DC 2009/03-05

Final Crisis #7

Elérkezett hát ez a pillanat is, a DC tavaly felvezetett, hatalmas, átfogó, egetrengető eseményének fináléját olvashattuk a hetedik epizóddal. Ha Morrison el kívánta nyerni minden idők legkomplexebb, legepikusabb, legvadabb narratívájú képregény címét a Final Crisisel, jelentem, sikerült. Én igazi rajongója voltam ennek a Krízisnek, míg nem derült ki, hogy Morrison nem elégszik meg Darkseiddal: egy utolsó csavar keretében, az ordenáré Superman Beyond második részében Mandrakkot, a sötét monitort is be kívánja emelni, mint a történet főgonoszát. Ez annyira fölösleges és bosszantó lépés, hogy nem is vesztegetek rá további karaktert. Amiért ezen kívül a Final Crisis záróepizódját még mindig nyugodtan nevezhetjük remekműnek, az a lenyűgöző ötletek parádés felhozatala. Kezdve a füzet elején található bizarr aktuálpolitikai kikacsintással, a Multiverzum teljesen friss, élő organizmusként való bemutatásán és az 52 dimenzió Supermanjeinek egyesülésén át egészen Mister Miracle Csodamasinájának alkalmazásáig. Ami igazán magával ragadó, az a dinamika: a képregény bővelkedik a kevés szereplős, kis térben játszódó intim jelentekben, és a hatalmas, monstre csaták és team-uppokban egyaránt. Az író All Star Superman című maxijának szerelmeseként fantasztikus volt látnom, hogy a Superman Beyonddal ellentétben képes visszatérni ahhoz az interpretációhoz, amit ott megismertünk, mely szerint Superman nem kevesebb, mint az emberiség messiása, megváltója. Míg egyaránt viselkedik mindenek felett állóként, emberi pillanatokban is megcsillantja személyiségének varázsát. Fantasztikus, ahogy elkapja Darkseid torkát, majd – a számtalan bibliai utalás egyikeként – a pestisként terjedő Anti-Élettől fertőződött élőhalottak ellepik. Bár Morrison azon igyekezett, hogy minden szálat elvarrjon, és minden szereplőtől elbúcsúzhassunk, az eredmény ennek megfelelően sajnos elsietett, és nem elég alapos. Morrison képtelen megállni, hogy ne időzzön el a számára kedves jeleneteknél, és hiába megnövelt és nem standard oldalszámmal dolgozik, nem jut idő arra, hogy a következmények minden vetületét nyugodtan kifejtse. Az előző epizódon több rajzoló dolgozott, és ez még inkább rásegített az író által teremtett apokaliptikus, kaotikus hangulatra. Ezúttal azonban csak Mahnke forgatja a ceruzát, miközben egy sor kihúzó igyekszik követni a vonalait. Nehéz volna bármit hibaként felróni a rajzok részéről, hiszen minden panel, főként az oldalas nagy képek igazán tetszetősek, Mahnke jó iparos, aki megbízhatóan dolgozik- hisz a kiadó is azért kérte föl, hogy behozza a késéseket. A problémámat talán úgy tudnám közérthetően jellemezni, hogy míg Morrison egyik nagy klasszikusának, a Magyarországon is megjelent Arkham Elmegyógyintézetnek a rajzai szinte túlharsogják a történetet, addig ebben a füzetben egy óriási kaliberű, őrült zseni sztorijához az egyelőre nem túlzottan kiemelkedő egyéniségű és stílusú rajzoló egyszerűen képtelen felnőni. A csattanó természetesen végig ott lógott a levegőben, kihagyhatatlan a ziccer. Mint majd minden Morrison történet, ez a vég is csak egy kezdet. Mégpedig nem is akármilyen, hiszen a fejlemények számtalan utat nyitnak a különböző lehetőségek megvalósítása felé, csakis az írók fantáziája szabhat határt a Multiverzum kihasználásának a jövőbeni történetekben. Lehetne vitatkozni, vajon Morrison nem enged-e meg magának túl nagy írói szabadságot azzal, hogy nem varrja el a szálak egy részét, meghagyva a menekülési útvonalakat, illetve nem szolgálta volna-e egy, a hatodik epizódhoz hasonló, lineárisabb történetvezetés a sztori összeszedettségét. Talán nem szerencsés, hogy a DC arculatán dolgozó, két legmeghatározóbb író teljesen ellentétes módszerekkel dolgozik: míg Johns eseményei tényszerűek és logikusan felépítettek, addig Morrison inkább törődik az odavezető úttal, mint sem az eredménnyel, és nem is mondhatnánk, hogy a DC világának letisztultsága lenne a szeme előtt kitűzött cél. Ám az egyszeri olvasó joggal teszi fel a kérdést: „mégis hol érdekel ez engem, ha a Final Crisisen és tie-injein piszok jól szórakoztam?” Talán itt van a kutya elásva.

