Komixérum #14

Dark Avengers – X-Men: Utopia

Történet: Matt Fraction
Rajz: Marc Silvestri
(Marvel Comics)

A Dark Reign hatásai végül begyűrűznek az X-Menbe is – de minek? Matt Fraction sorozata bő másfél éve gyengélkedik, látszólag sokfelé tartó, és közben mégis sehová nem jutó, sablonos történeteivel, és a Dark Avengersszel közös crossover végre egy kellően epikus és dinamikus esemény ígéretét zengte, amiben megvolt a lehetőség, hogy kirángassa a mutánsokat tetszhalott állapotukból. De az első rész alapján sajnos nem úgy tűnik, hogy a Utopia meg tud felelni az elvárásoknak. Fraction célja az, hogy egymásnak eressze Osborn Angyalait, és Küklopsz csapatát (és így felvezesse a hamarosan induló új X-címet, a Dark X-Ment), és ez ugyan egyszerű, ám mégis ígéretes ötlet, hiszen egyáltalán nem olyan ellenségekről van szó, akik már százszor megharcoltak egymással korábban. Még az ürüggyel sincs baj, amivel egymás ellen fordítja őket, annak ellenére, hogy a legrégibb X-Men sablont veszi elő hozzá: a mutánsellenes indulatokat, amiket pedig maga Fraction szorított háttérbe korábban, hőseink San Franciscóba költözésével. De ugye ez a motívum mégiscsak szerves résez a franchise-nak, és a cooperstowni mészárlás kiszivárgása viszonylag elfogadhatóvá teszi a kocka fordultát – szóval, legyen. Viszont a kivitelezés finoman szólva is hanyag, elkapkodott és erőltetett. Az események túl gyorsan történnek, az indulatok túl hamar szabadulnak el a korábbi békés állapotokhoz képest, és Fraction bizonyos karaktereket vagy nagyon eltúlozva ír, vagy pedig egyenesen rájuk egyáltalán nem jellemző viselkedést kényszerít rájuk. Tény, hogy Hellion egy forrófejű ifjonc, de roppant primitív megoldás ezt a tulajdonságát amúgyis igen hiteltelen módon használni egy tüntetés forráspontjának eléréséhez. És az is tény, hogy Bestiának több esze (meg eleganciája, stílusa és modora) van annál, semhogy hepciáskodva felvonuljon a mutánsellenes tüntetőkkel szemben, háta mögött a „spanjaival”, mint valami bandavezér. Az egész szituáció, amiből kinő a címbeli csapatok ellenségeskedése, egyszerűen messziről bűzlik az izzadságszagtól. Azért legalább annyi elmondható, hogy Fraction, ha már a saját karaktereit megerőszakolja, legalább az Angyalokat oly meglepően jól írja, hogy ebben Bendistől sem marad el (főleg Sólyomszem és Ares fellépése nagyszerű), és hogy viszonylag ügyesen teremti meg a tüntetésektől káoszba zuhant város hangulatát. Viszont ezzel együtt sem látom, hogy lesz ez a sztori több hatrésznyi felfújt ütlegelésnél és rohangálásnál… Marc Silvestrin ellenben nem múlt semmi, hozza a tőle elvárható színvonalat: ügyesen bánik a panelekkel, kifejezők az arcmimikák, épp a zsánernek megfelelő mértékben eltúlzottak az emberlakok, szépek a városképek és általában jók a hátterek is. Csak Fraction kapná már össze magát… de hát jó ideje hiába várunk erre, annak ellenére, hogy más címekben közben nagyon is jól helytáll…
Olórin

Dark Wolverine #75

Történet: Daniel Way, Marjorie Liu
Rajz: Giuseppe Camuncoli
(Marvel Comics)

