Kicsit későn érkezik a heti összefoglaló, de hé, a Marvel is egy nappal később dobta piacra az aktuális részeket, úgyhogy tessék rajtuk leverni. Nade a lényeg… Kijött végre Joss Whedon Astonishing X-Menjének utolsó része. Akarom mondani… KIJÖTT VÉGRE JOSS WHEDON ASTONISHING X-MENJÉNEK UTOLSÓ RÉSZE, HIP-HIP-HURRÁ!!!!! Igen, nem vicc, MEGJELENT A GIANT SIZE ASTONISHING X-MEN, JUHÉÉÉ!!!!! Csekély három hónapig tologatták ide-oda, de végre itt van, és tudjátok mit? Megérte rá várni, bizony. Whedon sztorijának kirobbanó erejű fináléja… na de erről bentebb olvashattok. Itt meg még gyorsan hozzáteszem, hogy azért persze más érdekesség is van a héten, méghozzá nem is kevés, sőt: összesen 16 (!!!) képregényről lesz szó. Itt van Mark Millar új minije, a Marvel 1985, amiben a valódi, szuperhősök nélküli világba szabadulnak be a Marvel nagy gonoszai, az ehavi Uncanny X-Men, amiből végre kiderül, ki „hippiesítette” San Franciscót, plusz érkezik Fenegyerek, Amazon, Thor és még sokan mások, és természetesen tovább bonyolódnak a Secret Invasion szálai is – amik ezúttal egészen az itthon is megjelent Új Bosszú Angyalali: Kitörésig nyúlnak vissza.
Angel Revelations 1: Angyal új eredettörténete a Marvel Knights logója alatt érkezik Roberto Aguirre-Sacasa tollából – és az ötrészes minosorozat első felvonása, ahogy illik, ígér is nekünk mindenféle szépet és jót. Abban az időben járunk, amikor Warren még egy magániskola diákja, egyben atlétasztárja volt, kiemelkedő képességekkel, utána döglő lányokkal, egy rakás iriggyel a háta mögött – meg egy furcsa érzéssel pont rajta. Mi már tudjuk, hogy szárnyai készülnek kinőni, de neki fogalma sincs róla, hogy mi történik vele, és ez persze megrémiszti. Aguirre-Sacasa az X-Men történetek egyik kezdettől fogva meghatározó, esszenciális elemét játssza ki: a tinédzserlétet, mint a mutáció metaforáját. Warren azokkal az érzésekkel birkózik, amikkel minden tizenéves: félelem, bizonytalanság, kétely, a kirekesztettség érzése és az elfogadottság utáni vágyakozás. És mindezt az író félelmetes keretbe foglalja egy rejtélyes pappal (vagy legalábbis papnak öltözött férfival), aki egy vidéki házban meglátogat egy kislányt, akinek stigmatái vannak – nameg látomásai fiúkról, akik olyanok, mint egy hóember, vagy egy angyal, vagy akiknek „tűz van a szemükben”. A „pap” szándékai persze gonoszak, vagyis ímhol, jobbról be a mutánsüldözés témája is. Sztori szempontjából tehát a helyén van minden. És a rajz… a rajzot nem lehet eléggé dicsérni. Sejtésem szerint a mini nem is a történet, hanem Adam Pollina szürreális víziói miatt került a Marvel Knights imprint alá. Furcsa, nyúlánk, groteszk figurákkal teli képek sorozatát zúdítja rá a tátott szájú olvasóra, aki a sokktól könnyen világgá szaladhat, miután sarokba vágta a képregényt, ha valami realisztikus, mainstream stílust várt és képzelt el a füzethez. Bámulatosan torz vonásai mellett Pollina és színezője markáns kontrasztot képez a főszereplő iskolai képei és a keretként szolágáló „papos” szál között. Előbbi szép, világos, üde és tetszetős, utóbbi ijesztően sötét, borongós, már-már egy gótikus horror hangulatát idézi, és az is briliáns, ahogy az utolsó két oldalon ez a félelmes atmoszféra már befurakodik a főszereplő világába is, aki épp akkor talál egy fehér tollat szobája padlóján. Gyönyörű érzékeltetése annak, hogy a két szál hamarosan összefonódik. Alig várom a következő részt.
