Heti Marvel 08/47

Iron Man 35: Igen-igen, bizony közeleg a Secret Invasion vége, sorra fejeződnek be a tie-inek, és nemsokára maga a mini is elér a Nagy, Mindent Megváltoztató Fináléhoz, Ami Után Már Semmi Nem Lesz Olyan, Mint Azelőtt. Addig is, míg erre tűkön ülve várunk, lássuk, mit kezdett Christos N. Gage ezzel a háromrészes történettel, ami egyrészt lezárja az aktuális Vasember sorozatot (és mostantól csak Fraction Invincible Iron Manje fut majd), másrészt felvezeti a szerző új szériáját, a következő hónapban induló War Machine-t. Az előző szám végén ugyebár ott búcsúztunk hősünktől, War Machine-től, hogy a skrullok fogáságába esett, és éppen tehetetlenül várta, hogy darabokra szedjék – legalábbis látszólag tehetetlenül, mert persze van még egy-két trükk a tarsolyában, amiknek segítségével azonnal meg is szökik, hogy jól befűtsön a kis zöld szemétládák valaga alá. Tehát a képregény egyetlen marhanagy csata Rhodey és a skrull hadsereg között, amibe azért beszáll Oroszország két nagy büszkesége, a Vörös Dinamó és Darkstar is – és, akárcsak Brian Reed saját Secret Invasion tie-inje, a Ms. Marvel, ez is kiválóan működik, minden pofátlan egyszerűsége ellenére. A harc intenzív, kíméletlen, dögös, ötletes és látványos (a légi csata például egészen lélegzetelállító, az ellenség pajzsai mögé teleportált hősök pusztítása pedig igazán nagyszerű pillanat), más pedig egy ilyen szimpla kis sztoriba nem is kell. Azért az amcsi és a ruszki hadigép utolsó, amolyan amerikaiasan giccsesre és csöpögésre sikeredett beszélgetése (leegyszerűsítve: „Csodálatos hős vagy, barátom!” „Te is csodálatos hős vagy, barátom!”) kicsit ront az élményen, de a dialógusok ezt leszámítva szerencsére rendben vannak. Karakterekkel ugyan Gage ezúttal kicsit sem törődik, de ez itt megbocsátható, és ha beindul a War Machine sorozat, ott úgyis lesz majd alkalma részletesebben foglalkozni Rhodey-val. És akkor adós vagyok még Sean Chen méltatásával: képei dinamikusak, látványosak, kiváló érzékkel ragadja meg a légi ütközet monumentalitását, és a panelkezeléshez is remek vénája van. Jó kis zúzás ez, persze tartalmatlan, és nem szól semmiről, de ügyesen megírt, és néha bizony kell az ilyen is.

