KomiXérum #18

Immortal Weapons #1

Történet: Jason Aaron, Duane Swierczynski
Rajz: Mico Suayan, Stefano Guadino, Roberto de la Torre, Khari Evans, Michael Lark, Arturo Lozzi
(Marvel Comics)

Nem volna helyén való azzal kezdeni eme rövid kritikát, hogy a Marvel menjen el a ’csába, amiért parkoló pályára állították a zseniális „Immortal Iron Fist” címet, de egész egyszerűen nem bírom megállni; a Marvel menjen a ’csába! Ezt is letudtuk, de itt az idő, hogy abbahagyjuk a búsulást; aki rajongott Brubaker és Fiction zseniális történeteiért, friss és ötletes koncepciójáért mellyel megújították Vasököl karakterét és világát, most némi vigaszt lelhet a tényben, miszerint a héten Jason Aaron tollából egy új mini indult, mely a hat Halhatatlan Fegyverre koncentrál. Remek érzékkel elsőként mindenki kedvencét, a nemzetközi fazonverseny győztesét, minden idők egyik leglazább arcát, Kövér Kobrát láthatjuk visszaköszönni az oldalakról. A földi élvezeteknek lelkesen hódoló túlsúlyos harcos felbérelt egy fiatal diákembert, kutassa fel az ő életének hiteles történetét, mivel Kobra sem tud sokkal többet önmagáról, mint bárki más, aki a róla szóló legendákat ismeri. Az olvasó azon a ponton kapcsolódik be, ahol a fiatalember megérkezik, hogy átadja Kobrának kutatómunkája eredményét. A harcos büszkén kéri meg, olvasson fel dicső múltjából részleteket az őt masszírozó hölgyek előtt, majd szép lassan lehervad az arcáról a mosoly, mikor rájön, nem véletlenül felejtette el, és borította borgőzös ködbe emlékeit.
A témát, hogy miért is felejt az ember, és mennyire átok az, vagy áldás, nem járja körbe különösebben ez az epizód, sokkal inkább közelíti meg Kobrát a mitikus hős oldaláról. Gyakorlatilag helyzetkomikum, mint inkább emberi dráma, hogy ez esetben maga a legenda sincs tisztában azzal, hogy mi igaz róla, és mi nem. Így van ez egészen a történet végéig, mikor is a legsúlyosabb, ember által elkövethető bűnre derül fény Kobra múltjából. Igen hatásos módon tárta elénk Aaron ezt a sztorit. Oldalakon át nevethettünk az egyre kínosabb helyzetbe kerülő Kobrán, amint tudomására jutottak múltjából a nem épp kellemes részletek, illetve derülhettünk a felbukkanó popkulturális utalásokon, mikor épp Samu bácsi vagy Elvis Presley jelentek meg egy-egy panel erejéig. Majd az utolsó oldalakon ez a szörnyű, sötét tragédia letaglóz minket, akkor pedig már sem Kövér Kobra, sem az olvasó nem nevet, legfeljebb Aaron, aki a dörzsöli a markát, hogy milyen zseniális módon építette fel a történetet, majd helyezte el a végén a drámai fordulatot. Semmi kétség, ismét remek munkát végzett ez a fiatal tehetség, ahogy az sem kérdéses, hogy halálosan jópofa ötleteit még száz oldalon át olvastam volna. Kövér Kobra, mint turnézó operaénekes? Biztos volt ott még tartalék, ahonnan ez jött.
A rajzolók egytől egyig az író keze alá dolgoznak kiváló minőségű munkájukkal. A jelenben játszódó jelenetekért Mico Suayan, míg az egyes visszaemlékezésekért öt másik művész volt a felelős. Suayan Kobárja nagyon szórakoztató, öröm nézni hogyan ábrázolja, ahogy a dagadt harcos arcára kiül az egyre csökkenő büszkeség, magabiztosság, majd fokozatosan adja át a helyét a kétkedésnek, dühnek, szégyennek, borzalomnak. A flashback-rajzolók közül egyértelműen Lozzi-t tudnám kiemelni, aki az egyik legfontosabb momentumot, a Kobra életében megjelenő szerelem egyetlen pillanatát ábrázolja néhány magas művészi szinten kivitelezett panelen. Persze a többi ceruzát és tust, forgató, illetve színező kolléga sem szégyenkezhet, az ő munkájuk is hozzájárult ahhoz, hogy ez a megjelenés ne csak a történet, hanem a gyönyörű megjelenés miatt is emlékezetes legyen.
Öröm az – egyelőre szünetelő Iron Fist címmel egyet jelentő– ürömben, hogy ez a mini teret ad egy Vasököl történetnek is, ahol Dannynek ezúttal igen hétköznapi, szociális problémákkal kell szembenéznie. Sajnos a szűkre szabott oldalszám miatt nem sokat tudhattunk meg erről a történetről, de az biztos, hogy Swierczynski még mindig tudja, milyen is az bizonyos egyedi hangulat, mely az Immortal címet az utóbbi években kritikai sikerre vitte, és ebben Foreman még mindig remek partner.
Tungsram

