Heti Marvel 08/39

Wolverine Annual 2: Áh, ki hitte volna, hogy ezen a héten is találkozunk egy újabb Rozsomák one-shottal? Persze ezt most annualnak nevezik (holott korábban még simán csak Roar címen futott az előzetesekben), ami gondolom arra hivatott, hogy rögtön igazolttá és indokolttá tegye a létezését. A sztori szerint Logan megérkezik egy poros, elhagyatott amerikai kisvárosba, ahol valami szörnyűséges rém tépdesi véres bőr- és húscafatokra az ott lakókat. Hősünknek persze több se kell, karmok ki, és jöhet a kölcsönös kaszabolás, míg ki nem derül, hogy az egésznek a hátterében egy régi indián bosszú áll. Most kellett ez nekünk? Nem mondom, hogy a Roar olvashatatlan, még csak azt sem, hogy rossz, de mélységesen őszinte leszek: a tököm tele van már azokkal a Rozsomák történetekkel, amiknek egyetlen kizárólagos célja az, hogy huszonötezredszerre is elmondják, mennyire mocskosul kemény gyerek is a mi Loganünk. Hé, kedves írók ott a Marvelnél! Vettük! Tudjuk! Már vagy 15 éve. Honfitársaitok meg már vagy 30 éve. Mi lenne, ha mutatnátok egy kis kreativitást, és írnátok egy olyan sztorit, aminek van valami konkrét értelme ezen kívül? Mert ez már dögunalmas. És most szerencsétlen Duane Swierczynskin vagyok kénytelen elverni a port az egész miatt, pedig az ő képregénye sem igazán rosszabb, mint a többi, amiket az elmúlt hónapokban viszonylag tisztességgel megdicsértem. De hát így jár valaki, ha azt az utat járja, amit már ezren elkoptattak előtte. Ami pedig Mike Deodato rajzait illeti… ahogy a szintén eheti Originsben, itt sem tudott elkápráztatni. Eleve nem nyerő, ahogy Rozsomákot ábrázolja: persze, vaskos és tömzsi, de nem ennyire, egész alakja és röhejes izomhegyei meg a ’90-es évek szemérmetlenül túlzó stílusát juttatják eszembe. Mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül kihagyható.

Wolverine: First Class 7: Ha intelmeim ellenére mégiscsak végigkínlódtátok a Roart, akkor egy kis terápia erejéig nyugodtan tartsatok velem Fred Van Lente kellemes kis sorozata a Wolverine: First Class hetedik részének erejéig. Rozsomák itt is kemény csávó, itt is kaszabol, ha arra kerül a sor, de karaktere nem csak egy morgó személyiségből és hat karomból áll, és nem is próbálják az ebből következő (illetve kierőszakolt) hangulatot izzadságszagúan belénk sulykolni. A sztori szerint Kitty megint marhára féltékeny lesz valami random orosz csajra, aki az intézetbe telefonált, hogy Kolosszussal beszéljen. Mindent annak rendje és módja szerint túlreagáló szerelmes tinilányként bevágja a hisztit, úgyhogy Rozsomák jobb híján megígéri, hogy segít nekik követni a daliás orosz ifjút a titokzatos csajjal való találkozásra. Ahol kiderül, hogy az a csaj egyáltalán nem „random”, hanem bizony ruszki kém, aki a Crimson Dinamóval érkezett, hogy honfitársukat hazacibálják valami rendkívül fontos küldetésre. Ettől kezdve aztán persze elszabadul a pokol rendesen. Nem kerül egyébként nagy erőfeszítésbe, hogy Rozsomákot a mostanában szokásos oldalától kicsit eltérően mutassa be valaki. Itt például szépen felbukkan az állatok iránti szeretete, tisztelete, az, hogy valahol rokonlelkekként tekint rájuk, és azzal, hogy a képregény így indul, Logan máris több egy vicsorgó, karmos keménycsávónál. Az persze sosem árt, ha van mellette egy bájos tinédzser lány, az meg főleg nem, ha az a bájos tinédzser lány pont Kitty, akivel először volt ilyen apa-lánya kapcsolata. Van Lente ezt jól ki is használja, és akár számít a kontinuitásba ez a sorozat, akár nem, azon belül tudatosan építi kettejük viszonyát – az első részben Kitty még csak egy bosszantó púp volt Logan hátán, itt viszont már ténylegesen törődik vele, ráadásul nem csak a testi épségével, hanem az érzelmi állapotával is. És hát ez volna a Wolverine: First Class lényege, úgyhogy küldetés teljesítve. De azért említsük még meg Steven Cummings rajzolót is, aki kiválóan adja a lovat Van Lente könnyed hangulatú sztorija alá – egyébként meg Kolosszus nagy, Kitty aranyos, Rozsi meg morcos és borotvás, úgyhogy minden rendben van.

