Újvilág X-Men: Szenzáció – Újvilági túra Rozsomákkal

Ah, a változás megnyugtatóan kellemes szele. Vagy inkább vihara. 33 rész után Mark Millart Brian Michael Bendis váltja az Újvilág X-Men lapjain, és nem könnyű összeszedni még két írót, akiknek a stílusa ennyire különböző. Míg Millar az akcióra megy rá, Bendis inkább a karakterek felé húz, ez pedig egy igen furcsa és erőteljes váltást eredményez. Még úgyis, hogy Bendis mintha átmenetet, arany középutat próbálna találni elődje és saját stílusa közt, főleg a hatrészes sztori első felében, ami nagyrészt akcióról, és a New Yorkban való esztelen rohangálásról szól Pókember és Fenegyerek mellékszereplésével, miközben Rozsomákot leszámítva az X-Men még említés szintjén is alig kerül szóba.

Merthogy ez a történet Loganról szól, akit ismeretlenek szitává lőnek egy kis ebédlőben, és aki ezután Pókembernél húzza meg magát. Érthető választás az újvilági hálószövő kalandjait író Bendistől, bár Fenegyerek későbbi képbe hozásáról ez már kevésbé mondható el. Így a Szenzáció egy ideig sokkal inkább egy Rozsomákot középpontba helyező Team-Up képregénynek tűnik, semmit X-Mennek. Ez csak a végére változik meg, és akkor is kicsit kurtán és furcsán, méghozzá a Főnix hirtelen előtérbe kerülésével.

Bendis érezhetően változtatni próbál Millar mindent drasztikusan eltúlzó munkáján, és miközben félig továbbviszi az ő történet- és karaktermintáit, félig finoman, óvatosan tompít rajtuk. Az ő Rozsomákja sokkal életszerűbb, hitelesebb figura, köszönhetően annak, hogy ténylegesen veszi a fáradságot, és nem csak egy cool bábként használja a dögös akciók előrelendítése érdekében. Bár az első négy rész felületesen nézve pusztán egy vad, szédítő hajsza New Yorkon, és az újvilági univerzum hősfelhozatalán keresztül (az említettek mellett felbukkan még a Fekete Özvegy is), kicsit közelebbről szemlélve Logan karakterének elmélyítése azáltal, hogy egy sor különböző szituációba helyezve mutatja be reakcióját és személyiségét az olvasóknak. A legszebb pillanat az, amikor üldözői elől Pókember házába bújik, és Bendis ott alaposan kihasználja az ő vérrel és brutalitással teli élete, és a Peter-Mary Jane duó sokkal ártatlanabb világa közti kontrasztot. De minden más eseménynek van valami hasonló szerepe: az üldözők Logan múltjának sötét titkait hozzák a történetbe, arra adott magyarázata pedig, hogy miért nem hívja segítségül az X-eket, korábban igen felületesen (vagy ellentmondásokkal terhelve) kezelt becsületérzetét villantja meg. Vagyis Bendis az akció közben sem feledkezik meg a karakterekről, sőt, inkább előbbit is utóbbiak szolgálatába állítja.

Az utolsó két rész már furcsább képet mutat: Pókember és Fenegyerek eltűnnek, a helyszín az X-birtokra helyeződik, ahol egyszer csak a Főnix kerül az események középpontjába. De ami még különösebb, hogy miközben Bendis továbbviszi és formálja a Millar által elkezdett szálakat, ő maga is belekezd néhányba, amiket aztán (egyelőre) nem visz sehová. Ez persze csak azért furcsa, mert ez a hat rész a cím szerint egy történet akar lenni, és bár egy ongoing sorozatnál nem baj, sőt, előny, ha egy sztori végén néhány szál elvarratlan marad – itt mind az marad. Ha szigorúan nézzük, az első négy rész számít egy egybefüggő történetnek, a másik kettő pedig inkább egy új sztori felvezetése. De ez csak sorozatstruktúrális kérdés, fontosabb, hogy Logan szerepéről Bendis továbbra sem feledkezik meg, ld. a dialógust Jeannel, vagy azt az egyetlen, szöveg nélküli, roppant kifejező oldalt, amiben némán, tekintetek kereszttüzében konfrontálódik a csapat összes többi tagjával. Végül kapunk egy kissé kurta finálét, amelyből nem derül ki semmi, és ami végső csata helyett (Bendisre némileg jellemző módon) további dialógusokkal lepi meg az olvasót.

A rajzok az író sajátos kézjegyét viselik magukon: David Finch kifejezetten jól kezeli Bendis szokásos panelrengetegeit, és sajátos, a párbeszédek dinamizmusát fokozó szerkezetét. Emellett arcai magához képest viszonylag letisztultak, akciói erőteljesek, Rozsomákot pedig nagyszerű érzékkel ábrázolja: áthoz valamit a karakter 616-os verziójának bölcsességéből, tekintetéből és abban tükröződő korából, a maga részéről is elmélyítve kicsit Millar egysíkú vademberét. (Pókemberrel már nem mindig bánik ilyen ügyes kézzel.) Egyébként ezek a részek kiváló példaként szolgálhatnak arra, hogy egy-egy rajzoló mennyire más teljesítményt, sőt, más stílust nyújt különböző írók kezei alatt – érdemes és tanulságos összehasonlítani Finch millaros és bendises munkáját.

Ha a Szenzációra egy sztoriként tekintünk (vagyis úgy, ahogy eladták nekünk), akkor struktúráját tekintve vannak vele gondok, például hiányzik belőle egy ütős finálé, és egyébként is, sok szempontból furcsa X-Men történet (főleg, mert nem is igazán X-Men történet), de a megbízható író-rajzoló páros e furcsaságok ellenére is képes abszolút élvezetessé tenni. A hangvételváltás mindenképpen frissítő 33 „fú, de tökösök vagyunk” felkiáltással írt rész után, Rozsomák karakterét pedig nagyon jól sikerült elkapnia Bendisnek, méghozzá minden túlzás és erőlködés nélkül. Ha másnak nem is feltétlenül, Bendis- és X-Men rajongóknak kötelező vétel.


Megjelenés: 2003-2004 (Ultimate X-Men 34-39) (Magyarország: 2007)
Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: David Finch

Olórin, 2008. június 3.