Heti Marvel 08/22

Wolverine Origins 25: Bár múlt heti megjelenés, jobb híján most kerítek rá sort – ami kár, mert ezzel a képregénnyel együtt igazán szenzációs hetünk lett volna: két jellemzően pocsék sorozat kifejezetten korrekt része egyszerre (a másik ugyebár a Pókember…). Természetesen fontos megjegyezni, hogy a Wolverine Origins alapötlete továbbra is vegyi hulladéktelepre való, a Rozsomák múltját borzalmasan szétbarmoló koncepcióért pedig Daniel Way megérdemelné, hogy a tökénél fogva lógassák fel. Csakhogy most jön egy „de”. A 25. rész egyszerűen jól sikerült. Eleve, a deadpoolos sztori (a legutóbbi számot leszámítva) már a kezdetektől az Origins legolvashatóbbika volt, és Way itt ténylegesen összehoz neki egy ügyes lezárást. Úgyhogy ha eltekintünk attól, hogy mi a kiindulási alap, még az is előfordulhat, hogy jól fogunk szórakozni. Annak ellenére is, hogy az író most először, kissé karakteridegen módon, komikus pillanatokat ad Dakennek, Rozsomák fiának (ó, jesszus, Rozsomáknak van egy fia… na, az ilyenek miatt kell elvonatkoztatni a kiindulási alaptól…) – de persze Deadpool mellékszerepel, és ilyenkor nincs mit tenni. Színre lép még Bucky is, és ezzel lezárul a sorozat egyik elég régóta lebegtetett szála, aminek szájbarágásához Way az utóbbi két évet jól össze is foglalja nekünk egy gyors flashbackben. A vicc az, hogy ha belegondolunk, az a pár képkocka, amit itt látunk, valójában minden, amiről a korábbi 24 rész szólt. Vagyis az eddigi két év ködösítése, sötét összeesküvés-elmélete és mindenféle buta mellékvágánya mögött ennyi értelem és tartalom állt. Nade hess, ezúttal nem méltatlankodni jöttem, hanem (félig-meddig) dicsérni. Végre a befejezés is előremutató, új irányba tereli a sztorit, és új lehetőségeket vet fel – persze csak ha erősen bízunk benne, hogy Way megoldása nem az lesz, hogy Daken elszökik Logantől, aztán kezdődik megint az egész elölről. És most jön az újabb „de”. Mert felmerül a kérdés, hogy mire is jó ez az egész hóbelevanc? Mit érünk vele, ha egy-két rész ténylegesen jól és élvezetesen van megírva? A sorozat maga az alapötletéből adódóan ennek ellenére is katasztrófa. Szóval… maradjunk annyiban, hogy az Origins 25 egy jó rész egy olyan sorozatból, aminek viszont nem lenne szabad még csak léteznie sem.

X-Force 4: A sorozat első pár részének folyamatosan csökkenő színvonala szerencsére most visszatornázta magát az eredeti szintre – sőt, még meg is haladta azt. Igen, az X-Force 4 az eddigi legjobb rész, annak ellenére, hogy a harmadik végén felsorakoztatott, újjáélesztett mániákusokról és tömeggyilkosokról egy szó nem sok, annyi nem esik. Ami, valljuk be, a nagy, hatásvadász, duplaoldalas cliffhanger után furcsa kicsit. Még inkább az, ha hozzávesszük, hogy már csak két rész van hátra az első, Angels and Demons című sztoriból, és nagyon úgy tűnik, hogy ez a négy eddig csak a felvezetés volt. Ez is furcsa kicsit. És a maradék kettő elég lesz az összes létező szál elvarrására? Merthogy a Tisztítók (Purifiers) most újabb ellenségeket teremtenek a csapatnak (és a mutánsoknak úgy általában), méghozzá Angyal és Rahne nem éppen önkéntes közreműködésével. Nade félre az apró kételyekkel, és lássuk, mitől is működik olyan jól ez a szám. A sztorit ezúttal végig X-23 narrálja, és az eddigi szempontok közül kétségkívül az övé a legérdekesebb. A karakter persze eleve a sorozat alkotói, Chris Yost és Craig Kyle kreálmánya, és nem is feledkeztek el róla, hogy milyennek írták meg őt annak idején. Kizárólag a küldetést szem előtt tartó, érzelemmentes, kegyetlen harcosnak, és itt bizony elérik, hogy Rozsomák egy lelkiző nagypapinak tűnjön mellette. Embersége azért meg-megcsillan a gépies felszín alatt, és ha a jövőben a sorozat mélyebben belemegy jellemfejlődésébe (mondjuk ahhoz hasonlóan, ahogy az Uncanny X-Men tette annak idején Logannel), akkor talán már csak azért is megéri majd olvasni. Viszont örömmel láttam, hogy a negyedik rész nem csak sztorija, hanem rajzai miatt is az eddigi legjobb. Crain számítógépes grafikája egyre otthonosabban mozog a kezdetben kemény diónak bizonyult arcok terén is, az akciók pedig különösen lenyűgözőek: Rahne támadása egyenesen félelmetes, a sötét, vöröses színek egészen horrorisztikus hangulatot teremtenek, és egy szuperhős-képregényhez képest a brutalitást sem nevezhetjük visszafogottnak. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy jó ötlet volt már megint Angyal szárnyaival babrálni… de ez majd a következő részekben még kiderül.

