Heti Marvel 08/39

Jól szívjuk fel magunkat Marvel képregényekkel, mert a következő héten elég sekélyes kínálatnak nézünk elébe. Szerencsére van mit eltenni az ínséges időkre: huszonegy, többnyire kifejezetten élvezetes comicról lesz szó az aktuális összefoglalóban, köztük hat az X-Men franchise része, nyolc (!) pedig a Secret Invasion udvartartásába tartozik. Szóval a kis zöld rohadékok ott vannak mindenütt, és nem veszi el a kedvüket az sem, hogy She-Hulktól az Avangers Initiative-on és Nován át a Thunderboltsig mindenki az ő bőrükre hajt. Sőt, a kis naiv balgák még Wakandát is megpróbálják megszállni… a Black Panthernek megint lesz miket rászúrnia az „így jár, aki megtámadja Wakandát” táblák köré helyezett karókra. X-fronton befejeződik Angyal gyönyörűen rajzolt eredettörténete (Angel: Revelations), Emma Frost Xavier fejében vándorol (X-Men: Legacy), az X-Force új konfettivé vagdosható ellenség után néz, Rozsomák pedig oroszok ellen harcol Kitty oldalán, és egy vérszomjas szörnyeteget cserkészik be az aktuális izzadságszagú „Logan a legfaszább szuperhős” demonstrációban. Ja, és felbukkan még az Originsben is, erről minél kevesebb szó esik, annál jobb. Ed Brubaker hosszú Captain America sztorijának befejezése, az új Fenegyerek-történet kezdete, és Mark Millar Marvel 1985-ének utolsóelőtti száma úgyis sokkal érdekesebb. A Hulk 6 mondjuk nem, de ha már a jókat megemlítettem, gondoltam a szemetet sem söpröm a szőnyeg alá…

Angel: Revelations 5: Az utóbbi idők (évek?) legjobb marveles eredettörténetének végét üdvözölhetjük a héten. Warren és barátai a majdnem teljesen üres iskolába érkező mutánsgyilkos tiszteletes elől menekülnek, majd végül szembeszállnak vele. Az utolsó oldalak tipikusan „feelgood”, de abszolút jól működő epilógust prezentálnak, és persze az elengedhetetlen záróképet az immár x-menes ruhájában feszítő Angyalról. Kifejezetten üdítő, ahogy Roberto Aguirre-Sacasa a mellékszereplőkkel bánik, minthogy nem teszi Warrent teljes és reménytelen kívülállóvá rajtuk keresztül. Bár Andrew karaktere elsikkad kicsit (ahogy homoszexualitása is, amivel valljuk be, nem nagyon kezdett semmit azonkívül, hogy saját másságából adódóan toleránsabb Warren képességeivel szemben – de ehhez talán a barátság ténye is elég lett volna), Brandon és Amanda tapló szemétládákból teljesen hihetően válnak hősünk segítőivé és barátaivá, pedig az első részek tanulsága alapján esküdni mertem volna, hogy ők lesznek a sztori „büdös mutáns”-okat kiabáló tahói. Szóval Aguirre-Sacasa kitett magáért, a Revelationsba szépen belezsúfolt mindent, ami a karakter későbbi formálódásának szempontjából fontos lehet, a felnőtté válástól kezdve a vallási aspektuson át az első mutánsgyűlölővel való találkozásig. A rajzok pedig lélegzetelállítóak. A korábbi számok kapcsán már áradoztam róluk eleget (éljen Adam Pollina!), és nem akarom ismételni magam, de az egész képregény egy stilisztikai bravúr.

Avengers: The Initiative 17: Jó ideje nem néztünk már ennek a sorozatnak a körmére, pedig a Dan Slott-Christos N Gage páros az első két, kissé még döcögő sztori óta kifejezetten jó munkát végez. A középpontban – mint jelenleg szinte mindenhol – természetesen a Secret Invasion áll, méghozzá már negyedik hónapja, és ez még további két hónapig így is marad (vagyis hacsak nem hagyok valamit figyelmen kívül, Bendis Avengers-címeit leszámítva ez lesz a leghosszabb Secret Invasion tie-in). A sztori több szálon fut: itt van nekünk a Crusader, aki ugyan skrull, mégis az emberek oldalán áll, de előbbi tényt még nem merte közölni társaival, sem Nick Furyval, akivel az előző részben hozta össze a sors, a New York-i csata hevében. Ő itt kicsit háttérbe szorul, főleg az Initiative titkos osztagának javára, aminek feltett szándéka, hogy a már megszállt központjukon, Camp Hammondon, meggyilkolja a Póknőként parádézó skrull királynőt. És ne feledkezzünk meg 3D-Manről sem, aki a Skrull Kill Krew-val (az ő céljuk gondolom nem igényel magyarázatot – mellesleg Grant Morrison és Mark Millar kreálmányai egy 1995-ös sorozatból) járja az országot, hogy kigyomlálja a minden Initiative csapatban megbújó idegen imposztort. Mindenekelőtt azt érdemes megjegyezni, hogy ez a tie-in fantasztikusan összefogja az invázió eseményeit. Folyamatos utalások, kitekintések vannak a főminire és az egyéb sorozatokra, Slott (merthogy ezt nagyrészt hajlamos vagyok az ő számlájára írni) nagyon jól ért hozzá, hogy tekintettel legyen más történésekre anélkül, hogy az saját sztorijának rovására menjen. Egyébként meg a dialógusok jól megírtak, a helyszínváltogatások ügyesek és dinamikusak, a karakterek markánsak és jól megkülönböztethetők (ami nem utolsó szempont, tekintve, hogy az írók tucatnyi C-listás figurával dolgoznak), ezen kívül van néhány remek ötlet (pl. a skrull királynő trükkje Trauma kiiktatására), pofás akció, és egy rejtély Mutant Zeróval kapcsolatban. Akiről folynak a találgatások, hogy ki lehet, és egyesek szerint az újjászületett Jean Grey – de ez már most túl egyértelműnek látszik, és ennél én többet nézek ki Gage-ből és Slottból. Nade a lényeg, hogy ez egy kifejezetten érdekes, jól megírt sztori – igaz, a rajz nem nagy szám, de a célnak azért az is megfelel.

