DC 2009/03-05

Supergirl #37

Sajnos az új számnak se íze se bűze . Ez már a nagyon sokadik közepesen érdektelen Faces of Evil sorozat egyike, miközben pedig a New Kripton crossover része is. Ez nem is volna baj, nem kell, hogy feltétlen üsse egymást a kettő, Superwoman utóbbi történetnek része, ám annyira közel sem érdekes figura, hogy egy egész füzet ő rá koncentráljon. Sajnos nem fektetettek az írók annyi energiát a karakter mélységének feltárása, hogy valóban izgalmas legyen körbejárni a témát, hogy vajon ki is rejtőzhet az álruha alatt. A konfliktus sajnos közel sem elég összetett: Alura a Földre küldi Karát, hogy keresse meg apja, Zor-El gyilkosát. A bosszúszomjas zsarnoknő mellett ott a pedálozó, talpnyaló szolga (jelen esetben titkárnő), míg a rezonőr szerepben alkalmazott tanácsadó (itt biztonsági/védelmi parancsnok) igyekszik a józanság hangját megütni, mindhiába. Ismerős alapfelállás? Sajnos Gates jeleneteiben ezúttal nincs semmi friss, vagy eredeti. Az Új kriptoni cselekmény dinamikáját egy unalmas közjáték szakítja félbe, amikor is Lois megtudja, a Szabadság Ügynöke halott. Jogosan tehetjük fel a kérdést: csak ennyire futotta? Lapos párbeszédek, érdektelen konfliktus, a történet íve igazán primitív, még csak egy alapos akciózással sem üthettük agyon unalmunkat. Egy megfáradt író megfáradt története tárul elénk. Pedig micsoda energia, mennyi spiritusz volt ebben a címben, mikor is Gates vette át tollat: igazi megreformált Supergirl volt készülőben, titkos személyazonossággal, a társadalomba való integrálódás minden nehézségével és izgalmával. Sajnos mindezen lehetőségek kibontakozását agyonnyomta a New Krypton, mely végül nem váltotta be teljesen a hozzá fűzött reményeket, ám határozottan tartogatott élvezetes pillanatokat. Akár csak ez a füzet: Karának jut egy rövid, érzelemgazdag pillanat, néhány panel, mely tökéletesen bemutatja szomorúságát, elveszettségét, tanácstalanságát, a probléma elől való menekülést valami megnyugtató felé. Sajnos Igle sem javít a helyzeten, teljesítménye legnagyobb jóindulattal is csak közepesnek nevezhető. Bár ismét igyekezett saját erősségét, a mimika és gesztusok ábrázolását előtérbe helyezni, legtöbb panelje nem több mint „korrekt”. Láttunk már tőle sokkal igényesebb munkát is.

„Olvass bele!”

Írta: Sterling Gates
Rajzolta: Jamal Igel
Borító: Joshua Middleton

Trinity #34

Ismét egy szórakoztató példányhoz érkeztünk: a folyamatában, és egy epizódon belül is hullámzó színvonalú Trinity sorozat ezen epizódja kivételesen átgondolt, jól szerkesztett, élvezetesre írt és meglehetősen látványosra rajzolt volt. A füzet első felét kicsi kék (Lois szerint lila) barátaink meséivel töltik ki az írók; ha a legutóbbi számból hiányoltam a mitológia folytatását, hát itt megkaptam. Rövid, mégis epikus történetet olvashattunk Superman „uralkodásáról”, majd Doomsday érkezéséről, akinek megjelenési módja nem teljesen tiszta a mondában, ám lényeg az, hogy Kal-El meghalt, majd pedig harmadnapra föltámadott, a kis pondrók pedig nem megtagadták, mert rájöttek, halhatatlansága miatt nem közéjük való. Hát így lesz valakiből Isten, ezt is megtudhattuk. A showt ezúttal Lois lopta el, akiből kezd előtörni végre igazi, legalább is az általunk ismert, és nem ez az alternatív univerzumban elkorcsosult személyisége. Képtelen elfogadni a feltevést, miszerint Clark maga idézte volna meg a ronda Doomsdayt, kétségbeesetten ragaszkodik álláspontjához, mely nem is igazán lehet az övé, hiszen ebben a világban sosem találkozott férjével, mégis ott van az emlékeiben, és a szívében is egyszerre. Elég meggyőző pillanat volt, nyugodtan állíthatom. A képregény második fele a JSI kontra Morgaine harcosainak csatáját ábrázolja, méghozzá Gangbuster belső narrációjával végigkísérve. A főszereplő azonban Hawkman, aki a Nemzetközi Szövetség legszenvedélyesebb harcosa. Ennél erősebb monológot ebben a sorozatban még nem olvastam, ilyen jól komponált akciót szintén nem láthattunk idáig a Trinity oldalain; ez a szám igazi mérföldkőnek számít. Én a helyükben ezt a vonalat követtem volna: kevesebb karakterdráma, konfliktus, szereplő és cselekmény, sokkal több heroikus pillanat, csatajelenet, és még több legenda a Triumvirátus istenné válásáról. Más arányokkal még élvezhetőbb móka lett volna ez a – lassan háromnegyedénél járó – képregény-folyam. Ami a külcsínt illeti: Bagley természetesen ezúttal a nagyobb paneleken remekel, a Doomsday-es rajzok remekül mutatnak. Sajnos rajongója lévén annyi munkáját láttam, hogy igazán kezdek ráunni – főleg a női – arcaira. Igazán beújíthatna egy-két új vonást, arcberendezést. Minden alkalommal sokkal vidámabban állok neki a B-sztorinak, ha nem McDaniel garázdálkodik az adott számban. Tom Derenick úgy illusztrálja a harcot, ahogy azt egy jóféle, békebeli akciódús szuperhős-képregény rajzolójától elvárja az ember. Minden összecsapás kirobbanó, az izmok dagadnak, minden szereplő hatalmas gesztusokkal és szélsőséges mimikával operál. Derenick és Bagley stílusa ráadásul harmonizál, így a teljes kép is sokkal egységesebb a megszokottnál. Ilyenkor örülök, hogy volt türelmem nem felhagyni a hullámvölgyeknél a sorozat olvasásával.