The Last Resort #1

Történet: Jimmy Palmiotti és Justin Gray
Rajz: Giancarlo Caracuzzo
(IDW Publishing)

Jimmy Palmiottit bírjuk. Jonah Hex történetei bőven az olvasható színvonal felett vannak, állandó tettestársával, Justin Gray-jel igazán üdítő és szórakoztató sztorikat tettek már le a képzeletbeli, minden képregénygeeket maga körül tudó közös, nagy asztalra. A Last Resort című új, az IDW-nél megjelenő sorozatot is az olasz amorózó és sidekick-je írja (egyesek szerint épp fordítva, Palmiotti a kisegítő), kiegészülve az eddig kevésbé ismert, ám honlapja alapján annál meggyőzőbb tehetségű Caracuzzo-val. A sorozat felütése nem is lehetne ambivalensebb, mint amilyen ellentétek feszíttettnek itt meg: adva van egy lendületes, agyeldobós alapötlet, melyből természetesen szinte még semmi nem derült ki, és ehhez hőseink nem álltalltak rengeteg szóbeszédet összehordani. A kezdő képsorok, melyeken történetesen, és spoilermentesen egy zombiképű valaki tép szét egy gyanútlan fürdőzőt, még az elvárásoknak megfelelően lavíroznak a kevés szöveg, ám annál több képi megoldás libikókáján, de ami ezután jön, az maga az elborult, váratlan tökély. Egy gyors idő- és térugrással egyből egy szkeccsszerű, sok kis jelenetből összeálló katyvaszba csöppenünk, ahol rengeteg szereplőt mozgatva keverik okosan a szálakat az írók, hogy aztán egy repülőút össze is hozza mindannyiójukat. Nem rántva le több leplet e remekműről csak annyit mondhatok: Palmiottiék mindennemű izzadságszag és hanyagság nélkül mozgatnak meg annyi karaktert, amennyit nem restellnek, és a már említett, eszméletlenül sok párbeszéd közepette is jut idejük olyan kis csínyekre, mint például a képi ide-oda utalgatások, addig keveset szerepelt karakterek újra felszínre hozása. Na jó, ezeknek egy része a rajzolót illeti, de hát ők hárman együtt alkották meg ezt itten. A csoportkép, mikor mindenki a repülőn ül, mutatja csak igazán, milyen remek munkát végeztek az addigi oldalakon: szinte nosztalgiával gondolunk vissza az egyes székekben ülőkre, csak mi tudjuk, hogy ki milyen viszontagság közepette jutott fel a repülőre, kinek kicsoda kije. Mindezt némi szexszel és az egyik pilóta részéről menő szövegeléssel megtoldva: keresve sem találhatnánk jobb szórakozást. A borító, melyből természetesen több is készült, de most az itt oldalt láthatóról szólok, Darwyn Cooke műve, ha valaki elsőre nem is vágná rá. Ő most nagy sztár, illetve most is, de az IDW rendkívül büszke rá, hisz náluk hozta ki a The Hunter című regényfeldolgozását, az olvasók szerint remekművét. De hatalmasat téved az, aki a borítón látható kép klónjait várja a belső íveken: Caracuzzo stílusa nem is lehetne különbözőbb. Az elsőre meglehetősen csúnyácska, főleg a színek miatt furcsa képkockák aztán egyre szerethetőbbek lesznek, a már említett szálösszefuttatás, azaz a repülőgépes jelenet közben pedig már érthető, miért is esett rá a választás: az arcok még a durva, mindent elnyomó színek ellenére is kifejezőek, olykor karikaturisztikusan túlzóak, olykor pedig leheletfinoman árnyalnak. Palmiottiék tehát az elmúlt hetek egyik legviccesebb és legnagyobb meglepetését hozzák új munkájukkal, melynek folytatását mindenképpen figyelemmel kísérjük. Mert megéri, meg mert megérdemeljük. Arról nem is beszélve, hogy a cliffhanger már tényleg vicc: ekkora lazaságot nem mindenki enged meg magának! Hajrá tépkedő, zombifejű, fürdőzőgyilkolászó Valaki!
Fdave

Oldalak: 1 2 3 4