Heti Marvel 08/22

She-Hulk 29: Az (ön)iróniával kezdetektől fogva erősen fűszerezett sorozat Peter David kezében. Kell ennél többet mondanom? A Marvel egyik legmegbízhatóbb írója a 22. résszel vette át a Hulk unokahúgának sorozatát, és azóta felülmúlta még Dan Slott egyébként szintén roppant szórakoztató történeteit is – persze tőle nem is vártunk mást. A 28. szám végén zöld hősnőnket egy börtöncellában hagytuk, ahova egy félresikerült akciója következtében jutott. Közben viszont fél éve várunk már a magyarázatra, hogy Amazon alteregója, Jennifer Walters miért vált fejvadásszá, és hogyan tiltották el az ügyvédi szakma gyakorlásától. David most erre koncentrál: a szám nagyrésze egy flashback, amiben pontosan a figura közelmúltjával kapcsolatos, égető kérdésekre kapunk választ. Nos… természetesen (hiszen Davidről van szó) ez egy színvonalas sztori, viszont az utóbbi nyolc rész közül alighanem a legkevésbé az. Az írónak takaréklángra kell kapcsolnia a humorát, vissza kell fognia ötletektől szikrázó elméjét, hogy kitöltse a sztori hónapok óta egyre táguló hézagait. Vagyis afféle magyarázkodó rész ez, és mivel egy viszonylag komoly esemény ismertetéséről van szó, többnyire hiába várjuk, hogy David sziporkázó stílusa átsüssön az oldalakon. Jennifernek egy rablót kell védenie, aki azonban felmentése után felfedi előtte valódi (illetve annak látszó), gonosz tetteit – a nő képtelen kontrollálni dühét, vad, őrjöngő bestiává változik, és elveri a port a kliensen, ráadásul kiteregeti szennyesét a sajtó előtt. Ügyvédi engedély oda, irány a fejvadász szakma, majd a börtön. Közben a háttérben egy hősünk elleni összeesküvés körvonalai bontakoznak ki. A sztori csavaros, ügyes, jól megírt és kétségkívül előremutató, csak a szokásos humort hiányolhatjuk, viszont éppen ez az, ami megkülönbözteti ezt a sorozatot a sok másik Marvel-képregénytől. De egy ilyen rész még könnyen belefér, és különben is, szó sincs arról, hogy rosszl lenne. Legfeljebb nem az, amit megszokhattunk.

Thor 9: A komor hangulatú, varázslatos fantasy után Straczynski visszatér az első hat rész könnyedebb hangulatához – bár talán helyesebb azt mondani, hogy inkább talál egy középutat az első és a második sztori között. A lényeg, hogy Loki, aki Ragnarok után női alakban tért vissza, szép lassan, igazi kígyóként bujtogatni kezdi a norvég isteneket Thor távollétében, hogy bátran cselekedjenek kívánságuk szerint, és ne törődjenek uruk figyelmeztetéseivel arra vonatkozóan, hogy egy számukra idegen világban élnek. Loki fő célpontja Balder, a Bátor, aki megfogadja tanácsát, és elhagyja Asgardot, hogy lemészároljon pár, az amerikai vidéken tébláboló Jégóriást. De ez persze még csak a kezdet… A színvonal változatlan: Straczynski kiváló dialógusokkal mutatja be Loki álnok csábítását, majd megajándékoz bennünket egy rövid, viszont annál epikusabb és gyönyörűbb csatával Balder és néhány Jégóriás között, ezek közben pedig folytatja a korábban megkezdett, jóízű poénkodást a való világba csöppent norvég istenekről. Ebben a számban Thor csak a sztori végén bukkan fel egy rövid ideig, Straczynski a rendelkezésére álló oldalak legnagyobb részét arra használja, hogy társai mindennapjait mutassa be. Például azt, ahogy azon elmélkednek, mihez kezdjenek most az életükkel, és ez szül is egy-két igen humoros dialógust. Aztán persze ott van az egyszerű halandó srác, William, aki belehabarodott az istennő Keldába – ebből adódnak a képregény legviccesebb pillanatai. Minden elismerésem (és részvétem) annak, aki röhögőgörcs nélkül el tudja olvasni azt a jelenet, amiben William kosárlabdázásra próbálja tanítani Asgard nagyjait. Az utolsó oldalak pedig már előrevetítik a következő nagy konfliktust: Loki Odin fiának, így a trónra jogos örökösnek nevezi Baldart, amit akár csúnya, nagy, rossz retconnak is bélyegezhetnénk, de egyrészt nem biztos, hogy igaz, másrészt meg ha mégis, akkor Straczynski ezzel csak követi az eredeti norvég mitológiát. Akárhogy is, egy újabb ígéretes sztorinak nézünk elébe, a mindig megbízható Olivier Copipel képeivel, akinek szerencsére komoly érzéke van a humorhoz is, és a fantsyhez is.

