Heti Marvel 08/39

Runaways 2: Terry Moore-nak továbbra sem igazán sikerül lenyűgöznie. Ez a rész már jelentős előrelépésként értékelhető a se íze – se bűze elsőhöz képest, már-már majdnem jó, de még mindig nem az igazi. Ott hagytuk abba, hogy felbukkant pár rosszkedvű földönkívüli, akik homokzsáknak nézték ifjú hőseinket, és állítólag erre igencsak jó okuk volt. Mint kiderül, ugyanabból a fajból származnak, mint Karolina (majesdaniak), és hát bizony egy kicsit elpusztult a bolygójuk, meg pármilliárd honfitársuk – mindezért pedig Karolinát hibáztatják, úgyhogy nem meglepő módon, a kivégzésének végrehajtására érkeznek a Földre. De ehhez persze még a Runaways többi tagjának is lesz egy-két szava. A képregény az első rész cliffhangerénél felvéve a fonalat, akcióval indít, ami kicsit zavaros Humberot Ramos rajzainak hála. Mert most őszintén, mi a búbánat az ott a második oldal negyedik paneljén? Látok három kart meg egy fejet, és mindez mintha két ember akarna lenni, de dögöljek meg, ha ki tudok bármit is bogozni abból a kulimászból. Na igen, Ramos… egyáltalán nem rajongok érte, de az objektivitásnak legalább valami látszatából csöpögtetnem kellene ide, úgyhogy úgy fair, ha megjegyzem, hogy ezek a túlzó (és itt-ott még az én ízlésemnek is megfelelő) arckifejezések és ez az egész rajzfilmes stílus azért egyáltalán nem lóg ki a képből, ha a Runawaysről van szó. És nyilván ennek is köszönhető, hogy ez talán Ramos egyik legfigyelemreméltóbb munkája, úgyhogy aki eleve szereti a fickó stílusát, annak teljesen őszintén mondom, hogy ki ne hagyja ezt a képregényt. Ami Moore-t illeti, egyelőre azt kell mondjam, hogy csalódást okoz a dialógusaival és a karakterábrázolásaival (mind Brian K. Vaughan, mind Joss Whedon jobb munkát végzett nála mindkét téren), bár tény, hogy vannak igazán remek pillanatai. Karolina és Xavin kapcsolatának ábrázolása pl. egészen jól sikerült, nameg Nico és Karolina közös tengerparti-naplementés jelenete (nem, egyáltalán nem olyan giccses, mint amilyennek hangzik) is igazi telitalálat. Ha továbbra is így emelkedik a színvonal, még a végén a következő rész igazán jó lesz.

Secret Invasion: Amazing Spider-Man 2: Ej-ej, ez a Brian Reed… épp az imént méltattam, erre itt van ez az izé. Amiről, ha őszinte akarok lenni, meg kell jegyeznem, hogy egy leheletnyivel több spiritusz van benne, mint elődjében (úgy látszik, ez a hét a fejlődőképes második részeké), de még mindig távol áll attól, hogy azt mondjam rá, „ez igen”. Vagy akár csak attól, hogy legalább ne azt mondjam rá, „ehhh…” Az egész képregénynek alighanem az első oldala, vagyis a recap page a legötletesebb része (bár még ez is lehetett volna viccesebb is), amin Pókember a Vadföldön egy T-Rex leöklözése közben informálja az olvasót a sztori jelenlegi állásáról. Amiben, azt kell mondjam, nincs semmi kicsit is érdekfeszítő. Jackpot, Robbie, Bennett és a többiek még mindig menekülnek az őket üldöző skrullok elől, és amikor már jó sokat menekültek, akkor még menekülnek egy kicsit tovább… és tovább… és tovább… és… zzzzzzz… Na jó, menekülés közben Jackpot néha a Szuper-Skrull pofájába vág egy-egy autóalkatrészt, de egyébként csak menekülnek tovább… és tovább… Igazából örülnöm kellene neki, hogy Jackpot kap egy kis teret, lévén az egyetlen kicsit is értelmes és talán ígéretes kreálmánya az egész szerencsétlenségnek, amit a szerkesztőség Brand New Dayre keresztelt, de képtelen vagyok megszökni a gondolat elől, hogy ha van valami a Secret Invasionben, ami tényleg, totálisan, 100%-ig csak egy értelmetlen bőrlehúzás, akkor az ez. És közben még csak nem is vicces. Brian Reednek lenne mit tanulnia mondjuk Peter Davidtől (ld. a She-Hulkot) – vagy ha a Ms. Marvelre gondolunk, akkor akár saját magától is. Ja, fontos még megjegyezni, hogy a szám végén feltűnik Menace is – hátha valaki még nem tudta megfelelően elhelyezni ezt a tie-int az azt megillető színvonaltartományban.