Tudom, hogy az apokalipszis eljöveteléről károgókat jó esetben egy elnéző mosollyal, rosszabb esetben egy kényszerzubbonnyal jutalmazzák, de én tényleg hiszem, hogy nyakunkon a vég. A jelek félreérthetetlenek: Daniel Way mostantól két Rozsomák sorozatot ír. Mondjátok el imáitokat, amíg még nem késő… Meg vagyok győződve róla, hogy nem született még egy olyan pocsék, erőltetett és felesleges karakter a Marvelnél az utóbbi öt évben, mint Daken, Rozsomák fia. Mintha ezt az írók is tudták volna, mert a Wolverine: Originson kívül jó ideig semmilyen más sorozat nem volt hajlandó tudomást venni a létezéséről. De most már késő, Daken tagja Norman Osborn Sötét Angyalainak, kilépett hát a kiadó egyik szégyenfoltjának keretei közül, és keblére ölelte a széles Marvel-világot. Ennek örömére pedig Daniel Way írni kezdhet róla egy önálló sorozatot, méghozzá az eddigi Rozsomák füzet keretein belül. És a legmeglepőbb az egészben az, hogy ez a szám egészen ígéretes, és kétségkívül jobb, mint bármi, amit Way az Originsban lenyomott a torkunkon. Persze ez önmagában még nem nagy erény, és alighanem annak is köze van hozzá, hogy emberünk kapott maga mellé egy társat Marjorie Liu személyében, akinek vele ellentétben van némi érzéke a karakterábrázoláshoz, és aki nyilvánvalóan sűrűn rácsap Way kezére, amikor az valami rá jellemző baromsággal áll elő. De a lényeg, hogy ez a képregény egyelőre működik: az első három oldal, ami egyszerűen, ügyesen, hatásosan és stílusosan bemutatja, mekkora mészáros állat is a főszereplő, már szinte zseniális, ahogy az a pár panel is, amiben egy nő közeledésére azzal a bókkal reagál, hogy gyönyörű csontstruktúrája van, és mindössze pár vágással napvilágra hozhatná őket. Helyén van az elsőre kissé túlzónak ható, de jól megmagyarázott ellenségeskedés is az Angyalok tagjai közt (a gyújtópontban persze Dakennel magával), Normant is kifejezetten jól írja a Way-Liu páros, és úgy általában, a sztori felépítésére sem lehet panaszunk. A képregény egyelőre a Dark Avengers és a Thunderbolts hangulatát hozza, vagyis egy hatalmas mocsokládát szerepeltet, akit öröm nézni, miközben kicseszik maga körül mindenkivel. Amivel gondok vannak (és valószínűleg lesznek is), az egyrészt Daken célja: egy monológban elárulja, hogy akár ő is lehetne ott, ahol most Norman van, de ez a „világuralmi” törekvés ettől a karaktertől borzalmasan idegen. Ő egy bosszúszomjas gyilkos, őt hiba ilyen motivációkkal terhelni, és ha az írók ezt később is erőltetik, hamar hiteltelenné és nevetségessé válik majd az egész. A másik probléma a Fantasztikus Négyes felbukkanása – ami egyébként cool (tényleg), és van benne egy kellemes adag fekete humor is (ami egyébként is jellemző a füzetre, és ez bizony nagy fegyvertény a magát gusztustalanul vérkomolyan vevő Originshez képest), de csúnyán karakteridegen. Mióta viselkedik úgy Reed, mint valami tahó, türelmetlen, meggondolatlan, felpaprikázott középiskolás kölyök, aki nagy dirrel-durral veri a mellét a homokozóban, ha valami nem tetszik neki? Ezek azok a pillanatok, amiknek köszönhetően az első rész minden pozitívuma dacára sem vagyok képes elhinni, hogy ez egy jó sorozat lesz. És még annak ellenére sem, hogy Giuseppe Camuncoli nyers vonásai, durva, kőből faragott arcai, és a színezők visszafogott, elegáns munkája tökéletesen passzol a sztori hangulatához. Nem mondom, hogy nincs remény… de nem hagyom abba a vészharang kongatását, amíg túl nem vagyunk az első sztorin anélkül, hogy valami kapitális baromságot próbáltak volna megetetni velünk…
Olórin

Detective Comics #854

Történet: Greg Rucka
Rajz: JH Williams III és Cully Hamner
(DC Comics)

