Heti Marvel 08/47

Itt van a Heti Marvel, itt van újra, és vele egy rakás friss és ropogós képregény is. Hogy pontosan micsodák? Nos, például az igazán nagyszerű Magneto Testament, amiben tovább követhetjük nyomon a mágnesesség későbbi urának hányattatásait a második világháború alatt. Aztán a Fantasztikus Négyes, amiben Mark Millar megöli a Láthatatlan Nőt, a Foolkiller, ami talán szándékosan, talán szándékolatlanul abszurd paródiába fordul, két Megtorló, az új és a régi Jigsaw-val, a Thunderbolts Amerika hősével, Norman Osbornnal, és a képregény új írójával, az Avengers/Invaders a szokásos unalmával és ötlettelenségével, a Vasember pedig a sorozat utolsó számával és a Secret Invasion végével. És ami az X-frontot illeti, ott van még fiatalunk, faktorunk, hagyatékunk és rejtélyesünk is, úgyhogy csak tessék, csak tessék, fáradjatok beljebb.

Avengers/Invaders 6: Nem értem, ennek a sorozatnak miért az a címe, hogy „Avengers/Invaders”. A „Nagy harcok a Helicarrier fedélzetén” sokkal találóbb lenne, merthogy a mini nagy része eddig azzal telt, hogy különböző hősök egymást pofozták a nevezett helyszínen – különösebben értelmes okok nélkül, hozzáteszem. Pedig múltkor már kezdtem örülni neki, hogy vége a nagy haddelhaddnak, de most az egész újrakezdődött – igaz, egészen más ürügy miatt, de ez mellékes. Hogy mégis mi az? Nos, az eredeti Fáklya fejébe vette, hogy a kormány és a S.H.I.E.L.D. rabszolgaként használja az embereket szimuláló robotokat (LMD, vagyis Life Model Decoy), és úgy dönt, felszabadítja őket. Hősök a gépek ellen, de hogy utóbbiak hogy a fenébe képesek ténylegesen lekötni és megizzasztanai az Angyalokat, az jó kérdés… Szóval, a múltból a jelenbe időugrott Megszállók történte hirtelen a Fáklya saját személyes missziójába torkollt, úgyhogy most már teljesen össze vagyok zavarodva az egész sorozat célját illetően. Továbbá ebben a részben kiderül, hogy a csapat a Kozmikus Kocka hatalmának köszönhetően került 60 évvel előbbre az időben, méghozzá azért, mert az amerikai nép kollektív kívánsága az volt, hogy a múlt nagy hősei (különös tekintettel az elhunyt Steve Rogersre) újra velük legyenek. Ha ez marad az események magyarázataként (bár ez erősen kétséges, mert maga a Kocka körül van még egy-két tisztázatlan rejtély), akkor az Avengers/Invadersnek nem lesz igazi főgonosza, vagyis az egész történetet a karakterrajznak és az érzelmeknek kellene elvinniük a hátán. De ez nem megy, mert Krueger és Ross borzalmasan felszínesek ezen a téren. Az elmúlt pár részben már érintettek néhány témát, amik az időutazásból adódó helyzetet kívánták feldolgozni, de az érintésnél nem is mennek tovább: mintha lenne egy listájuk, hogy milyen téren akarják a múlt hőseit konfrontáltatni a jelen világával (robotok, mutánsok, halál stb), és eszerint haladnának sorban, lelketlenül, gépszerűen pipálgatva. Most az jön, hogy konfliktust teremtenek a Fáklya és Toro, két olyan figura közt, akiket legtöbbünk alig ismer – az írók meg nem nagyon szakadnak bele az igyekezetbe, hogy bemutassák őket nekünk, szóval: kit érdekel? (A kérdés áll az egész minit illetően is.)