Black Panther 41: A wakandiakról elsősorban azt kell tudni, hogy igen határozott, és nagy múltra visszatekintő elképzeléseik vannak egy invázió vendégül látásáról, Jason Aaronról meg azt, hogy nem éppen egy mimózalelkű író (ennek még nyomatékosabb alátámasztásához tessék kézbe venni Scalped című, Vertigónál futó zseniális sorozatát). Úgyhogy ennek a képregénynek a nagy része a Fekete Párduc és Vihar kínzásáról és egy csinos kis mészárlásról szól. De nem is annyira a „miről” a fontos, hanem a „hogyan”. A Secret Invasion egyik nagy erénye már kezdettől fogva az, hogy a skrullokat nem egyszerűen gonosz, vérszomjas szörnyekként és ágyútöltelékként ábrázolja, hanem érző, motivált lényekként, akikkel esetenként még az olvasó is képes szimpatizálni. Ahogy itt is. Minthogy a történet szépen felépített fordulata nem engedi Aaronnak, hogy a főszereplők szemszögéből mutassa be az eseményeket, ezért a az inváziós sereget vezető, a vérontásból inkább haza, konkrétabban felesége karjaiba vágyó, megfáradt skrull parancsnok piszkosul jól megírt narrációját hívja segítségül. És milyen bámulatosan teszi! A végére eléri, hogy a parancsnok, K’vvvr legyen a sztori főhőse, a Fekete Párduc és Vihar pedig a „gonosztevők”, akik megakadályozzák, hogy visszatérhessen szerető családja karjaiba. A végső üzenet persze egyszerű: „Ne szarozz Wakandával!”, és ezt számtalanszor láttuk már, de ahogy Aaron itt előadja, az igazán figyelemreméltó: az utolsó négy oldal totális katarzis. Jefte Palo rajzai egyszerűek és vázlatosak, hátterei pedig elnagyoltak, ami nem biztos, hogy illene a képregényhez, de Lee Loghridge sajátos hangulatú, zöldes-barnás, kontrasztokat szinte teljesen nélkülöző színezésével együtt egészen szuggesztív hatásuk van. Ajánlott olvasmány.

Captain America 42: Itt van végre, megérkezett a The Death of Captain America című, igencsak hosszúra nyúlt sztori fináléja. Ed Brubaker sorozata már az első résztől kezdve lenyűgöző volt, Steve Rogers halálával hirtelen még érdekesebb lett, de az utóbbi pár részben mintha kicsit leült volna – a lendület megbicsaklott a befejezés előtt, de hé, semmi gond, mert a befejezés megint méltó a többszörösen Eisner-díjas sorozat hírnevéhez. A Sólyom és a Fekete Özvegy Sharon kiszabadítására siet, Bucky pedig az elnökjelöltek elleni merényletet igyekszik megakadályozni. A végkimenetel persze nem lehet kétséges, de azért Brubaker tartogat egy-két kellemes meglepetést, főleg a hamis Amerika Kapitány és a Vörös Koponya sorsát illetően (az utolsó oldal frenetikus – és igen, humoros értelemben az). Fináléról lévén szó, a képregény 90%-a akció, ami hibátlanul van megírva: a harcok dinamikusak, a jelentek közti váltások zökkenőmentesek és feszültségfokozóak, egy-egy megoldás pedig kifejezetten ötletes és (még ha kicsit túlzó is) álleejtős (gondoljunk csak a Bucky kontra rakéta jelenetre). És mint mindig, most sem lehet panaszunk a rajzokra sem: az ezúttal Luke Ross-szal kiegészült Steve Epting gyönyörű munkát végzett, a maximumot hozza ki egy robbanásból és egy arckifejezésből egyaránt – de persze a kép nem lenne teljes Frank D’Armata csodás színei nélkül sem. Visszatekintve az egész sztorira, nincs más hátra, mint hogy újfent megállapítsuk: profi munka. Szövevényes, izgalmas, fordulatos képregényt élvezhettünk, ráadásul mindezt egy olyan címben, aminek minőségére négy évvel ezelőtt egy lyukas garast sem tettem volna. Reméljük, marad a színvonal – az alkotógárda igen, úgyhogy aligha van miért aggódnunk.

Oldalak: 1 2 3 4 5