Komixérum #14

Lassan négy hónapja, hogy minden képregényrajongónak a szerda (attól függetlenül, hogy technikai okok miatt most átcsúszott csütörtökre) a kedvenc napja – hát persze, hogy azért, mert ezen jelenik meg az aktuális heti Komixérum! Mondhatnám, hogy mennyi szépet és jót olvashattok, ha ráklikkeltek a címre, hogy megint összegyűjtöttünk nektek egy adag rendkívül (és bizonyos esetekben alig) érdekes képregényt, de ezt már úgyis tudjátok, úgyhogy nem is szaporítom a szót feleslegesen. Előre a panelek és buborékok világába!

Amazing Spider-Man #598

Történet: Joe Kelly
Rajz: Paolo Siqueira és Marco Checchetto
(Marvel Comics)

[toc] Ez így van! Joe Kelly „American Son”-ja megállíthatatlanul robog a finálé, valamint a jubileumi szám felé. Mikor már azt hinnénk, ennél tovább nem lehet fokozni a feszültséget, Kelly rátesz még egy lapáttal. A két héttel ezelőtti kliffhenger akkora vállalásnak tűnt, amit képtelenség lehet feloldani; fejbe lőni valakit egy pisztollyal közvetlen közelről? Ebből a pácból még a Csodálatos Pókember sem mászhat ki – vagyis, természetesen meg kell, hogy ússza, de hogy lehetséges ez anélkül, hogy a megoldás erőltetett vagy logikátlan legyen? Kelly még korábban ügyesen elhelyezett egy menekülési útvonalat, melyre elég volt egyszerűen csak rámutatnia, így teljessé vált a kép. Ezen túljutva, amit látunk, azzal bizony a Póki-rajongóknak nem biztos, hogy könnyű volt megbirkózni. Kedvenc falmászójukat húsz oldalon át válogatott módszerekkel kínozzák, ugyanis Norman mégis engedett a kísértésnek, hogy klasszikus, képregényes gonosztevő legyen, ezért annak rendje és módja szerint kikötözte hősünket, majd részletesen beavatta tervébe, hogy aztán lehetőséget adjon a szabadulásra, és ezzel a konfliktus feloldására. Ám, ahogy Kellyt ismerjük, ez sem a hagyományos módon történik. Az író bizonyítja, hogy Pókember az egyik legnagyszerűbb hős a világon. Felül kellett kerekednie azon az ambivalens érzéseken, melyeket Harry árulása okozott benne, miközben tűrnie kellett a szörnyű fizikai fájdalmat is. Miután tisztázta magában saját identitását és kettős énjének Harryvel való különös viszonyát, igyekezett erőt meríteni a fájdalomból és a dühből melyet Norman iránt táplál. Eközben pedig még néhány poénra is futja, csak hogy rajongóit is elszórakoztassa – imádom a srácot!
Kelly ezúttal egyértelműen az akcióra helyezi a hangsúlyt, illetve újra lényeges elem a humor. A hangulat pedig – tekintettel arra, hogy a tetőponthoz érkeztünk – a lehető legsötétebb, az utolsó oldalakig pedig a legkilátástalanabb. Már-már körvonalazódik előttünk a megoldás, ám jó néhány szál még elvarrásra vár, és biztosak lehetünk benne, hogy Kelly tartogat még számunkra olyan meglepetéseket, mint amit ebben az epizódban sütött el, hogy csak úgy szedhetjük fel a földről leesett állunkat. A rajzfelelősök a héten Siqueira is Chechetto. Kettejük párosa működőképes kollaborációt eredményezett: míg Chechetto a legutóbbi számhoz hasonlóan a mozgalmasabb képsoraival, egyedi perspektíváival ügyesen játszadozott, Siqueira az érzelmesebb jeleneteket vihette, és ez most jobban is sikerül neki, mint az 597-es epizódban. A színezés is a helyén volt, a sok-sok sötét árnyalat, és a töménytelen mennyiségű vörös vér talán meglepheti a könnyedebb kalandokhoz szokott Amazing-olvasókat. Príma történethez tehát remek kép világ társult e héten, egyedül Kelly karakterábrázolásával tudnék vitába szállni. Jobban tetszett az a koncepció, melyet mindeddig a felszínen engedett láttatni Norman és Harry kapcsolatáról. Hihetetlennek érzem, hogy Norman ilyen könnyedén feláldozná saját fiát, még ha pontosan értjük is céljait, motivációját. Az a tisztázatlan, bonyolult, beteges viszonyrendszer, melyet egyszerre jellemzett a szeretet, a kontroll- és hatalomvágy hitelesebbnek tűnt, mint a most leleplezett, színtiszta ördögi gonoszság. Ennek ellenére hiszek Kellyben, lássuk, mit tartogat a finálé!
Tungsram

Astonishing X-Men #30

Történet: Warren Ellis
Rajz: Simone Bianchi
(Marvel Comics)

