Havi Comics (2008. november)

Four Eyes 1: Októberben indult Joe Kelly új ongoing sorozata az Image-nél, és minthogy Joe Kellyre általában érdemes odafigyelni, ugyan miért ne vessünk erre is egy pillantást? 1934-ben járunk, Amerikában, a nagy világválság idején. Ifjú főhősünk, Enrico, egy kellemes napot élvez a tengerparton szüleivel, mikor apja egy időre otthagyja őket, a fiú pedig a tiltás ellenére követi. Apját egy tűzokádó sárkány elől menekülve találja, és másodpercekkel később szemtanúja halálának is. Kiderül, hogy apja egy olasz gengszternek dolgozott, aki embereivel fiatal sárkányokat raboltat el szüleitől, hogy egymás elleni harcra nevelje őket, és aztán ezekből a közönség előtt megejtett harcokból fogadások útján busás haszonra tegyen szert.
Kelly szemrebbenés nélkül keveri a világgazdasági drámát (mondhatni, soha jobbkor) és a sárkányos fantasyt, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. Egyáltalán nem csinál ügyet a dologból, magyarázatot sem nagyon ad (legfeljebb annyit, hogy a sárkányok a századfordulón kezdtek újra sokasodni – ennek nyilván lesz még jelentősége), ezt a különös világot készen kapjuk, és kénytelenek vagyunk úgy elfogadni, ahogy van. Mindezzel együtt, az első rész egy egészen lassan csordogáló, karakterközpontú dráma, amiben a fantasy-elemek csak díszítésként vannak: Kelly koncentrációja szinte teljes egészében a pompásan megírt Enricóra irányul, mindent az ő szemein (és narrációján) keresztül látunk és értünk. Érezzük például szégyenét vagy éppen örömét, annak megfelelően, hogy vélekedése szerint aktuális tettével elszomorítaná vagy boldoggá tenné apját. Rajta keresztül ismerjük meg a világválság sötét, teljesen kilátástalan, az embereket kiszipolyozó időszakát (ahogy veszélyes és monoton munkát végez egy gyárban, méghozzá túl fiatalon), és megértjük vonzódását a sárkányok és a gengszterek világához, ami egyrészt valamiféle menekülést jelent a valóság elől, másrészt kapcsolatot halott apjához, aki ezekben a körökben mozgott.
Hogy innen hová tart a történet, az jó kérdés. A Four Eyes ugyanis rengeteg irányba mutat egyszerre, mind sztorit, mind stílust, mind műfajt illetően, az első rész olyan, mintha valamiféle tárháza lehetne a kimeríthetetlen lehetőségeknek. Csak Kellyn múlik, hogy mihez kezd az izgalmas koncepcióval, amiben teljes természetességgel vegyül a dráma, a gengsztertörténet és a fantasy. Az is biztos, hogy a siker nem a rajzolón, Max Fiumarán fog múlni: realisztikus környezetbe helyezett, némileg groteszk emberalakjai és arcvonásai sajátos karakterisztikával ruházzák fel a képregényt, nagyszerűen ábrázolja az öntudatos Enricót (és egyébként is kiválóan érzékelteti az arcokra kiülő érzelmeket), és nem utolsósorban, fantasztikus sárkányokat rajzol. Érdekes téma, izgalmas műfaji egyveleg, remek főszereplő, kiváló képi világ, és lehetőségek minden mennyiségben. Alig várom a folytatást. (Image)

Gravel 5: William Gravel harci mágus Warren Ellis Strange Kiss című minisorozatában bukkant fel először, immár csaknem 10 éve, 1999-ben. Ezután jött még egy rakás hasonló mini, mire idén a karakter megkapta saját ongoing sorozatát eredeti kiadójánál, az Avatarnál. És Ellis ide vagy oda (bár ő csak a sztoriért felel, a képregény tényleges írója Mike Wolfer), ez egyelőre csak mérsékelten érdekes – nagyon mérsékelten. Gravel a speciális brit légierő, a SAS sokat megélt tagja, akinek katonai készségei mellett rendelkezésére állnak mágikus erők is – egyébként pedig keményfejű, nehéz természetű állat, aki jellemzően jóval előbb cselekszik, mint hogy gondolkodna.