Wolverine Origins 28: Vááááh! Hát hol lesz ennek a vége??? Mikor rúg már bele végre valaki Daniel Waybe a Marvelnél, mielőtt szarrá retconálja, most már lassan nem csak Rozsomák, hanem a fél X-Men múltját is??? Tényleg semmi sem szent? Ennél a kiadónál tényleg bármilyen baromságot el lehet követni, ha egyszer valaki landol egy ongoing sorozat írói székében? Vannak még ott egyáltalán szerkesztők, akikben van valamiféle tisztelet a régi történetek iránt? (Oké-oké, költői kérdés volt…) Na persze, ha a One More Dayt meg lehetett lépni, akkor ezen talán már nincs is mit csodálkozni… Szóval ott tartottunk, hogy Rozsomák fiának (jaj, ezt sose szokom meg…), Dakennek emlékezetkiesése van, az apukának pedig az a remek ötlete támad, hogy hazaviszi őt az X-ekhez, hátha tudnak rajta segíteni (értsd: állatból emberré faragni), ahogy annak idején rajta is segítettek. Ezzel még nem is volna különösebb gond (eltekintve magától az egész kiindulási ponttól, hogy Rozsomáknak hirtelen van egy fia – na jó, befejeztem, ígérem), viszont ennek apropójából Way visszaröpít minket a múltba, a legelső Logan-sztorikhoz, vagyis átírja a Hulk 181-182 és a Giant Size X-Men háttértörténetét is. Merthogy kiderül, hősünk a Marvel jelenlegi legunalmasabb és legerőltetettebb szuper-hiper-megagonosza, Romulus megbízásából esett neki Hulknak és Wendigónak, hogy ezzel felhívja magára X-professzor figyelmét, és beépülhessen mutáns csapatába. Jaj. Jaaaaajjjjjjjjjjjj! Azon morfondírozok, hogy nagyon durva és bunkó dolog lenne-e tarkónlövést kérni a tisztelt írónak… Alighanem igen, úgyhogy nem teszem. Főleg, hogy közben egy-két jelenet (pl. a hármas bunyó) azért ettől függetlenül egészen jól van megírva – de persze hiába, ha már az alapötlet megöli az egészet. Ja, és van itt még nekünk egy Mike Deodato, aki általában kiváló munkát végez, de itt mintha vért izzadna, hogy minél sötétebb, nyomasztóbb hangulatot teremtsen, és sajnos a vér bizony sokkal jobban látszik, mint az atmoszféra, amiért kiizzadta (ugyanez áll Rain Beredo színezőre is). Eh, pokolba az egésszel… minél előbb, annál jobb.