A héten befejeződött Warren Ellis sztorija a Joss Whedonék által (minden értelemben) az egekbe röpített Astonishingben. A hatrészes „Ghost Box” tavaly augusztusban indult, tehát ideje volt már elvarrni a szálakat. Annyi mindenképp elmondható, hogy Ellisnek ez utóbbi remekül sikerült, még ha a történet egésze nem is ugorja át a Whedon-Cassaday páros által rendkívül magasra tett lécet.
Az író leginkább az Endangered Species szálain indult el, a kihalás peremére sodródott mutáns faj kérdését és az X-ek kiútkeresését állítva a középpontba. A cselekmény előrehaladtával a Küklopsz vezette csapatnak meggyűlt a baja egy mesterségesen kreált és néhány másik dimenzióból érkezett mutánssal egyaránt, és végül minden nyom Forge felé vezetett. A kiugrott (és mint kiderül: kissé megkattant) ex-csapattag a felelős az „új mutánsok” teremtéséért, és még arra is rá akarja venni hőseinket, hogy együtt vegyék fel a harcot a másik dimenzió agresszoraival szemben. Ennél többet vétek lenne elárulni a 30. számról, ami amúgy remekül sikerült. Ellis magabiztosan, ötletesen és szépen zárja le a történetet, nem nélkülözve a tőle elvárható idézhető egysorosokat sem („Emma Frost. Nem ismertelek meg összezárt lábakkal.”). Karakterkezelése most is nagyszerű, akár pár képkockán is képes élővé és lélegzővé tenni a szereplőket (mint Armor vagy Ororo esetében – utóbbi és Forge között még mindig szikrázik a levegő). Az utolsó oldalakon pedig leheletfinoman jelzi azt, hogy mi változott meg az X-ek életében, hogyan fejlődtek ők csapatként és egyéniségenként, és mi az, amit már soha többé nem kaphatnak vissza: az ártatlanságuk.
Az elmúlt év során a képregényt érő kritikák többsége Simone Bianchi rajzaira irányult, különös tekintettel a barokkosan kacifántos panelkezelésre. Nos, ebben a tekintetben az utolsó szám sem hoz változást, de nekem végig bejött ez a fajta egyedi keretezés, és Bianchi néhány közelijén látszik, hogy páratlanul részletgazdag munkát végez. Máskor meg elmosódottak a kontúrok, és alig lehet ráismerni a szereplőkre… hát, ilyen ez az olasz alkotó – még így is izgalmasabb és stílusosabb, mint a legtöbben a szuperhősös szakmában. Akárhogy is folytatódjon (ha egyáltalán), az Astonishing X-Ment továbbra is a legnagyszerűbb Marvel-sorozatok között illik számon tartanunk.
Czben

The Cleaners #3-4

Történet: Mark Wheaton és Joshua Hale Fialkov
Rajz: Rahsan Ekedal
(Dark Horse Comics)

Több mint fél évvel ezelőtt a Havi Dark Horse hasábjain fejeztem ki csalódottságomat a Cleaners első része kapcsán, aztán az alkotók a folytatásban összekapták magukat, és a második szám már egészen élvezhetőre sikerült, a maga kertvárosi helyszínelők vs. gyerekgyilkos vámpírok témakörével. A befejező rész megjelenésével pedig az egész sorozatról képet kaphattunk.
Emlékeztetőül: Robert Bellarmine a véres bűnesetek utáni szokásos takarítás mellett nyomozni kezd a saját szakállára, ugyanis a környék legújabb sorozatgyilkosának köze lehet hozzá és szeretteihez egyaránt. Mint kiderül, a literszámra ömlő vér kiontója egy százötven éves vámpírnő, aki az egyik, általa elrabolt gyerek személyében az utódját is megtalálta. A 3. részben az írópáros beindítja a nagyüzemi gore-t: szakadnak a karok, tépődnek az állkapcsok, előkerül egy borotvapengéket az ujjába applikáló második pszichopata is, szóval kezdhetnénk örülni – miután az intelligencia-szint minimumra csökkenését tudomásul vettük. De a kapkodó történetvezetés, a gyenge karakterábrázolás (főhősünk pontosan ugyanolyan sótlan figura az utolsó rész végén, mint az első elején), és a vérbő (haha) témában rejlő látványos rajzi ziccereket precízen kihagyó Rahsan Ekedal miatt a Cleaners végső soron mégiscsak elhibázott képregény. A szerzők beleesnek a pályakezdők legnagyobb hibájába: rengeteg műfaj elemeit sorakoztatják fel, egyszerre próbálnak misztikus thrillert, szerelmi szállal megspékelt krimit és kertvárosi horrort írni, de rutintalanságuk miatt nem tudják megfelelően kézben tartani a szálakat, így az elkészült sorozat – bár tartalmaz jó pillanatokat és friss ötleteket – szétesővé, nehezen követhetővé válik, a feszültségről pedig gyakorlatilag lemondhatunk. A steril képi világ sem alkalmas arra, hogy elkendőzze a cselekmény egyenetlenségeit. Noha az alkotók fejlődőképesnek tűnnek, és bízhatunk benne, hogy ennél többre lesznek képesek a jövőben, egy olyan (kiváló minisorozatairól is híres) kiadónál, mint a Dark Horse, a Cleanersben nyújtott teljesítmény nem elég az üdvösséghez.
Czben

Oldalak: 1 2 3