Eme ígéretes jellemvonásokhoz azonban nem járnak virtuóz írói megoldások, sajátos beszólások, valamiféle markáns attitűd, esetleg egy sajátos kapcsolat egy mellékszereplővel, vagy a karakterbe bármiféle színt vivő plusz, úgyhogy Gravelből csak egy sablonos, láncdohányos tökös csávó lesz, akiből tizenkettő egy tucat. Ellis és Wolfer egyszerűen nem tudják olyan coolnak eladni, amilyennek láthatóan szeretnék. Ráadásul egyelőre a sztori sem különösebben érdekfeszítő. Hősünk egy ideig Afganisztánban ténykedett, és mivel a 7 főből álló mágusközösség többi tagja halottnak hitte, utánpótlást kerestek a helyére. És találtak is, egy jöttment, és Gravelnek hála az élők közül figyelemreméltó gyorsasággal (még a nulladik részben) távozó férfi személyében, aki a nagy hatalommal bíró, ősi Sigsand kézirat (William Hope Hodgson, horror- és fantasy író találmánya, a sorozat háttérsztorijában szintén felbukkanó karakterrel, Thomas Carnackival együtt) segítségével vásárolta be magát a társaságba. A kéziratot a hat tag hat részre osztja, Gravel pedig azzal tölti az első öt részt (és még majd ki tudja, hányat), hogy ezeket beszerezze, tulajdonosaikat pedig, ha kell, megölje. Hogy miért, azt őszintén szólva, igen kevéssé értem, minthogy az írók egész egyszerűen elfejtettek motivációt adni főszereplőjüknek. Bosszú? Kötelességtudat? A kézirat kiragadása a potenciálisan rossz kezekből? Vagy éppen birtoklásának vágya? Vagy csak épp nincs jobb dolga, mint járni Angliát, és gyilkolgatni volt társait? Ki tudja? A lényeg, hogy legyen egy McGuffin, ami minden egyes részben ürügyet szolgáltat az aktuális mágikus küzdelemre, amit természetesen rendre az Avatartól elvárható, igencsak explicit vér- és bélontás kísér. S minthogy nem igazán tudjuk, miért is olyan fontos, hogy hősünk azt tegye, amit tesz, nem igazán tudunk vele azonosulni sem, és egyébként is, ahogy említettem már, csak egy szupertökös, káromkodó sablonkatona, szóval se nem különösebben szimpatikus, se nem különösebben eredeti. Wolfer igyekszik némi narrációval feldobni a sorozatot, de az sem sikerült túl meggyőzőre, és a dialógusok is csak a korrekt szintig jutnak el.
Ami miatt érdemes lehet az akcióhorror rajongóinak próbát tennie vele, az a viszonylag jól eltalált, véres, sötét hangulata, és az egészen dinamikusra, ötletesre és változatosra sikeredett harcjelenetek. A sorozat Raulo Cacares durva, cseppet sem szimpatikus, jellegtelen rajzaival indult, de a harmadik résztől szerencsére átvette tőle a stafétabotot Oscar Jimenez, akinek stílusa már jóval kifinomultabb, de még mindig nem az igazi: panelelrendezése meglehetősen egyszerű, néha a dinamika is csorbát szenved kezei alatt, szerencsétlen Gravel pedig néhány képen úgy fest, mint akit már legalább 10 éve nyugdíjazni kellett volna. Vegyes benyomásokat keltő képregényről van szó, aminek ugyan akadnak jó pillanatai, de – legalábbis egyelőre – összességében egyáltalán nem meggyőző. (Avatar)

Madame Xanadu 5: Madame Xanadu is belépett azoknak a DC-univerzumban többnyire kihasználatlan és majdnem jelentéktelen, magukban mégis lehetőségeket rejtő karakterek sorába, akik az idővel megérettek arra, hogy saját sorozatot kapjanak a kiadó Vertigo imrintjében, megcélozva egy kisebb, de hálásabb közönséget. A cím a Grendellel és a Mage-zsal elhíresült Matt Wagnerhez került, és így öt rész után már bátran kijelenthetjük, hogy a karakter határozottan jó kezekben van. Az itt még Nimue nevű halhatatlan erdei nimfával, Madame Xanaduval, Artúr