X-Men First Class 12: Nocsak, nocsak. Úgy látszik, Jeff Parker előhúzott a tarsolyából egy több részen átívelő háttérsztorit. Ennek a számnak a végén Warren otthagyja az X-Ment, és nem is tűnik fel a következő rész borítóján sem. A sztori szerint Angyal (megint) meglóg az iskolából, most azonban konkrét célja van: egy rokonát keresi, akinek aggasztó eltűnéséről szülei hoztak hírt neki. Warren Brazíliába utazik, és az Iguacu-vízesés egy óriási, rejtett barlangja mögött rá is lel nagynénjére, aki boldogan éldegél a világ többi része elől teljesen elzárt és eltitkolt békés közösségben – és hamarosan aggódó társai is csatlakoznak hozzá. Nagyjából ennyi történik a sztoriban, vagyis nincsenek rosszfiúk, nincsenek küzdelmek, az egész „csak” egy újabb alkalom Parkernek arra, hogy bájos pillanatok egész sorozatával töltse fel a főszereplők közti aktuális dialógusokat, és rég megbízható humorérzékét kedves poénok formájában az olvasóra szabadítsa. Emellett azonban fontos a sztoriban a mutánslét alapvető kérdése is – sőt, talán, fontosabb, mint bármelyik korábbi részben. Angyal vívódását és döntését nehezen elrejthető szárnyai határozzák meg, amelyeknek köszönhetően nem csak számkivetett a társadalomban, mint Küklopsz és a többiek, de számkivetett mivoltát még eltitkolnia is sokkal nehezebb. A külvilág témához való hozzáállását egyébként kiválóan érzékelteti Warren apjának viselkedése, és ez a jelenet azt is megmutatja, milyen Parker, amikor igazán formában van: az X-Men sztorik legfontosabb mondanivalójával áll elő, de ahelyett, hogy szájba rágná, kellemes, finom humorba csomagolva tálalja. Végül a lényeg, hogy Warren csak két helyen lehet igazán elfogadott: az X-birtokon, és a Vadföldszerű paradicsomban, és hogy onnan milyen döntés következtében tér majd vissza a csapathoz (mert nyilván visszatér, efelől nem lehet szemernyi kétségünk sem), még elválik – bár nem mintha nagyon nehéz lenne kitalálni. Szóval a First Class ebben a hónapban sem okoz csalódást: színvonalas és szórakoztató, mint mindig, és ez Roger Cruz szép, szimpatikus rajzainak is köszönhető.

X-Men Legacy 212: Gambit visszatért! Most már csak Vadóc hiányzik… de elvileg rá sem kell már sokáig várnunk. Mike Carey történetében X professzor folytatja nyomozását múltja darabkái iránt, bár ebben a részben a nyomozás inkább meneküléssé válik a titokzatos gyilkosok elől, akik nem csak Xavierre vadásznak, de Sebastan Shaw-ra és Bulldózerre is. Hogy miért, az persze egyelőre rejtély, de az már most világos, hogy a jelenlegi események hátterében Mister Sinister egy régi terve húzódik meg. Az is látszik, hogy valami eszméletlen nagy retcon készül, hiszen a flashbackek tanúsága szerint a sztori egészen Xavier gyermekkoráig nyúlik vissza, és Bulldózert legalább annyira érinteni fogja, mint őt. Továbbra is sötétben vagyunk a pokoltűz klubos mellékszállal kapcsolatban is, bár egy Shaw-val kapcsolatos jelenet arra utal, hogy a két szál a következő részekben összeér – még az sem kizárt, hogy a professzor és Shaw kényszerű szövetséget kötnek majd, ami mindenképpen egy érdekes és izgalmas fordulat volna. Gambit behozása a történetbe egyébként szinte meglepően okos és logikus módon történik, és Carey szépen ragad ki egy pillanatot a proffal közös múltjukból is (még egy ’90-es évekbeli sztoriból), hogy megadja a szükséges hátteret kapcsolatuknak. Ez utóbbi egy különösen ügyes megoldás, amiből az író profitál is alaposan, hiszen részben ennek a felvezetésnek is köszönhető, hogy közös jeleneteik olyan nagyszerűen működnek a szám további részében. Pedig egy Xavier-Gambit páros ugyebár messze van attól, hogy magától értetődő legyen, hiszen a sármos cajun egyike azoknak az X-eknek, akiket a professzor csak alig-alig ismer. Carey másik figyelemreméltó húzása az az álomjelenet (?), amiben Xavier egy pattogó modorú katonai tisztként, egy háborús csatamezőn küldi harcba a mutánsokat, akik közül többen rögtön el is esnek a tűzvonalban (természetesen azok, akik a valóságban is meghaltak korábban). Vagyis az író láthatóan ügyesen használja a professzor karakterét, gondosan kitérve annak minden aspektusára. A flashbackek ehavi rajzolója Mike Deodato, aki szinte elhomályosítja Scot Eaton egyébként nagyon szép munkáját. Ezúttal sem lehet mást mondani, mint hogy csak így tovább.

Oldalak: 1 2 3 4