Daredevil 107: Fenegyerek kálváriája folytatódik. Milla elmegyógyintézetben van a Mr. Fear sztori következményeinek köszönhetően, Matt pedig haragját az utca mocskán tölti ki. Most azonban barátai belerángatják egy igen csúnya gyilkosság ügybe: egy fekete férfi lefejezett három fehér kislányt, és hat nap múlva beültetik a villamosszékbe. Luke Cage szerint viszont ártatlan, és itt jön a képbe az éppen legrosszabb napjait tengető vak ügyvéd. Brubaker erre a négyrészes sztorira maga mellé hívta társnak Grag Ruckát, akivel már dolgozott együtt annak idején a DC Gotham Cenetral című sorozatán. Elképzelhető, hogy a dologban az is szerepet játszik, hogy Brubaker nehezen bírja a tempót a havi négy képregényével, de ez mindenesetre nem látszik a Cruel & Unusual első részén (a legutóbbi Amerika Kapitány ellenben akár ennek a jele is lehet) – az sem, hogy Rucka bevonásával akár csak egy kicsit is más irányba menne a sztori stílusa, szóval vagy alig tett hozzá valamit az összképhez, vagy szépen hozzáidomult társához. Mindenesetre a végeredmény azon a magas színvonalon van, amit az utóbb években már megszokhattunk a szerzőtől. Brubaker legügyesebb húzása az, hogy nem úgy mutatja be a karakter kétségbeesését, hogy hosszú monológokon keresztül siránkozik magában vagy másoknak, nem. Fenegyereknek a tettei beszélnek. És már rögtön az első oldalon, ahol kegyetlen brutalitással ver véresre pár utcai tolvajt, látjuk, hogy ez mennyire nem ő, és megértjük a fájdalmát, ami egész lényét áthatja. Ugyanez mondható el az ezt követő, igen rövid beszélgetéséről Luke-kal, és méginkább ez mondható el arról a szívszorító jelenetről, amiben próbálja eltüntetni a lakásából Milla illatát. A sztori többi része a feltételezett gyerekgyilkos körüli gyors nyomozással telik: Dakota megpróbál minél több információt szerezni az ügyben, aztán egy jókora nyakleves és egy azzal járó, barátságtalan figyelmeztetés rádöbbenti, hogy a fickó bizony valóban ártatlan. Meglehetősen szokásos beindítása ez egy halálraítéltet felmentős, nyomozós történetnek, de attól persze még gond nélkül működhet, és működik is. Ráadásul a hangsúly amúgy sem ezen van, hanem Matt érzelmi állapotán, amit Brubaker a jelek szerint szép fokozatosan fog majd változtatni a későbbiekben is. Lark és Gudiano közben szintén a már megszokott színvonalat hozzák a képi világ terén. Továbbra is a jelenleg futó legmegbízhatóbb sorozat.
Giant Size Astonishing X-Men: Josh Whedon úgy távozik az X-Men franchise-ból, ahogy érkezett: egy hatalmas durranással. Pedig bizony nem volt egyértelmű, hogy ez fog történni. Az első sztori, a fantasztikus Cured óta lassan, de folyamatosan csökkent a sorozat színvonala, és kicsit félő volt, hogy nem kap az indításához méltó lezárást. A Giant Size Astonishing X-Men viszont darabokra robbantja minden kételyünket. Whedon fantasztikusan varrja el a szálakat: a legelső résztől kezdve minden a helyére kerül, minden karakter megkapja a maga nagy pillanatát, minden értelmet nyer, minden tökéletes véget ér – nos, majdnem minden, egy nagyobb (Kitty sorsa) és egy kisebb (Emma ígérete Veszélynek) szál lógva marad a levegőben, és roppantmód kíváncsi is vagyok rá, hogyan fogják a többi sorozat írói felkapni őket. De vissza a Giant Size-hoz: míg az X-ek a Breakworldön próbálnak pontot tenni a harc végére, és a Föld felé kilőtt gigantikus golyó után száguldanak, hogy megmentsék a benne ragadt Kittyt éppúgy, mint a világot, a bolygónk körüli űrállomáson összegyűlik a többi hős, hogy maguk is megpróbáljanak megoldást találni a problémára. Az ugyan nem egészen világos, hogy például Pókember mit keres ott (mit tudna ő tenni egy többtonnás, több kilométer