Heti Marvel 08/47

X-Men: Legacy 218: Itt az Original Sin crossover utolsóelőtti része – egyben az utolsó rész, ami jó történetek elől foglalja a helyet Mike Carey egyébként remek sorozatában (Hogy mennyire jók elől? Legközelebb Juggernaut érkezik, aztán egy ötrészes sztori Vadóccal – a magam részéről már alig várom). A finálé tehát közeleg: Rozsomák és Xavier megrohamozzák Sebestian Shaw otthonát, ahol Miss. Sinister és a foglyul ejtett, agymosásra előkészített Daken is vár rájuk. Ami Miss Sinistert illeti, róla kiderül végre, hogy többé-kevésbé nem más, min maga az újjászületett Mr. Sinister, akit a sztori végén Dakin szépen karomélre is hány – hogy mi értelme volt visszahozni a karaktert, ha (és persze ez egy nagy ha) most rögtön ki is nyírják, azt nem tudom, azt viszont igen, hogy valószínűleg nem sokunknak fog hiányozni, főleg nem ebben az ötlettelen inkarnációjában. Egyébként meg ez a szám nagyrészt akcióból áll: fizikaiból (Rozsomák Shaw ellen) és elmeharcból (Xavier Sinister ellen) egyaránt, és ezek nagyjából rendben is vannak, bár lehetnének kicsit kreatívabbak és dinamikusabbak. A végén viszont Logan szemtől szemben áll fiával, Dakennel, akinek emlékei teljesen visszatértek, vagyis a befejező részben Daniel Waytől egy ennél sokkal ötlettelenebb, erőltetetten brutális és sötét összecsapásra számíthatunk. És már most rossz előérzetem van, nem csak emiatt, hanem az egész sztori létjogosultságát illetően is. Mire volt ez jó? Már azonkívül, hogy összehozta az X-franchise talán legjobb és talán legrosszabb címét? Kaptunk egy pofátlan, pocsék és semmi jóra nem vezető retcont (Rozsomák azért lett az X-Men tagja, hogy megölje a professzort), és ennyi, egyelőre nem úgy tűnik, hogy a történet bármilyen egyéb szempontból lényeges lenne – hacsak nem történik csoda, és változtatja meg Way Logan és fia kapcsolatát, de ez a mostani cliffhangert elnézve meglehetősen valószínűtlennek tűnik. Scot Eaton rajzai persze szokás szerint kellemesek, és a színezés is hangulatos, de összességében az egész csak közepes, és attól tartok, rossz szájízzel fejezzük majd be az utolsó rész olvasását.

X-Men: Magneto Testament 3: Elérkezett az a pillanat, amire vártunk, és amitől – legyünk őszinték – kicsit féltünk is. Ebben a részben Greg Pak elmossa a határt a rikító színű pizsamákban ugrándozó szuperhősök világa, és a való világ komor realizmusa között. Vagyis: a fiatal Magneto képességei működésbe lépnek, és a kilőtt golyók ösztönös megállításával túléli a sortüzet, melyben minden rokona odavész. A Magneto Testament már az elejétől kezdve a holocaust egy roppant hiteles és érzékletes (igaz, egyáltalán nem eredeti) tablója volt, Pak rendkívül nagy alázattal, megértéssel és történelmi hűséggel közelített a kényes témához, hatását pedig csak erősítette, hogy a mágnesesség későbbi ura, Max Eisenhardt (igen, végre tudjuk Magneto eredeti nevét), személyes történetét dokumentumfilmbe illő száraz, tényszerű narráció kísérte. A legnagyobb kérdés az volt, hogy egyeztethető össze ez a holocaust dráma a Marvel Univerzummal, de az eddigiek alapján úgy tűnik, továbbra is bízhatunk Pak rátermettségében. Ez a rész a háború kitörésével kezdődik, 1942-ben, Auschwitzban végződik, és magába foglalja Lengyelország invázióját, a varsói gettó kialakítását és későbbi kiürítését. Mindezek során Max megtapasztalja a kegyetlenséget, az igazságtalanságot, a halált, és szülei elvesztését, Pak pedig képes rá, hogy ezeket a momentumokat hitelesen, emberien, és ne melodramatikusan, giccsesen és erőltetetten mutassa be. A kivégzés jelenetben a főhős mutáns képességei (amik egyébként alig egy-két panelen mutatkoznak meg) meglepően hatásosan simulnak bele a mindaddig abszolút realisztikus képregény összképébe, az olvasónak nincs olyan érzése, hogy itt bizony kilóg a lóláb – főleg, hogy Pak rögtön ezután bámulatos történetmesélési érzékkel vezeti hősét és olvasóját a koncentrációs táborba. Az utolsó, teljesen néma oldalak hatásmechanizmusát akár tanítani is lehetne, az író teljes bizalommal támaszkodik rá Carmine Di Giandomenico képi világára, és azon keresztül mond el mindent, amit szükségesnek tart. Ebben a pár panelben sikerült összefoglalni Németország akkori korszakának esszenciáját: benne van a halál, az üldözés, az egyén kilátástalansága és a külvilág undora, közönye és gyűlölete. Persze az igazi kemény dió, Max megmenekülése és esetleges bosszúja még hátravan, de bizalmam most már teljes egészében Paké és rajzolójáé.

Young X-Men 8: Marc Guggenheim továbbra is kiválóan alkalmas rá, hogy egy cseppet se nyűgözzön le, és akkor még hajj, de finoman fogalmaztam. Ebben a részben a csapat azután a mutáns után megy, aki tetoválással ad másoknak szuperképességeket, így például hőseink csapattársának, Inknek (akiről ugye az előző részben kiderült, hogy nem mutáns), és néhány szökött bűnözőnek. Az X-Men ifjú tagjai lenyomozzák célpontjaikat, aztán rájuk támadnak, van egy kis harc, majd pedig jön a cliffhanger, amiben meglepő módon kiderül, hogy az ellenség sokkal veszélyesebb, és sokkal több „mesterséges mutánsból” áll, mint gondolták. Vagyis a sztori pofonegyszerű, nincs benne semmi igazán különös és érdekes, viszont rossznak sem mondható: egyszerűen csak átlagos. Guggenheim viszont ilyen papírvékony történet mellett el tud tölteni egy kis időt a karakterekkel és az egymás közti kapcsolataikkal, azt meg már tudjuk, hogy ezen a téren szinte senki nem tud olyan megbízhatóan és stabilan katasztrofális munkát végezni, mint ő. Hiába a viszonylag sok dialógus, az író egyszerűen képtelen rá, hogy mélységet adjon a figuráknak, hogy árnyalja őket, de még csak arra is, hogy megkülönböztesse őket egymástól: a csapat fele csak mutatóba van ott, ha egyik panelről a másikra teljesen eltűnnének, és vissza sem térnének a sztori végéig, észre sem venném, annyira jelentéktelenek. Hozzáköffentenek egy-két okosságot egy-két párbeszédhez, megütnek néhány rosszfiút, és kész. Ja, és poénkodnak. Magasságos egek, könyörgöm, nézessék meg velem hússzor egymás után a Batman & Robint, öntsenek ólmot a fülembe, vezessenek áramot a lábaim közé, csak Marc Guggenheim humorérzékétől kíméljenek meg. Ennek az embernek bele lehet vésve a genetikai kódjába a kínosan erőltetett beszólások iránti kényszer. És hogy legalább Rafa Sandoval rajzai rendben vannak? Őszintén, ezen a ponton kit érdekel?

Oldalak: 1 2 3 4