„Ajánlott irodalom”

Írta: Kurt Busiek és Fabian Nicieza
Rajzolta: Bark Bagley és Tom Derenick
Borító: Shane Davis

Batman #685

Ez így van, így kell képregényt gyártani, lássatok csodát! Egy rutinos, precíz, kreatív író kiegészül egy izgalmas stílusú, kivételesen tehetséges rajzolóval, kettejük munkájának gyümölcse a Detective Comics szárnyalása már jó ideje. Dini a profi bábjátékos, rajta kívül senki nem képes arra, hogy ilyen hozzáértéssel mozgassa a Batman-világ karaktereit. Míg kétrészes történetének előző epizódja a pitiáner, becsvágyó, neurotikus Hush személyiségét helyezte a középpontba, a cliffhangernek megfelelően ezúttal Macskanő áll a reflektorfényben. Végre egy tökéletes Faces of Evil epizódot tartunk a kezünkben, ahol tökéletes egyensúlyban van az adott karakter esszenciájának bemutatása, ugyanakkor nem egy fölöslegesen elnyújtott, képregényes formájú szereplőismertetőt kapunk, hanem van cselekmény, konfliktus, a történet pedig ívvel rendelkezik. Selina fogva tartja és kínozza a Bruce „álarca” mögé rejtőzött Tommy Elliotot Vietnámban, egy flashback keretében pedig össze is köthetjük a Heart of Hush történetet a R.I.P.-pel és a Final Crisis-szel. Mindezt éppen Selina szemszögéből, csak annyira bonyolítva, amennyire az feltétlen szükséges a cselekmény vezetéséhez . Itt fedezhető fel az egyetlen hiányosság: mintha Dini hanyagul, csupán a szerkesztői igényeknek megfelelően rázná gatyába a kronológiát, hogy ebben a füzetben is világos legyen a kocaolvasóknak, pedig ezen a vonalon elidőzhetett volna egy kicsit. Egy lenyűgöző csellel – ahogy Macskanőhöz illik – megbolondítja maga körül a pénz- és hataloméhes férfiakat, hogy végül minden haragosa pórul járjon, ő pedig angolosan távozhat. A teljes részen keresztül Selina folyamatosan a jó és a rossz határán egyensúlyozik, hiszen ez adja a karakter velejét, sava-borsát, és erre Dini tökéletes érzékkel rátapintott. Kegyetlen, szadista módon bánik el Hush-sal, mégsem vetjük meg őt ezért, ismerve az előzményeket. És bár ismét szabadúszó, nagypályás bűnöző lett, a meglepetésvendégek felbukkanása egyértelműen jelzi, Selina nem szakadt el teljesen kötelékeitől, barátaitól, a családtól. Nguyen ezúttal sem hibázik: kedvencem az ötletesen, néhány panelbe elrendezett flashback jelenet. Rajongója vagyok minimalista stílusának, hiszen őt is meg lehet érteni: miért vesztegetnék energiát, ha egy mozdulatot, arckifejezést néhány vonallal is ábrázolni lehet, és a végeredmény igen kellemes lesz a szemnek. Azonban jobban tenné, ha példát venne olyan nagy művészekről, mint Tiziano, és másra hagyná az állatok alakjának megrajzolását, ugyanis az kényes terület: embereket bárhogy ábrázolhatunk, hiszen az ember mozgásának, arckifejezésének egy szuperhős-képregényben hihetetlenül tág határai vannak. Egy állatrajz azonban csak akkor lehet meggyőző, ha sikerül az igazán jellegzetes testtartást elkapni – hiszen itt sem kell feltétlen ragaszkodni az anatómiához. Fáj a szívem, amiért most el kell búcsúznunk egy időre ettől a remek duótól. Amint lecsendesül ez a cécó, és újraindul a köpenyes igazságosztó legendás ongoing címe, a régi gárdának is ott kell legyen a helye!

„Ajánlott irodalom”

Írta: Paul Dini
Rajzolta: David Nguyen
Borító: Alex Ross

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7