hosszú lövedék ellen?), de Whedon nagyszerűen írja őt, és már csak a pár (főleg Viharral kapcsolatos) poén alapján is megnézném, mit hozna ki a hálószövő sorozatából. A többiek az F4-et leszámítva csak a háttérben ténferegnek, sőt, igazából egyiküknek sem lesz semmi, de tényleg semmi aktív szerepe az egész sztoriban, viszont ezt Whedon egy egészen ügyes és okos húzással feledteti el velünk. Közben a végzetét állhatatosan megtagadó Kolosszus is megkapja a maga nagyjelenetét„világpusztítóként”, Bestia és Brand ügynök zötyögő kapcsolata is szépen elsimul, és csúcsra jut, a második Astonishing-sztoriban öntudatára ébredt Mega-Sentinel sorsa is beteljesedik, de a Whehdon-éra lezárásának legfontosabb kérdése persze az, hogy mi történik Kittyvel. Az X-Men egykor legfiatalabb és sokaknak egyik legszimpatikusabb tagjáról már hónapok óta tudjuk, hogy nem tér majd vissza a breakworldös fináléból, és itt végre kiderül miért. Ezt persze nem fogom lelőni, de a lényeg, hogy Whedon (és csodálatos rajzaival persze Cassaday is) fantasztikusan elkapja az esemény érzelmi aspektusait: különösen Emma és Kitty utolsó beszélgetése emlékezetes, de Rozsomák mindössze pár panelben ábrázolt reakciója is roppant hiteles, és a karakterre messzemenően jellemző. És egyébként is, az utolsó pár oldal egy gyönyörűen szívszorító katarzis. Február óta tologatták ennek a számnak a megjelenését – három hónapot kellett rá várni. Megérte.
Immortal Iron Fist 15: Ed Brubaker már lelépett, Matt Fractionnek ezen kívül még egy dobása van. Sajnos a 17. résszel új kreatív csapat érkezik az Iron Fist sorozathoz, aminek bizony fel kell kötnie a gatyáját, ha fel akar élni az elődöknek akár csak a térdük magasságáig. Míg a 16. rész láthatóan egy karakterközpontú epilógus lesz az előző sztorihoz, a mostani egy korábbi, XIX. századi Iron Fist történetét meséli el. Fordítva ésszerűbb lett volna a sorrend, de hát ez van, ezt kell szeretni. Aki emlékszik még a hetedik, szintén egy korábbi Iron Fist kalandjait taglaló részre, az tudja mit várhat – és nem is fog csalódni. A kínai Bei Bang-Wen egy briliáns stratégiai elme, aki a második ópiumháborúban vezeti a csapatokat a britek ellen. A túlerővel szembeni csata célja számára a tökéletes halál, ami méltó lezárást nyújt majd jól eltöltött életének. Azonban elszámolja magát: egyedüli túlélőként fogságba esik, és még erejét is elveszíti. A börtönből egy hasonlóképpen járt harcos segítségével szökik meg, akivel barátokká válnak, és Bang-Wen célja továbbra is az, hogy méltó halált halhasson, és megváltást nyerjen hibájáért. Rengeteg, rengeteg szövegdoboz, sok szájba rágott információval, és rendkívül kevés dialógussal. Már a hetedik résznél is azt éreztem, amit itt: remek a történet, kalandos, látványos, nagyszabású és ötletes, de kár belepréselni 24 oldalba. Látszik rajta, hogy sokkal működőképesebb, hatásosabb lenne tisztességesen, három-négy részben megírva, jobban kibontott karakterekkel, erőteljesebb hangulati elemekkel, hosszabb akciókkal, és a két főszereplő kapcsolatának mélyebb feltárásával. Fraction röpke 9 oldal alatt lezavarja a kínai-brit csatát, a fogságba esést, a megismerkedést és a szökést, holott ez nagyjából egy első rész cselekményének felelne meg. Persze ebben nem szerepel Danny Rand, így csakis egy kitöltő epizód lehet, de gondoljunk bele, mennyi potenciál van a régi Iron Fistek történeteinek feltárásában: más országokban, más korokban játszódó, változatos sztorik egész sorát lehetne kiötölni – én bizony vevő lennék pár ilyen minisorozatra. Addig is marad ez a 15. rész, ami jó és élvezetes és hangulatos, és érdemes lesz feltenni a polcra a többi közé, csak közben mégsem az igazi.