király korában találkozunk először, amikor is bűvöletében tartja Merlint, ám az a királyság bukása után megfosztja varázserejétől. Eddig a figura története megfelel annak, amit a mainstream univerzumban láthattunk, ám innentől kezdve Wagner egy korokon és birodalmakon átívelő mesét kezd szőni, amely során Nimue megjárja a XIII. századi Mongóliát, majd pedig a forradalom küszöbén álló Franciaországot is, és mindezt még csak az első öt részben. Közben történelmi alakok egész sorával találkozik, így Marco Polóval, Kublai Kánnal és Marie Antoinette-el, és mivel látja a jövőt, állandóan őrlődik, hogy vajon érdemes, jogos és bölcs-e beavatkoznia az egyes emberek, és a történelem sorsának alakulásába. De vannak, akit kevésbé aggasztanak efféle kérdések: egy rejtélyes idegen (az olvasó tudja: Phantom Stranger) újra és újra feltűnik életében, figyelmezteti mindarra, ami történni fog, de általában csak szemlélője marad az eseményeknek – viszont kettejük közt érzelmek szövődnek, amik sorsukból és feladatukból fakadóan (legalábbis egyelőre) nem bontakozhatnak ki.
Wagner szép lassú tempóban halad a sztorival, elsősorban a fantasy, a történelem, a kaland és a dráma keveredésének sajátos hangulatára koncentrál, nem az események pörgésére, és ez eddig kiváló taktikának bizonyult. A főhősnő karaktere izgalmas és érdekes, ügyes arányban keveredik benne a gyermeki ártatlanság (külsőre nincs 20 éves sem), és a korral járó bölcsesség (valójában már a sztori kezdetekor is legalább 70 éves), mind a dialógusok és a kellemesen archaikus hangulatú narráció, mind pedig Amy Reeder Hadley rajzai által – nagyon szép megoldás, hogy az adott szituációtól függően tekintete hol igazi, hol látszólagos korát tükrözi. A sorozat szíve és lelke mindenestre láthatóan Madame Xanadu és a Phantom Stranger sajátos kapcsolata lesz: Wagner így az egyébként is színes történetet egy tragikus szerelmi szállal dobja fel, ami a szokásosnál jóval komplikáltabb és összetettebb. Az évszázadokon átívelő viszony egy gyönyörű visszafogottsággal való meditálás a vágyódásról és a magányról, miközben megkapó háttérül a történelem fordulópontjai és a mágia kiismerhetetlensége szolgálnak.
Egyébként Wagner magát a Phantom Stranger is nagyszerűen írja: természetesen hivatalból rejtélyes, még azután is, hogy elvileg fény derül igazi céljaira (a nagy tragédiáknál élősködő természetfeletti lényeket tartja kordában, hogy az emberiség sorsa a beavatkozásuk nélkül alakulhasson), emellett látszólag közönyös és szenvtelen, valójában azonban érezni körülötte (és a főhőssel közös dialógusaiban) a magányt, és a tehetetlenségéből fakadó frusztrációt (ugyanis nem avatkozhat be az eseményekbe tetszéses szerint). Egy rossz ómen ő, akivel azonban az olvasó minden ember- és természetfelettisége ellenére azonosulni tud. Ami a rajzokat illeti, általában nem tudom jó szemmel nézni a mangastílus ilyen egyértelmű beszivárgását a nyugati képregényekbe (trendek ide vagy oda), de Hadley ezt a stílust épp olyan szimpatikus visszafogottsággal műveli, mint amilyennel Wagner a történetet írja. A képek így szépek, részletgazdagok, ahol kell, ott borongósak, ahol kell, ott felemelők, de a fő, hogy a fantasys hangulat mindvégig jelen van – és a frappáns panelelrendezések is csak növelik a mű színvonalát. Az egyetlen, amivel Wagner egyelőre adós, az a történet első kicsúcsosodása, az első igazi katarzis, de mivel még csak öt rész jelent meg, ezt nem kérhetjük számon rajta. (Vertigo)

Oldalak: 1 2 3 4 5 6