Heti Marvel 08/22

Marvel 1985 1: Tekintve, hogy a jelenlegi Fantasztikus Négyes sorozatot négy rész alatt korrekt színvonalról olvashatatlanra degradálta, talán megbocsátható, hogy kicsit szkeptikusan álltam hozzá Mark Millar új minisorozatához, de az igazság az, hogy annak első része minden erőlködés nélkül megvett kilóra. Eleve, már az egyik (itthon is) leghíresebb Marvel-történet, az első Titkos háború hangulatos megidézése is nagyszerű húzás, az azzal való nyitás pedig gyönyörűen belövi a főszereplő, a 13 éves képregény-rajongó, Toby karakterét, aki éppen egy képregény-boltban ténfereg. A sztori, ahogy a cím is mutatja, a ’80-as években játszódik, és Millar az első oldalakat azzal tölti, hogy a korszak esszenciális Marvel-történeteire lövöldöz roppan szórakoztató és ötletes utalásokat, olyan könnyedséggel és lazasággal, hogy öröm nézni. A poén a kútba esett Káprázat-sorozatról, a megjegyzés Frank Miller klasszikus Fenegyerekére, a Love and Rockets és Cerebus rajongó marvel zombizása mind kitűnő pillanatok, a klasszikus borítókkal teli panelháttéren pedig egy rajongó hosszú percekig tud csámcsogni. Aztán a karakterek… Toby egyszerű srác, az olvasó pillanatok alatt képes azonosulni vele, és apjával való kapcsolata egészen meglepő módon szinte teljesen mentes az elvált szülőket használó történetek jellegzetes sablonjaitól (megérti fiát, nem uszítja a mostohaapa ellen, ugyanakkor egy nagy, felnőtt gyerek maga is). Aztán persze beindul a tényleges cselekmény: Toby rájön, hogy a Vörös Koponya, Doom és néhány más gonosz átjöttek a Marvel világából az övébe, ahol a képregényeken kívül nincsenek szuperhősök, így gond nélkül megvalósíthatják gaz terveiket. Millarnak sikerül egy sajátos hangulatot teremtenie – ha egy srác szomszédságában felbukkan pár szupergonosz, abban már nincs semmi különös, bármilyen jól is írja az illető a sztorit, de ennek eljátszása a való világban kecsegtet kiaknázatlan lehetőségekkel. És a rosszfiúk megjelenésének valóban van egy megmagyarázhatatlanul nagy, baljós súlya, amit a mainstream univerzumban egyre nehezebb elérni. A rajzot (és a kihúzást és a színezést) Tommy Lee Edwardsnak köszönhetjük, méghozzá nem is kicsit. A sztori sajátos hangulatához az ő munkája is nagyban hozzájárul, ahogy a realisztikusság és a részletgazdagság némi nosztalgikus beütéssel keveredik – az egészoldalas képek pedig különösen erőteljesek. Kiváló első rész.

Ms. Marvel 27: Brian Reed sorozata most ért el arra a pontra, ahol az aktuális szám végén kiírják: folytatás a Secret Invasion 1-ben. Sebaj, egy kis csúszás belefér, főleg, hogy már megint egy igen szórakoztató és lendületes résszel van dolgunk. Carol az előző végén megtudta, hogy halottnak hitt kree barátja életben van, és a foglyul ejtett skrullból most azt próbálja meg kihúzni, hogy hol találhatja meg. Aztán a fél szám azzal telik, hogy egy hamis nyomot követ, és egy hologramfurgont hajkurászik. Szegény Ms. Marvel sosem a legélesebb eszű szuperhős volt, de hát mit lehet tenni, szőke a lelkem (juj, de gonosz vagyok, üssetek!). Viszont határozottan nem értékeli, hogy átverték, így kicsit körberugdossa a skrullt a cellájában. Carol ugyebár elsősorban ügynök, és csak azután szuperhős, és Rered ennek megfelelően kezeli: nem fél bemocskolni a kezét, véresre verni pár fejet, vagy akár kinyírni valakit, ha épp az szükséges ahhoz, hogy a világ továbbra is forogjon, ez pedig üdítő kivétel a szentfazék szuperhősök világában, és ezzel láthatóan az író is tökéletesen tisztában van. De a lényeg, hogy pár kedélyes, humoros dialógus után eljutunk a sztori csúcspontjához. Felhangzik a már ismert skrull mondat/jelszó/ima/csatakiáltás/akármi („He loves you”), aztán jön a nagy bumm, és a következő paneleken Reed és rajzolója igen ügyesen elkapják a detonációt követő azonnali káosz hangulatát. A sztori második fele aztán Carol önostorozásával telik: brühühö, rossz ember, rossz hős, rossz ügynök, rossz vezető vagyok. Az efféle sirámok kicsit fárasztóak szoktak lenni, de Reed viszonylag ügyesen tudja le a hisztit, aztán hősét gyorsan ágyba paterolja Wonder Mannel, és egy percig még azt is elfeledteti velünk, hogy utóbbi milyen felesleges, jelentéktelen és ide (illetve sehova) nem illő karakter (de tényleg, mikor kezdett vele valaki utoljára valami értelmeset?). Mindenesetre abszolút szórakoztató sztori. Ja, a borító pedig eszméletlenül cool.

