Heti Marvel 08/39

Daredevil 111: És újra Brubaker (ismét szólóban, az előző sztoriban közreműködött Matt Fraction nélkül), méghozzá abban a címben, ami még az Amerika Kapitányt is felülmúlja. A figyelem középpontjában pedig Lady Bullseye… khm, nem mondhatnám, hogy odáig vagyok a bevált szupergonoszok (vagy szuperhősök) női megfelelőiért, bár gondoltam, hogy ha valaki, hát Brubaker jól elő tudja adni a dolgot. Nos, egyelőre nem vagyok erről 100%-ig meggyőzve. Már most, a karakter első felbukkanásakor kapunk rá magyarázatot, hogy miért is kell őt női Célpontnak nevezni, csakhogy ez a magyarázat se nem különösebben érdekes, se nem különösebben eredeti. Egyszerűen arról van szó, hogy a nőt lenyűgözte, amikor Fenegyerek nemezisét akcióban látta, ezért az ő útjára lépett – ok, ez még mindig jobb, mintha valami hülye klón vagy elfeledett testvér (jaj) lenne, csak ennyi meg számomra valahogy nem elég ok arra, hogy Lady Bullseye-nak hívják. Hívhatnák akármi másnak is, a karakter ugyanaz maradna. De ezen még van idő változtatni, és különben is, ha ezen túllépünk, akkor megintcsak egy igazán remek képregényt kapunk. Jól működik az új főgonosz narrációja, a dialógusok szokásosan életszerűek, a sztori pedig ígéretes. Viszont történik valami, amire csak azt tudom mondani, hogy igen merész húzás, ez pedig az, hogy Matt lefekszik Dakotával. Miközben a felesége elmegyógyintézetben van. Az ő kettős életének köszönhetően. Szóval… Brubaker írt nekünk egy feleségcsaló amerikai szuperhőst (és ugye tudjuk, hogy a család Amerikában az alfa és az omega), aki ráadásul nem is akármilyen körülmények közt vált feleségcsalóvá (ennél talán csak az lenne rosszabb, ha Milla terhes volna – de nem, talán még az sem). Roppant kíváncsi vagyok, ezzel hová tart az író, mert ez egy nagyon izgalmas, és a karaktert egy egészen veszélyes érzelmi helyzetbe terelő, ráadásul a vele való szimpatizálást is megnehezítő fogás. Szót kell még ejteni a beugró rajzolóról is: Michael Lark ideiglenesen jobbra ki, Clay Mann balról be, de a színvonal szerencsére maradt – sőt, a stílus sem változott sokat (köszönhető ez talán annak is, hogy a kihúzó személye változatlan). Mann rajzai egy fokkal közelebb vannak az általános szuperhősös képi világhoz, de összességében még mindig sokkal-sokkal valószerűbbek, nyersebbek és letisztultabbak annál. Kifejezetten szép munka.

Deadpool 2: Hát, nem, ez még mindig nem igazán jó. De már olvasható, vagyis legalább egy tucat fokkal jobb, mint a szinte katasztrofális bemutatkozó rész. A skrullok elfogják Deadpoolt, aki, hogy mentse a bőrét, látszólag rögtön felajánlja szolgálatait az ellenségnek. Persze a szájmenős zsoldosnak megvannak a maga őrült kis tervei: a zöld agresszorok kvázi halhatatlan skrull-sereget akarnak készíteni hősünk DNS-e alapján, ő pedig a kiképzőjükké válik, ami igazán rafinált módszer arra, hogy egytől egyik lemészárolja őket, például egy Szuper-Skrullokkal való „kiképzési csatában”. Ez jó, sőt, ténylegesen vicces ötlet, ahogy a kézlevágós-főbelövős poénok is – nagyjából erről a fajta humorról kellene szólnia a Deadpoolnak. A gond csak az, hogy az egész sztori azt feltételezi, hogy a skrullok butábbak, mint a föld (hogy nem jönnek rá, hogy a Deadpool klónok nem csak a hősünk képességét, de imádnivaló személyiségét és agykapacitását is átveszik majd?), márpedig tudjuk, hogy erről szó sincs. Persze mondhatnánk, hogy nem kell ezt komolyan venni, hiszen a Deadpool-képregények általában véve zárójelben értendők a Marvel Univerzumon belül, de akkor meg mi a túrót keres az utolsó oldalon Nick Fury? Csak mert ő aztán (főleg mostanság, és a Secret Invasion kapcsán) messzebb van a komikumtól, mint Rob Schneider – már ha ez lehetséges egyáltalán, amiben korántsem vagyok biztos. Mindenestre ha a harmadik rész annyival jobb lesz ennél, mint amennyivel ez jobb az elsőnél, akkor talán van még remény a sorozat számára – bár ilyenkor mindig eszembe jut a Wolverine Origins, de azért a remény mégiscsak utoljára hal meg.

