Heti Marvel 08/39

Marvel 1985 5: Hűha! Két Mark Millar képregényünk van a héten, és mindkettő (viszonylag) jó. Mi történt a világgal? Merthogy a Marvel 1985-öt még mindig egészen kiválóan alakul. Toby az előző rész végén eljutott a Marvel Univerzumba, és most megpróbálja az ott élő hősök segítségét kérni az ő világában elszabadult pokol megfékezéséhez. Millar nagyszerű érzékkel játszadozik el a helyzettel: rendkívül vicces, ahogy ifjú hősünk felbukkan a Bosszú Angyalainál, majd pedig a Fantasztikus Négyesnél, ahol egy vészhelyzeti formanyomtatvány kitöltését kérik tőle – lám, a bürokrácia beszivárgott a szuperhős-világba is. Pár oldal ezután továbbra is a való világban garázdálkodó gonoszok ámokfutásával foglalkozik, ami elég erőteljes hangulatváltás, de Millar szépen intézi, még ha itt-ott kicsit túl is lő a célon, mert ugyan mi a fenéért gyilkolnának ártatlan gyerekeket a mutánsölésre kifejlesztett Sentinelek? Egyáltalán mit keresnek itt a Sentinelek? Az egy dolog, hogy a rosszfiúk átjöttek ebbe a szuperhősök nélküli világba, hogy itt királyok legyenek, de a robotoknak mégis mi a céljuk? Remélhetőleg kapunk erre valami magyarázatot, mert kicsit túl színes és népes itt a társaság ahhoz, hogy csak úgy el lehessen intézni az egészet egy „utat találtak ide, és hipp-hopp átjöttek”-féle félmondattal. És még valami: már csak egy rész van hátra (és bár Millarról van szó, azt kell mondjam, sajnos), és nehéz elképzelnem, hogy lehet 24 oldalon elvarrni minden szálat. Hátra van még a hősök érkezése, a végső csata, Toby apjának mutáns képességének használata, plusz a sztori személyes aspektusai, az apa-fiú kapcsolat, és a szülők helyzete. Nekem ez még legalább két részre való anyagnak tűnik, főleg, hogy az utolsó, szenzációsan jól sikerült oldalakon Galactus is felbukkan (Millar egyébként nagyon ügyesen építette a sztorit, állandóan fokozva a helyzetet, ami most csúcsra ért a bolygófaló érkezésével). Ami Tommy Lee Edwardsot illeti, borítót még mindig nem tud rajzolni, viszont a belső képek nagyszerűek, és a színekkel igazán szépen érzékelteti a való és a Marvel-világ közti különbségeket.

Ms. Marvel 31: A Secret Invasin tie-innek vége, és Brian Reed remekül felismerte, hogy azt követően pontosan egy ilyen számra van szükség. Három résznyi szórakoztatóan agyatlan, dögös hentelés, pusztítás és ámokfutás után most egy mélységesen személyes történetet kapunk, ami nem Carol öklére koncentrál, hanem a lelkére. Hazatér, hogy meglátogassa halálos beteg apját, konfrontálódik családjával – főleg anyjával –, amit régen elhagyott, és próbál érezni valamit mindezzel kapcsolatban, de hiába (ráadásul úgy tűnik, valami gubanc is van a képességeivel). Az évek, azóta, hogy Vadóc annak idején majdnem megölte, nem voltak kegyesek az emlékeihez, és azokat az embereket, akiket a legközelebb kellene éreznie magához, még csak nem is ismeri többé. Reed nagyon hatásosan kapja el hősének különös érzelmi állapotát, és nem folyamodik semmiféle olcsó, giccses és hatásvadász megoldáshoz. Nincs sírás-rívás, nincsenek könnyek, sem túlreagált, ezáltal hamisnak ható szituációk, csak csendes szomorúság és fájdalmas melankólia. A végére pedig bedob egy látszólag teljesen oda nem illő, de az olvasót a kissé nyomott hangulatból azonnal kirobbantó mondatot, ami után ember legyen a talpán, aki nem veszi magához a következő részt is. Kicsit hasonló előreszaladás ez a sztoriban, mint amit az előző rész végét láttunk (és amiről itt furcsamód egyetlen szó sem esik), de minthogy ez nem egy brutális akciót, hanem egy hosszú, erős emocionális töltettel rendelkező jelenetet követ, sokkal hatásosabb és váratlanabb. Marcos Marz képei pedig nagyon szépek, Reed stílusához igazodóan visszafogottak, és megvan bennük az a szomorkás hangvétel, amit a történet megkíván.