Uncanny X-Men 498: Nos, végre kiderül, ki a felelős a san franciscoi hippimozgalomért, és nem mondhatom, hogy kicsit sem vagyok csalódott. Azt hiszem, mindannyian mást vártunk, bár ez aligha Brubaker hibája. Viszont valahol mégiscsak kár, mert ez azt jelenti, hogy az oroszországi szál sehogy nem fog kapcsolódni az amerikaihoz (márpedig az M-nap korábbi megemlítése kicsit ebbe az irányba mutatott), sőt, úgy tűnik, egyáltalán semmihez sem. Rozsomák, Kolosszus és Árnyék egy darabig a titkosszolgálat fogságában sínylődnek, aztán megszöknek, és miközben némi felfrissítő vagdalkozással próbálnak kijutni az épületből, szembetalálják magukat Omega Reddel. Ami nem egy hűdenagy cliffhanger, mert Logan őt egyedül is egész tisztességesen szokta elpofozni az útból, úgyhogy ha Brubaker be akarja adni nekünk, hogy a csápos fickó veszélyt jelent hármukra, mint csapatra, akkor keményen meg kell majd dolgoznia érte. Szóval, míg a másik sztorinak lesznek továbbgyűrűző hatásai (hisz az előzetesekből már tudjuk, hogy az X-Men a közeljövőben majd San Franciscóban ver tanyát), addig ez csak afféle kitöltésnek tűnik – ez persze még nem feltétlenül lenne baj, csak míg eddig mindig kicsit új irányt vett a történet, addig ezen a ponton már nagyon is egyszerűvé és kiszámíthatóvá válik. És ugye nyakunkon az égrengető 500. rész, amihez Brubakernek illik majd valami nagyot durrantania. Nade vissza a hippikhez… bár nem igazán van miért, ugyanis ezen a téren meglepően kevés dolog történik. Az elején fény derül az „istennő” kilétére (akivel kapcsolatban az író még adós egy magyarázattal, hogy mégis hogy képes egy ekkora nyulat előzúzni a kalapjából), a végén pedig Scott és Emma szembetalálja magát pár hippivé változtatott csapattársával. Nagyjából ennyi. Teljesen korrekt, élvezetes, szórakoztató, csak az utóbbi egy-két rész mintha ennél kicsit többet ígért volna… Choi viszont továbbra is remek munkát végez (akárcsak a színező), különösen a harc közbeni Rozsomákot ábrázolja bámulatosan jól a maga elégedett, kaszabolásban felszabaduló vigyorával.

Wolverine First Class 3: Az első rész korrekt volt, a második szenzációs, ez a harmadik… ez… ez meg olyan semmilyen. Kár érte, az előző számnak hála már épp fellelkesültem, hogy igen, ez egy fantasztikusan hangulatos, nosztalgikus, kedves és humoros X-Men sorozat lesz. Erre viszont sajnos az imént felsorolt jelzők egyike sem illik. Kitty és Rozsomák ezúttal a Wundagore hegységhez utaznak, hátha ott találnak valami nyomot Magnetóval kapcsolatban, akiről már nyugtalanítóan rég nem hallottak semmi – vagyis gyaníthatóan készül valamire. Ez persze csak egy ürügy arra, hogy Van Lente belekeverje hőseinket egy kalandba a High Evolutionery mutánsaival, ami persze nem baj. A baj az, hogy az egészből kiveszett az a hangulat, ami az első két részt (vagy a másik First Class címet) jellemezte. Van benne két rövid akciójelenet, pár magyarázkodás a hellyel, annak múltjával és az ott élőkkel kapcsolatban, de a legszomorúbb az, hogy nem működik a két főszereplő kettőse, ami pedig az egésznek az alapja kellene, hogy legyen. Kittynek nincsenek bájos beszólásai, Rozsomák mogorva apafigura helyett most egyszerűen csak mogorva, kettejük kapcsolata meg visszadegradálódik arra a szintre, ahol az első rész elején volt: Logan háta közepére se kívánja fiatal partnerét, aki pedig igencsak rossz néven veszi, hogy a „millió éves” mutáns katonatisztként parancsolgatja körbe. Vagyis Van Lente egyszerűen semmissé teszi kapcsolatuknak az előző számokban látott fejlődését. Ráadásul még jó poénok sincsenek. Viszont a könnyed hangulat is az Andrea Di Vitót lecserélő új rajzolónak, Salva Espinnek is köszönhető. Képei félelmetesen átlagosak, semmi stílusuk és Kitty karakterébe tizedannyi aranyos bájt sem képes vinni, mint elődje. És pont ennek a sztorinak kell kétrészesnek lennie… úgyhogy még egy számot el kell viselnünk, mielőtt okkal reménykedhetünk egy újabb, az előzőek színvonalát és hangulatát megidéző történetben.

Oldalak: 1 2 3 4