„Ajánlott irodalom”

Írta: Grant Morrison
Rajzolta: Doug Mahnke
Borító: JG Jones és Doug Mahnke

Final Crisis: Revelations #5

A szuperhős-képregények évtizedek óta kacérkodnak a görög és római mitológiával, miközben a keresztény vallás tanításainak szimbolikus szereplőit is beemelik egy-egy történetbe, ha valami igazán nagy parasztvakítással és csinnadrattával akarják elterelni a figyelmünk a történet esetleges hiányosságairól: hiszen a bibliai idézetek mindig működnek. Ám ritkán láthatunk olyat, hogy egy író ennyire intelligensen és sokatmondóan alkalmazza a szent könyv utalásait, saját mondanivalójába integrálva. Míg a főmini egyre grandiózusabb lett, a Final Crisis legjobb tie-in minije egy kevésszereplős, egyenes történetvezetésű, intim hangulatú történet, melyben bőven marad idő a karakterizálásra megdöbbentően jól megírt belső monológokkal, izgalmas és vibráló párbeszédekkel. Ezt láthattuk eddig, ám most a szavak helyett a tettek beszélnek, és Rucka úgy irányítja figuráit, hogy mindengyikben megláthatjuk a hőst és az esendő embert egyaránt. Bár Morrison sorozatában is kulcsfontosságú szerepe volt Renee Montoyának , ez igazán az ő története, melyben többet tesz, mint amire ember képes, bátorsága, önfeláldozása adja a történet szépségét. Ami igazán frissen és izgalmasan hat – ez inkább a teljes sztori, mint sem csupán a legutolsó epizód erénye -, hogy Isten bosszúangyalát, a Spectre- t az író a földön járó, nagyon is emberi inkarnációban ábrázolja, és a Kegyelem Angyala is ugyanúgy meg-megrendül hitében. Érdemes megfigyelni, hogyan reagálnak a különböző szereplők arra, ahogy Vandal igyekszik elhitetni, az Isten halott, és immár az az Úr a mindenható, akit ő szolgál. Míg Crispus saját szörnyű tettével végre megbékél, a Kegyelem Angyala pedig kétségbeesetten imádkozni kezd. Ezzel szemben azonban Question egyszerűen csak szét akar rúgni pár segget, hiszen hozzá nem méltó, hogy leöljék mint egy állatot, vagy be kelljen hódolnia a Darkseidnak. Philip Tan munkája ismét lenyűgöző, ebben az atmoszférában igazán ki tudja fejezni magát. Gyönyörű, hatalmas paneljei szemkápráztatóak, az pedig a kihúzó/színező gárdát dicséri, milyen látványosan és élesen különül el a két, más helyszínen játszódó terület, ezzel is jelezve mind a szörnyű eseményektől való elszigeteltséget, mind földrajzi, mind érzelmi síkon. Teljességgel megnyugtató a befejezés, az összes teológia, filozófiai kérdést, melyet a korábbi számokban vetett fel, Rucka most megválaszolja. Akárcsak Superman, Montoya is happy endet kíván, és úgy érzem, ennyi hónap sötétség, pusztítás és szenvedés után megérdemlik hőseink a fényt.