Fantastic Four 560: Na végre, ez már majdnem egy teljesen jó rész – majdnem, mert még mindig elég sok helyen lehet belekötni. A New Defenders felfedi kilétét: 500 évvel a jövőből érkeztek, amikorra különböző természeti katasztrófák tizedelték meg az emberiséget. Egyetlen reményük az maradt, hogy a Föld nyolcmilliárd túlélőjével együtt visszatérnek a múltba, és átveszik a bolygót azoktól, akik nem tettek semmit azért, hogy a katasztrófákat megakadályozzák. A cél érdekében foglyul ejtik Galactust, mert az utazáshoz hatalmas energiára van szükségük (egyébként meg vagyok lepve, hogy Millar visszafogta magát, és nem kaptunk egy dögös, szupercool duplaoldalas képet, amin a 147 tagból álló New Defenders támadást intéz a bolygófaló ellen). Namost tíz másodpercnyi gondolkodás után akkora baromságokat lehet felfedezni ebben a sztoriban, hogy összeszámolni is nehéz. 147 szuperképességű hős nem elég ahhoz, hogy termeljen annyi energiát, hogy visszautazzanak vele az időbe? Főleg, hogy Reed pl. a jelenben fél óra alatt összeeszkábál egy időgépet két duracell elemből? Aztán mit gondolnak, amikor megérkeznek a múltba, vagyis a Marvel Univerzum jelenébe, hány száz szuperhős fog a tyúkszemükre lépni ? És mit csinálnak a már itt élő 6 és fél milliárd emberrel? De ami még fontosabb, Millar nem hallott még az időutazás paradoxonairól? Ha a múltban telepednek le, teljesen megváltozatják a történelmet, és a saját jövőjük sosem következik be – márpedig akkor nem jöhetnek vissza a múltba, hogy letelepedjenek benne. Szóval Millar megint túl sokat akar, de ha az efféle kérdésektől eltekintünk, el kell ismerni, hogy ez egy igen jól megírt képregény. A titokzatos dada kilétének lelepleződéséből elég szép meglepetés kerekedik, elszabadulása a Fantasztikusok főhadiszállásán nagyszerű jelenet, de egyébként is jók az akciók és a dialógusok a füzet többi részében is. Bryan Hitch viszont továbbra is csalódást okoz, egyszerűen borzalmas arcokat rajzol. A 14. oldalon Sue úgy néz ki, mint aki két hétig raboskodott egy pincében élelem nélkül, Reed meg minimum 10 évvel idősebbnek tűnik, mint lennie kellene, sőt azokon a képeken, amiken együtt szerepel azzal a bizonyos idős dadával, kb. vele egykorúnak tűnik. Na, ezt sem hittem volna, hogy valaha lesz olyan képregény, amivel kapcsolatban Millart dicsérem, Hitch-cset meg elmarasztalom…

Hulk 6: Azért eddig egész szép hetünk volt, nem? Jó-jó, a Deadpool nem az igazi, de nem is rossz, és különben is, fejlődő tendenciát mutat. Ez pedig máris sokkal több, mint amit Jeph Loeb olvasószomorító rettenete, a Hulk elmondhat magáról. Már rögtön a második oldal szörnyű. Epikus képregényeknél (amilyennek kétségkívül Loeb is szeretné láttatni a Hulkot) bevett szokás, hogy az első, „normál”, vagyis több panelből álló oldal után egy egészoldalas, vagy akár rögtön kétoldalas kép következik, hogy a rövid felvezetőt követően elemi erővel rántsa be az olvasót a történetbe, és annak látványvilágába. Persze ez csak akkor működik, ha ez a kép kellően hatásos. Itt arról van szó, hogy Hulk partvisfejűnek nevezi a felmentő sereggel érkező Arest, aki persze visszapofázik neki, Hulk meg megint vissza, és már ugranak is egymásnak. Ez az egymásnak ugrás tesz ki két teljes oldalt, ami valami borzalmasan szánalmas és üres ürügy rá, főleg, hogy a következő panelen a többi hős szétválasztja a kakaskodó idiótákat, még mielőtt ténylegesen pofozkodni kezdhetnének. Mire jó akkor ez a rettenetes hatásvadászat? A 24 oldalból kettő máris elment a nagy semmire. Bár az is igaz, hogy a maradék 22 sem jár jobban. Mert mint kiderül, a hősök csak azért bukkantak fel az előző rész végén, mert Loeb úgy gondolta, jól mutatnak az utolsó oldalon, mint cool cliffhanger. Szerepük egyébként nincs. A két Hulk előző bunyója okozta alibi-földrengést próbálják kordában tartani, miközben a két Hulk a következő bunyóra készül. Fáklya konkrétan nem csinál semmit. Csak úgy van, téblábol a háttérben, benyög két félmondatot, ami senkit nem érdekel, és ennyi. Röhej. Thor pedig, akinek legutóbbi pörölycsapásán a vörös Hulk csak röhögött, most ugyanezt a Hulkot ugyanazzal a pöröllyel majdnem hülyére veri. Ja, egyébként az továbbra sem derül ki, ki is ez a sétáló-ugráló pattanás, és ezen a ponton már nem is érdekel. És csak hogy teljes legyen a kép, Ed McGuinnes képeitől sem vagyok elájulva. A két Hulk csatája borzasztó primitív és ötlettelen, írói és rajzolói szempontból egyaránt, ráadásul a bunyózó nagy zöldek és vörösök valahogy marhára röhejesen festenek egy vérkomolynak és nagyszabásúnak szánt oldalon.

Oldalak: 1 2 3 4 5