She-Hulk 33: Na, ezt már szeretem. Manapság, amikor a kontinuitás szót legfeljebb gúnyos kacajoktól övezve lehet kimondani, kifejezetten örömteli olyan képregényeket olvasni, amiknek az írói odafigyelnek egymásra. És itt érdemes hozzátenni, hogy ilyen tekintetben a Secret Invasion igazán követendő példa, mert a főmini és a fontosabb tie-inek olyan szoros kapcsolatban állnak egymással, amit sem a World War Hulk, sem a Civil War esetében nem láthattunk. Ennek legújabb példája az eheti Nova 17 és a She-Hulk 33. Nem csak, hogy Kl’rt, az eredeti Super-Skrull jövés-menése tökéletesen időzített a két sztori szempontjából, de az Abnett-Lanning duó és Peter David még azt is minden gond és erőlködés nélkül elérik, hogy egyiküknél jófiú, másikuknál pedig rosszfiú legyen ugyanaz a karakter. Kl’rt azért érkezik a Földre (miután gondoskodik róla, hogy Nova életben maradjon, és szembeszállhasson skrull honfitársaival), hogy megölje árulónak bélyegzett lányát, Jazindát, aki ugye főhősnőnk, Amazon társa. És aki ennek természetszerűleg nem örül, úgyhogy már kész is az egészen ötletesen és kreatívan összerakott akciójelenet földön, vízen, levegőben. De amitől több ez a sztori, mint csak egy Secret Invasion tie-in a sok közül, az az, hogy végre magyarázatot kapunk Jazinda „halhatatlanságára”, és arra, hogyan és milyen körülmények közt tett szert rá. Mindig is díjazom, ha egy nagy crossover esemény kapcsolódó története nem csak valami nagy bunyóból áll (legyen bármilyen élvezetes), hanem ténylegesen van valami jelentősége a sorozat karaktereinek szempontjából is. David itt nagyon jól összekapcsolja a kettőt, az utolsó oldalak apa-lánya konfliktusának kiéleződése, és Kl’rt döntésének, vívódásának bemutatása pedig kifejezetten hatásos és hiteles – persze kevesebbet nem is várnánk tőle. Plusz szépek és dinamikusak Vincenzo Cucca rajzai is.

Thunderbolts 124: És íme a Secret Invasion tie-in, ami talán még a Ms. Marvelnél is nagyobb bűnös élvezetnek bizonyul majd. Már az első oldal is frenetikus: Norman szinte önkívületi állapotban irtja a Pókemberként pózoló skrullokat, egy nevetségesen nagy kéziágyúval. A továbbiakban főleg Célpont és Venom szolgál igazán kellemes és dögös pillanatokkal, ahogy az előző részben is. Utóbbi sajátos módszerekkel halássza ki a skrullokat az ártatlanokból álló tömegből, ahol elrejtőztek, előbbi meg továbbra is válogatás nélkül öl ellenséget és „barátot” egyaránt – ezúttal a gyogyós ikerpár női tagját, Andreát nyársalja fel, ez pedig tökéletes alkalom lesz Norman számára, hogy testvérének, Swordsmannek a dühét a Washingtont ostromló inváziós seregre irányítsa. Egyébként pedig egyetlen nagy csatajelenet az egész képregény, szóval ha innen nézzük, ez egyáltalán nem nagy szám, de mint mindig, most is az számít igazán, hogy a soványka történetet hogyan kezeli az író. Márpedig Christos N. Gage-t (akit hol a középső nevének rövidítésére szolgáló N-nel együtt tüntetnek fel a képregényekben, hol anélkül, és rendszert, hát, azt nem sikerült még találnom benne) általában nem kell félteni. Voltak persze neki is melléfogásai szép számmal (ld. World War Hulk: X-Men… jajjj), de a wildstormos Revelationst leszámítva mostanában kifejezetten jó formában van. A Thunderboltsot pontosan abban a nyers, dögös, kegyetlen, vagány és mérhetetlenül „badass” hangulatban írja, amilyenben kell – merthogy ez a csapat kérem szépen erről szól. Fernando Blanco rajzai is helyükön vannak, ugyan a hátterek sokszor túlságosan elnagyoltak (vagy néha egyenesen kihasználatlanok), de nagyon ért hozzá, hogy minden karaktert olyan marcona és gonosz arcvonásokkal ruházzon fel, hogy csoda, hogy a skrullok nem csinálnak maguk alá, amikor meglátják őket.

Oldalak: 1 2 3 4 5