„Ajánlott irodalom”

Írta: Greg Rucka
Rajzolta: Philip Tan
Borító: Philip Tan és Jonathan Glapion

Superman #684

Ismét egy teljesen haszontalan erőltetése a Faces of Evil koncepciónak. Megértem, hogy a kiadó büszke a gonosztevőire, hiszen sokkal több ikonikus, összetett személyiségű negatív karaktert sikerült kitermelnie az elmúlt hosszú évtizedekben, mint legnagyobb riválisának. Azt sem vitatom, hogy az írók és szerkesztők remek munkát végeztek, hogy kiválasszák a katalógusból az egyes eseményekbe simulékonyan beilleszthető rosszfiúkat, ám itt a projekt ismét nem az elméletnél, hanem a gyakorlatnál, a megvalósítás közben bukott meg. A látványos borítón feszítő Parazita durván a füzet első harmadában kap szerepet, és hiába hatásos a belépője, belső monológja kellően dögös és romlott, Robinsonnak nem sikerült felkelteni az érdeklődésem a figura iránt, terve, hogy átvegye a hatalmat Metropolis felett igen fáradt és ötlettelen munkára enged következtetni az írótól. Ebben a részben egyedül Mon-El jelenlétét üdvözölhetjük, remélem, Robinson kiemeli a mellékszereplők közül, és megvalósítható céljai vannak a karakterrel. Miután egy tagadhatatlanul dinamikus szabadulójelenet tanúi lettünk Parazitától, Guardian hosszú és lelkesítő monológját olvashatjuk, mely az első néhány mondatig még le is köti a figyelmünket, ám hamar önismétlésbe és közhelyek pufogtatásába fullad az egész. Ismét felbukkan Flamebird és Nightwing egy semmitmondó jelenetben. Olyan, mintha csak azért kapnának néhány panelt, hogy el ne feledjük, ők is itt kolbászolnak Metropolisban, és hamarosan az Action címben követhetjük őket nyomon. Szerencsére a füzet vége kissé kizökkent az unalomból; Szupi az Új Kriptonra repül, hogy meglátogassa népét. Érdekes koncepció, hogy Superman úgy érzi, a Földön és az új bolygón is ő állhat az emberek élén. Nem kis meglepetés éri, ám dialógja Alurával igencsak erőtlen. Mióta elindult ez a sztori, egyre hevesebben és szenvedélyesebben estek egymásnak, most pedig Kal ismét úgy beszél, mintha a rokon megvonta volna tőle az ebéd előtti édességet: „na de Alura néni!” – elég gyatra. Ami minden jelenetet megment, az Jesus Merino szorgalmasan részletezett, gyönyörű munkája. Kezdve Parazita bőrétől Guardian sisakján át a lélegzetelállító katonai felvonulásig az Új Kriptonon. Aggódtam, hogy Guedes különleges látványvilága után csalódottan olvasom majd a nélküle készült új számot, ám bátran mondhatom, a legalkalmasabb utódot találták meg Merino személyében, még ha stílusa a modern kor elvárásaihoz képest egy kicsit talán túl hagyományos is. Elsietett, főleg szerkesztői irányítás alatt született, izzadságszagú melónak érzem a januári Supermant. Ettől függetlenül még így is olvasásra érdemes termék, a szigorú bírálatom annak szól, hogy Robinson ebben a címben az egész tavalyi évben igazi varázslattal kápráztatta el a világ legnagyobb hősének rajongóit, most pedig mintha nem is figyelt volna igazán oda, mi kerül ki a kezei közül, és jelenik meg a neve alatt.

„Olvass bele!”

Írta: James Robinson
Rajzolta: Jesus Merino

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7