most kiderül, egy kis csalás volt az írók részéről, hisz az első oldalakon a jelenbe visszatérő X-23 még időben kilyuggatja egy pisztollyal. Hatásos nyitány, ami után vágunk egy kis közjátékra Wolfsbane-nel, aki az asgardi Farkasherceggel, Hrimharival hempereg, amikor néhány barátságtalan fagyóriás zavarja meg őket. Aztán Stephen Lang és Bolivar Trask mutánsellenes beszéde következik, és ezzel sajnos van egy kis probléma. Kyle-ék sorozata nagyszerű, ha akcióról, dinamikáról, látványról, kőkemény, „badass” hősökről és vérontásról van szó, de korántsem olyan nagyszerű, ha az ember-mutáns probléma társadalmi szinten való boncolgatása kerül a középpontba. Az, hogy a két említett karakter egyértelmű gyűlöletbeszédet fröcsög el a világ vezetői előtt, és éppcsak azt nem kiabálják habzó szájjal, hogy „halál a mutkókra!”, igencsak erős túlzás, amit nem nagyon engedhetne meg magának senki, ha azt akarja, hogy komolyan vegyék, vagy hogy egyáltalán ne dobják ki az ajtón, mint a szemetet. Körmönfontabb, visszafogottabb beszédet kellett volna írni ide, hogy ez a jelenet hiteles legyen. És akkor még nem is beszéltünk az izraeli nagykövetről Gabrielle Hallerről, aki szimplán azért tiltakozik mellesleg egykedvű nyugalommal Langék terve, a Sentinelek újbóli bevetése ellen, mert fél, hogy az majd emberi áldozatokkal is jár. Ennyi? Attól a nőtől, akinek a fia is mutáns volt, aki az akkoriban megreformálódott Magnetót ügyvédként védte az ellene indított perben, aki nyilvánvalóan a mutánsok ügye mellett áll? Ezért felesleges, sőt, kifejezetten kiábrándító fogás volt belerángatni a sztoriba két mondat és egy szál panel erejéig. Tényleg kár ezért a csúnya botlásért, mert mint mondtam, a sztori egyébként kifejezetten élvezetes, Mike Choi képei nagyon szépek és dinamikusak, a cliffhanger pedig (bár nem először játsszák el az írók ugyanazt a sorozat indulása óta) hatásos. Egy intelligens(ebb) társadalmi háttérrel ez a sztori fantasztikusan jó lehetne.
Olórin

Oldalak: 1 2 3 4