A DC kiadó lecserélte zászlóshajó címének tapasztalt és sosem hibázó íróját illetve egyik legfontosabb, jól bevált és kipróbált főszereplő figuráját, hogy két, leszbikus női karaktereket középpontba állító, több évvel ezelőtti ismereteket igénylő, progresszív látványvilággal ellátott sztorit prezentáljon benne. De akár úgyis fogalmazhatunk, hogy Didio csapata nekifutásból rúgta magát tökön. A Detective Comics cím 70 éve Batman felségterülete. Hiába van új denevérünk Bruce eltűnése óta, az új főszereplő nem Dick Grayson, hanem Kate Kane, vagyis Batwoman. Ki is ez a lány? Még maga a mester, Bob Kane alkotta meg, majd a bölcs Julius Schwartz törölte el, sok más fölösleges karakterrel együtt. Az utóbbi években divat lett fölülbírálni a szerkesztőzseni döntéseit, így az 52 című monstre sorozatban Kate Kane is feltámadt, ám azóta csak nagy eseményekben, illetve azok felvezetőiben találkozhattunk vele (Infinite Crisis, Countdown, Final Crisis). Most pedig a Detective Comics-ban láthatjuk nyomozni a DC által minden idők legjövedelmezőbb meleg szuperhősének jósolt Batwomant a Bűn Egyháza, és vezetőjük, a titokzatos új gonosz, Alice után. Így van, az ellenfél is nő, akárcsak René Montoya, aki pedig egy 8 oldalas melléktörténetben jelenik meg, ám a fehér ruhás ellenfélről egyelőre még nem tudjuk, vajon ő is leszbikus-e, de ha már ennyien, akkor végül is miért ne. Lehetne vitatkozni, hogy bejön-e ismét a DC ősi taktikája, hogy egyes karakterekkel bizonyos társadalmi csoportokat akar megcélozni, jelen esetben a melegeket, vagy azon belül is a leszbikusokat. Az az ellenérvekhez sorolandó, hogy erre a célra talán nem az egyik legnépszerűbb, és legszínesebb olvasótáborral rendelkező Detective Comicsot kellett volna felületül választani.
A két történet egyelőre az égvilágon semmiféle újszerűt, forradalmit, lebilincselően izgalmast, vagy lélegzetelállítóan meghökkentőt nem tudott nyújtani, márpedig többhónapnyi szünet után, Greg Rucka átigazolásával mindenki ezt várta, pláne azok, akik hűséges olvasói a címnek, és évek óta nem kellett csalódniuk a minőségben. Nem mintha Kane éjszakai, noir hangulatú bosszúhadjárata, vagy Question maszek bűnténymegoldó akciózása rosszul lenne megírva, sőt. Ám az az egy-két ígéretes ötletet tartalmazó koncepció, mellyel Rucka újraindította a sorozatot, sajnos közel sem robbant be olyan elemi erővel, ahogy ezt egy ilyen körülmények között, ilyen előzmények után egy nyitánynak kellett volna. Az a szomorú igazság, hogy a füzet nem tudott olyan bonyodalmat bemutatni, vagy konfliktushelyzetet kibontakoztatni, ami annyira felkeltené érdeklődésünket, hogy tűkön ülve várnánk a jövő havi epizódot – hogy a valódi, ütős kliffhengerek hiányáról ne is beszéljünk.
Ami mégis megmenteti a bukástól az új Detective füzetet, az a rajz. A képi világ ugyanis megdöbbentő. Bár Hamner is remekel a reá bízott néma paneleken, a showt Williams lopja el végérvényesen. A Batwoman-sztori éjszakai jelenetei valami fantasztikusak, új dimenziót nyitnak a noir képregények világában frissességükkel, innovatív megoldásaikkal. A füzet közepén található kétoldalasa az egyik legszebb, legmegkapóbb képregényes műalkotás, amit valaha láttam. A rajzok, a színvilág hűen tükrözik, a szereplők lelki világát, hangulatuk hullámzását. Az éjszaka igazán elemében lévő Kate-t ábrázoló panelek sötétek, kontrasztosak, a sok vöröstől szexisek. Ezzel tökéletes kontrasztban állnak a reggel játszódó, részletezett, rendezett képek, világos pasztellszínekkel, amikor is Kate-nek szembesülnie kellene felelősségeivel, kötelezettségével. Ám ez pillanatról pillanatra is változik: láthatjuk, hogyan vetül az árnyék Kate apjának arcára, ahogy átsuhan rajta az aggodalom, vagy hogyan üt el a többi, határozott vonalakkal húzott rajztól az egy, akvarelles kép, amikor Kate beismeri, milyen démonok kísértik azóta is. Amit az új Detecitve-ben láthatunk, maga a zsenialitás. Sosem mertem volna elképzelni, hogy Williams ilyen csodákra is képes. Persze Dave Stewart-ot is elismerés illeti, hiszen az ő hozzájárulása nélkül nem valósulhatott volna meg ez a vizuális orgia. Mindenkinek kötelező belelapozni ebbe a füzetbe, és látni ezeket a fantasztikus rajzokat – még ha a sztorit nem is olvassátok el, az ugyanis, fájdalom, de kihagyható.
Tungsram

Oldalak: 1 2 3