New Avengers 45: Wow! De tényleg, wow! Kíváncsi voltam, Bendis mit hoz ki ebből a sztoriból, de simán felülmúlta az elvárásaimat. Az aktuális Secret Invasion tie-inből az derül ki, mi történt a skrullokkal a House of M esemény alatt, vagyis amikor a Skarlát Boszorkány apja, Magneto képére formálta a világot. Namost ha őszinte akarok lenni, akkor ki kell mondanom, hogy maga a történet nem kifejezetten fontos, és semmilyen hatása nincs az egész crossoverre – inkább csak afféle érdekesség, hogy mégis hogyan élték meg az invázió előkészítésén fáradozó földönkívüliek Wanda varázslatának eredményét. Annak viszont kiváló. A sztori a Póknőt megszemélyesítő királynő, és a Hank Pym-imposztor körül forog, akik kisebbfajta traumaként élik meg, amikor minden megváltozik körülöttük (lévén nem emberek, emlékeznek az igazi világra). Egy a helyzetet értékelő, nagyszerű dialógus után a királynő úgy dönt, a helyzet könnyen a javukra fordítható: megöli a Boszorkányt, elterjeszti, hogy mindez egy mutáns műve volt, és így gondoskodik egy totális faji háború kitöréséről, ami nagyban megkönnyíti majd a hatalomátvételt. Persze tudjuk jól, hogy kudarcot vall (ettől függetlenül megtörténik, amit remél, és alaposan redukálódik a mutánsok száma), hiszen ez egy flashback, a House of M eseményeinek végkimenetelét pedig jól ismerjük. Bendis fantasztikusan jól írta meg a sztorit, életszerűek, jól átgondoltak a párbeszédek, hiteles és erőteljes a két skrull reakcióinak bemutatása, ráadásul még kapunk egy remek kitekintést is az Annihilationre: a több milliárdnyi skrull halálhíre csak megerősíti elhatározásában a királynőt és követőit. Ügyes összefogása ez három komoly és nagy jelentőségű eseménynek a Marvel Univerzumban, Jim Cheung szép, realisztikus rajzai pedig gond nélkül felnőnek a feladathoz. Újabb remek, jól átgondolt adalék a Secret Invasionhöz.

Nova 17: A Secret Invasion tie-in második részében Nova megérkezik a Földre, hogy megtegye, amit tud, a skrull invázió visszaverésére. Az előző szám cliffhangerének ellenére Abnett és Lanning szerencsére nem csináltak rosszfiút Kl’rtből, az első Super-Skrullból, aki egy ravasz csellel látszólag megtámadja, valójában megmenti főhősünket, majd siet fejfájást okozni She-Hulknak (erről később). Nova pedig hazatér családjához, hogy megbizonyosodjon róla, biztonságban vannak. Abban vannak, viszont a testvére eltűnt, és nem válaszol a hívásokra. Mint kiderül a titkos projekteket istápoló P.E.G.A.S.U.S.-nál dolgozik, márpedig a hely egy koncentrált skrull támadás célpontja. Nova összefog a biztonsági erők főnökével, Darkhawkkal, majd próbálnak életre kelteni egy afféle idegen doomsday fegyvert, amivel majd befűthetnek az ellenségnek. Azt hittem, az írók itt hozzák majd vissza Worldmindot, de ehelyett az utolsó oldalakon Kvázár bukkan fel, és egyrészt nem is igazán értem, hogy kerül oda, meg azt sem, hogy mit akarnak kezdeni vele, de a fő, hogy megint kaptunk egy látványos, lendületes, jól felépített és jól megírt képregényt. Kicsit ugyan sok a szövegelés és a blabla a P.E.G.A.S.U.S. projektjeivel és főleg a titokzatos fegyverrel kapcsolatban, Geraldo Burges vendégrajzoló (aki Wellington Alves-szal közösen dolgozott a Nova 17-en – ennyire szoros volt a határidő?) képei és panelelrendezése pedig nem olyan kreatív, hogy az akciók közé beékelt hosszú dialógusokat feltöltsék némi dinamikával. Sebaj, ez még mindig a Marvel kevés igazán megbízható címeinek egyike, és semmi okunk azt hinni, hogy ez a közeljövőben változni fog.

Oldalak: 1 2 3 4 5