Punisher 64: Hahh, a hét legjobb poénja a hét amúgy legsötétebb hangulatú képregényében érkezik: Frank egy kábszertől felpörgött rosszfiút úgy csinál ki, hogy belelő a mögötte lévő óriási akváriumba, amiből a cápa egyenesen emberünkre zuhan, és közben nem különösebben higiénikus körülmények közt, amputálja lábait. De a legjobb ezután jön: miközben a szerencsétlen nyöszörögve lábatlankodik panelen kívül, feketelelkű hősünk farkánál fogva, komótosan kihúzza a cápát a házból, és bevonszolja a medencébe. Igen-igen, túlzás kicsit (?), de az ötlet frenetikusan jól van kijátszva, a képregény komor hangulatához hűen visszafogott, de mégis roppantmód hatásos. A sztori egyébként annyi, hogy Frank küzdi fel magát a fiatal lányokat elrabló, és kizsigerelt hullaként az utcára dobó szervezet hierarchiáján, még nem sejtve, hogy a csúcson nemezise, Jigsaw várja. Mondhatnánk, ideje volt. Hiába fut évek óta ez a Max sorozat, Garth Ennis, az első hatvan rész írója egyszer sem állította szembe egymással a két nagy ellenséget – nem csoda, hogy az őt követő első író, Gregg Hurwitz azonnal lecsapott a lehetőségre. A következő szám nyilván a nagy összecsapásé lesz, és ironikus volna, ha Hurwitz épp most nyírná ki Jigsaw-t, tekintve, hogy a mainstream sorozatban (Punisher: War Journal) is alig pár hete harapott fűbe. Egyébként az író továbbra is nagyszerűen bánik Frank karakterével – az előző rész elszalasztott lehetősége ugyan még mindig fájó kicsit, de a jelenet, amiben „megbízójával” beszél a meggyilkolt kislányról, igazi, esszenciális Megtorló-momentum, benne van minden, ami a figura mozgatórúgóinak szempontjából fontos. És bár Hurwitz a regények világából érkezett a képkockákéba, látszik, hogy érti ennek a művészetnek a hatásmechanizmusát. Mint máskor, ebben a jelenetben is hagyja, hogy elsősorban a képek beszéljenek, nem magyaráz túl semmit, teljesen rábízza magát Laurence Campbell fantasztikusan hangulatos, visszafogott, sötét és elegáns rajzaira. Remek képregény, újra és újra el kell mondanom: van élet Ennis után.

Punisher: War Journal 25: Oké, tartozom egy vallomással. Képtelen vagyok túltenni magam a Kalapácsfej-skrullon. Akkora balama az egész, hogy már ránéznem sem kell, hogy hisztérikus röhögésben törjek ki, bőven elég az is, ha eszembe jut. Ráadásul egyszerűen képtelen vagyok felfogni, milyen indíttatásból gondolhatták a skrullok, hogy jó ötlet egyik harcosukat egy harmadrangú, lúzer gengszternek álcázni, aki legjobb pillanataiban is csak egy vicc volt. Hovatovább, Howard Chaykin katasztrofálisan élettelen és dinamikátlan rajzai csak fokozzák a röhejességet: a 10. oldalon például úgy néz ki, mint egy ott felejtett próbababa, vagy mint egy gigantikus skrull játékbaba. De próbáljuk túltenni magunkat ezen a hülyeségen, és lássuk a sztorit! Hősünknek nem csak az invázióval, és a S.H.I.E.L.D. szolgálatában álló Bridge-zsel gyűlik meg a baja, hanem saját társával, Stuarttal is, aki tudomást szerzett róla, hogy Frank annak idején meggyilkolta barátnőjét – igaz, épp agymosás alatt állt, de ezt ő nem tudja, és egyébként sem számít. Úgyhogy Stuart magára húzza szupergonosz hacukáját, Rampage-zsá vedlik, és a Megtorló vérét akarja. Közben viszont Franknek is tudomására jut, hogy Stuart rendőrt ölt, úgyhogy a kesztyűs kézből vasököl lesz. Matt Fractionnek sikerül a Secret Invasiont felhasználnia a saját sztorijához, így az invázió nála csak egy háttér a karakterek szempontjából nagyon is fontos eseményekhez, ami már önmagában is mindenképpen pozitívum. A finálé pedig ennek megfelelően elég szépen összerakott, intenzív és jól kivitelezett, Bridge beszólása („Wrong planet”) telitalálat, Frank és Stuart összecsapása erőteljes, viszont az új Jigsaw születésével kapcsolatban azért vannak kételyeim. Fraction tényleg azért nyírta ki az eredeti karaktert nem régebben, mint a legutóbbi sztoriban, hogy most kreáljon egy új verziót, akit megint furcsa szálak kötnek majd a főhőshöz? Nem mondom, van egy kellemes kis dinamizmus és kiszámíthatatlanság Frank és Stuart kapcsolatában, de ez így is elsülhet nagyon rosszul – nade, majd meglátjuk, Fraciton mihez kezd később a koncepcióval, addig a bíróság szünetet tart.

Oldalak: 1 2 3 4