New Avengers 41: Miután elolvastam, újra elővettem az első, nálunk is megjelent Új Bosszú Angyalai sztorit, a Kitörést, hogy lássam, Bendis mennyire tudja zökkenőmentesen beilleszteni a mostani sztorit a négy évvel ezelőttibe. Nos, szerencsére teljesen. A Secret Invasion második részének vadföldi kalandja most kezd még csak igazán kibontakozni, és az egész igen szépen kiegészíti, illetve megmagyarázza a Kitörés utolsó részének rejtélyét a Maria Hill által cafatokra lőtt, titokzatos S.H.I.E.L.D. csapattal kapcsolatban, ami vadföldi bennszülötteket használt rabszolgaként vibránium kitermelésére. Minthogy a Secret Invasionről van szó, valószínűleg senkit nem ér sokként, hogy kiderül, a szóban forgó ügynökök skrullok voltak. És úgy tűnik, a Vadföldnek még komoly szerepe, lesz, mert egy-két elejtett megjegyzés arra enged következtetni, hogy az idegenek nem véletlenül csalták pont erre a helyre a hősöket. A szám nagyrésze egyébként egy flashback, Ka-Zar és Shanna mesélik el Pókembernek, hogy mi történt velük a Kitörés eseményei környékén, és hogyan jöttek rá, hogy skrullok férkőztek be a S.H.I.E.L.D.-hez és az Angyalokhoz is. A flashback pörgős, lényegre törő és van egyfajta kellemesen egzotikus hangulata, az azt keretbe záró dialógusok pedig Bendistől szokásosan élvezetesek – és ha már Pókemberről van szó, viccesek is (ld. Shanna – Sheena). Az utolsó oldal pedig egyszerűen piszkosul cool a semmiből felbukkanó, pajzsát dobni készülő Amerika Kapitánnyal. Szóval Bendis még mindig ügyesen fonja a Secret Invasion szálait. Rég olvastam olyan crossovert, ami már több mint két hónapja benne volt az események sűrűjében, és még mindig nem rondította el egyetlen hiba sem, egyetlen felesleges tie-in sem. A rajzokat, akárcsak az utóbbi rész esetében, ismét Billy Tan szállította – munkáját túlzás volna kiemelkedőnek nevezni, viszont abszolút korrekt, és megvannak a maga nagy pillanatai (ld. a duplaoldalt a skrullok lebombázásával). De aki azt hinné, hogy végre talált magának a sorozat egy viszonylag állandó rajzolót, az csalódni fog, mert a következő részben már veszi is át a helyét Jim Cheung – egyébként abban már azt is megtudjuk majd, konkrétan ki okozta a kitörést az Új Bosszú Angyalai első részében.

New Warriors 12: Egyre kevésbé érzem úgy, hogy erre a sorozatra szüksége van a világnak. Kezdjük mindjárt azzal, hogy soha nem volt igazán jó – egy viszonylag korrekt szintről indult, amit egy ideig tartott, de aztán az utóbbi pár részben egyre komolyabb mélyrepülésbe kezdett, mostanra pedig totálisan érdektelenné vált. A 12. szám azzal telik, hogy a társaik által hátrahagyott csapattagok valami robotizével harcolnak, ami hol két lábon jár, hogy kígyóként kúszik, de ez tökmindegy, mert akkor sem lenne érdekes, ha a földet túrná. Közben a többiek azon vitatkoznak, hogy inkább idejüket vesztegetve tovább hibáztassák vezetőjüket, vagy minél előbb visszamenjenek a hátrahagyottakért. Szóval fizikai csata és személyes konfrontációk. Kár, hogy mindkettő abszolút dögunalmas. A meneküléssel egybekötött harc kimerül annyiban, hogy az ifjú hősök néha megállnak, összekalapálnak valami fegyvert, ami pár percig majd lefoglalja üldözőjüket, amíg megint összekalapálnak valami fegyvert, ami… Közben a karakterek még mindig teljesen felcserélhetők, senkinek semmi egyénisége, és ha valaki esetleg meg is villant összesen egy darab jellemvonást, az kimerül annyiban, hogy „majd én feltartom őt, ti fussatok”. Már magam sem értem, hogy miért olvasom még – kezdetben az egykori X-Men figurák miatt érdekelt, de ők már sehol nincsenek. Illetve vannak, vannak, persze… Jubilee végig ott téblábol, van is vagy két mondata, de már a sorozat legelején is mintha egy teljesen más karakter lett volna. De most még más sem, most már csak egy szürke egyenarc. Ilyen erővel hívhatnák a főszereplőket John Doe-nak, Jane Doe-nak és Joe Doe-nak, az sem lenne rosszabb. Ráadásul az írónak van bőr a pofáján ugyanazt a szituációt eladni cliffhangerként, mint az előző rész végén: nagy, csúnya robot készül megtámadni hőseinket. Jujjujjujjujj, de izgalmas. Már megint. Illetve még mindig. Vagy mi… Totális időpocsékolás.

Oldalak: 1 2 3 4