X-Force 7: Hatrésznyi viszonylag szórakoztató mészárszék után Craig Kyle és Christopher Yost végre hajlandók egy kicsit foglakozni a karakterekkel is. Warpath kényelmetlenül érzi magát ebben a helyzetben, távol szerelmétől, és megtiltva, hogy bárkinek beszéljen az X-Force-ról, és az azzal kapcsolatos ügyekről. Elixir szembesül a problémával, hogy nem kellene tudnia a csapat létezéséről, mégis tud, a többiek pedig leginkább azzal töltik az időt, hogy próbálják úgy egy szobába helyezni az agymosott Rahne-t és Angyalt, hogy ne koncolják fel egymást. Angyal ugye ismét visszakapta az Apokalipszis első megjelenése, vagyis még a ’80-as évek végén bemutatott fémszárnyait, de mint ebből a számból kiderül, csak részben – ez akár még egy érdekes dilemma is lehet, kihozhatnak belőle valami olyasmit, mint annak idején Rozsomák kontrollálhatatlan dühéből: ha felhúzza magát, jönnek a gyilkos fémszárnyak, és jaj az ellennek… A dialógusok jók, a karakterek tényleg karaktereknek tűnnek, nem csak kaszaboló ágyútöltelékeknek, és határozottan úgy tűnik, hogy az íróknak hosszú távú terveik is vannak néhányukkal, ami ugye sosem baj. Pár képkocka erejéig visszatérnek a Bastion által az előző sztoriban feltámasztott mutánsmészárosok is, vagyis ahogy sejtettük, velük is hosszú távú terveik vannak, amiről viszont már nem vagyok meggyőződve, hogy nem baj. Aztán vannak itt még kisebb-nagyobb logikai gondok is. Creed tévés gyűlöletbeszéde a mutánsok ellen kicsit sok ahhoz, hogy büntetlenül megússza a mai (akár marveles) Amerikában, és az sem túl hihető, hogy senki nem tesz fel kérdéseket egy szó szerint hamuvá lőtt emberrel kapcsolatban, aki hirtelen újra él, jár és beszél. Vagy itt már a politikusok is úgy halnak-élednek, mint a szuperhősök, hogy senkinek a szeme se rebben? A rajzolói teendőket az Uncanny X-Menben már bizonyított Mike Choi vette át, és igen szemrevaló munkát végzett. Nem csak az akciók, a hátterek és a panelkezelés van teljesen rendben, de az arcok is nagyon kifejezők. Lásd Rozsomák képét, amikor Küklopsz közli vele, hogy nem egy mutáns tömeggyilkos lesz a célpontja a sok közül, hanem a Vanisher. Az a „mi a franc esett a fejedre?” tekintet minden pénzt megér.

X-Men Legacy 216: Mike Carey X-Menje már kezdettől fogva sokkal magasabb színvonalon mozgott, mint Ed Brubaker Uncannyje, most pedig, hogy utóbbi kissé hanyatlani látszik, ez a cím pedig az utolsó hónapok „csak” nagyon jó színvonaláról újra a kiválóra emelkedik, a különbség nyilvánvalóbb, mint eddig bármikor. Xavier professzornak és Küklopsznak jópár konfrontációja volt az utóbbi években, és kíváncsi voltam, Carey tud-e valami újat hozzátenni a témához a szokásos, kissé lerágott dialógusokon kívül. Tudott. Az előző rész végén, beszélgetésük finisében felbukkant Emma, aki most önkényesen túrára ráncigálja magával Xaviert, annak saját elméjében, és természetesen legszégyenteljesebb emlékei közt lavírozva. Ennek oka elvileg Sinister nemrégen lezajlott kísérlete a professzor agyának megszállására – Emma biztos akar lenni benne, hogy a remélhetőleg halott gazembernek nyoma sem maradt Xavierben. Mindez persze csak egy kiváló ürügy Carey-nek arra, hogy folytassa a professzor múltjának újrafelfedezését, és felállítsa a sokat megélt karakter új status quo-ját. Mikor ez a Messiah Complexből kinőtt sztori elkezdődött, azt hittem, Carey célja az, hogy tisztára mossa az utóbbi években több író által is bemocskolt karaktert, de nem. Úgy látszik, valahová a régi, makulátlan apafigura, és a „cél szentesíti az eszközt” elvének időről-időre engedő, önkényes döntéseket hozó, manipulatív gazembere közé félútra akarja pozícionálni a figurát, ezzel a céllal pedig a magam részéről teljesen elégedett vagyok. A sztori remek egyébként remek ötletekből épül fel, és hatásos betekintést nyújt Xavier múltjának meghatározó pillanataiba, miközben Carey egy fantasztikusan jól felépített dialógussal kényeztet közte és Emma között. Sokmindent érintenek, a hatalomtól kezdve a felelősségen át az arroganciáig, és e címszavak mentén egy logikus egésszé összeálló képregény bontakozik ki arról, hogyan látják tanítványai Xaviert, és hogyan látja ő saját magát. Az érzelmi tetőfokra vezető kulcsmomentum pedig mi más is lehetne, mint egykori szerelmének, Moira halálának újraélése? Gyönyörűen felépített történet, szép rajzokkal (na jó, Küklopsz, kicsit furcsán fest, de annyi baj legyen).

Oldalak: 1 2 3 4 5