Fantastic Four 561: Mark Millar nagy trükkje, amit egész biztosan senki, de tényleg senki nem láthatott előre (hát peeeersze…): A Láthatatlan Nő halála című sztori ténylegesen a Láthatatlan Nő halálával ér véget, de az persze a jövőből érkezett, öreg Láthatatlan Nő. Mindezt úgy, hogy a newsaramának adott interjújában természetesen úgy tett, mintha valóban a fiatal Sue harapna fűbe a második Fantasztikus Négyes sztorijának végén, még arra is célzott, milyen nagy változásokat fog ez hozni a sorozatba. De most őszintén, volt bárki 5 éves kor felett, aki az előző szám végét látva nem tudta előre, hogyan fog ez a sztori befejeződni? Ugye, hogy nem. Ráadásul az egész jelenet, vagyis maga a Láthatatlan Nő halála annyira kiszámítható, hatásvadász és buta, hogy az már fáj. Más kérdés, hogy emellett nem sok téren lehet belekötni az 561-ik Fantasztikus Négyes füzetbe. Oké, a jövő több milliárd lakójának a mesterséges Földbe való szállítása is abszolút előrelátható volt, ahogy az is, hogy természetesen hőseink és a jövő védelmezői ezt nem lesznek képesek megvitatni, még akkor sem, ha érdekeik nyilvánvalóan ugyanazok – ha nem harcolnának, nem lenne képregény, de legalábbis nem lenne Mark Millar képregény. De egyébként a sztori pörgős, a karakterek viszonylag jól megírtak (Doommal továbbra is jól bánik a szerző), akad egy-két pofás ötlet, a harcok dinamikusak, látványosak, Rozsomák szerepeltetése pedig még meglepőnek is mondható (a nagy kérdés, hogy ez ugyanaz a Rozsomák-e, aki az Old Man Loganben szerepel – hiszen Millar azt állította, pár laza szál összeköti majd a két történetet). Ami pedig Galactust illeti… nos, ő látszólag meghal, de a Marvel nyilván nem áldozza fel kozmikus játszóterének legnagyobb és legnépszerűbb figuráját, főleg nem ilyen körülmények közt, hogy csak úgy, magatehetetlenül fekszik, és kiszívják minden energiáját. Van egy olyan érzésem, hogy nagy szerepe lesz még, legkésőbb az utolsó sztoriban, és ha az írónak van vér a pucájában, akkor nem lesz kénytelen nyolc milliárd embert hátrahagyni a Marvel többi írójának, hogy kezdjenek vele, amit akarnak. Ja, és most még Bryan Hitch munkájával is ki vagyok békülve: akció igazán tetszetősek, Sue-ról pedig nem kell közelképeket rajzolnia, úgyhogy ezúttal nem kell félni attól, hogy megijedünk egy állítólag szép nő látványától.

Foolkiller: White Angels 5: Gregg Hurwitz ezzel az ötödik résszel befejezi második Tisztogató minijét, méghozzá meglehetősen furcsán. Az előző négy szám ügyesen egyensúlyozott az abszurditásba hajló brutalitás, a száraz, kegyetlen humor és a véresen komoly akció közt, de úgy látszik, az író a befejezésre csúnyán szem elől tévesztette az arányokat. Mark Millar 12 éves, itthon is megjelent Rozsomák sztorija jut eszembe, amelyben a címszereplő és Elektra végül egymagukban szálltak szembe több ezer nindzsával. Egyszerűen nincs az az Isten, hogy egy ilyen irdatlan túlzás működőképes legyen, és legalább félig-meddig komolyan lehessen venni a történéseket. Kisebb mennyiségben ugyan, de hasonló történik itt is: a Tisztogató megtalálja a rasszista gyilkos banda, a Fehér Angyalok gyülekezőhelyét, és egyetlen karddal lecsap rájuk, pár perc alatt lekaszálva több tucat embert, akik különféle fegyverekkel vannak felszerelkezve. Hősünk képes kardjának egyetlen suhintásával levágni öt (!) ember fejét, vagy éppen deréktájt félbekaszálni mindjárt három ellenséget. Szóval a Foolkiller átmegy egyfajta bizarr, paródia felé hajló komédiába, én meg csak morfondírozok magamban, hogy ez mennyire lehetett szándékos Hurwitz részéről – mert minderre utaltak már jelek az előző részekben is, de itt most nagyon csúnyán átesni látszik a ló túloldalára. Egyetlen célja a jelek szerint az, hogy minél brutálisabb, perverzebb és kegyetlenebb módon nyírassa ki hősével a rosszfiúkat, és ehhez ráadásul párosít egy hasonlóan hihetetlen és abszurd fordulatot a végén, ami alapján úgy tűnik, mintha egy állandó nemezist akarna teremetni a karakterének, ahogy annak idején a Megtorló is megkapta a maga Jigsaw-ját. És mintha a rajzokból is elfogyott volna a spiritusz: Paul Azaceta képei ugyan többnyire rendben vannak, de mégis elnagyoltabbak és vázlatszerűbbek, mint a korábbi részek esetében, és így a hangulat is csorbul kissé – talán gyorsan kellett dolgoznia? Mindenesetre kár ezért a miniért, mert egész pofásan indult.

Oldalak: 1 2 3 4