DC 2009/03-05

Action Comics #873

Hónapok óta izgalommal követhetjük nyomon azt, ami a Superman, Action Comics és Supergirl címekben történik, mindez a New Krypton crossover keretében, és végre itt a finálé. Olyan hosszú és feszültséggel teli volt a felvezetés, hogy pesszimistaként – illetve a kiadót némileg ismerve -, borítékolni lehetett, a finálé robbanása helyett csak egy csalódottságra okot adó pukkanásra számíthatunk, Johns és Robinson azonban mégis megoldotta, hogy kapjunk egy elfogadható befejezést, mellyel a rajongók is kiegyezhetnek. A Faces of Evil kampány keretében a borítón Lex Luthort láthatjuk, ám ez az epizód sem tartalmaz különösebben több információt róla vagy aktívabb jelenlétet (ez nem meglepő, a többi ongoingba bepréselt FoE is hasonlóan járt), csupán egy fölösleges kakaskodást Lane tábornokkal. Nem is értem, miért nem volt elég köztük egy hagyományos párbeszéd; elaludtak volna az akcióra éhes amcsi gyerekek ? Talán a Guy Ritchie filmekben így menőznek a stukkerral, de egy tábornoktól ez meglehetősen nevetségesen hat. Lehet furcsán hat, hogy ilyen apró hibákat kérek számon egy képregénytől, melyben harisnyás emberek röpködnek, de Johns történeteiben mindig ügyelt a részletekre, hogy meséinek realista kereteket adva azok hihetőbbek legyenek. Ám ez a megmosolyogtató beállítás nem feltétlen az író kívánsága kellett, hogy legyen: nem lepne meg, ha Woods-ot terhelné a felelősség, ugyanis az egész füzetben nyújtott teljesítménye bőven alulmúlja az elvárható szintet, főleg, hogy az Epilógusba besegítő Guedes gyönyörű oldalai szolgálnak összehasonlításul. Na de most már ki is morogtam magam, áttérhetünk a pozitívumokra. A csata a Liga és a Kriptoniak között kellően dinamikus és izgalmas volt, sikerült átragasztani a kétségbeesés, zavartság érzetét az olvasóra, ez is a korábbi füzetek remek felvezetésének köszönhető, ám tudni kell feltenni az i-re a pontot, és Johnsnak most többé-kevésbé sikerült is egy grandiózus fináléval, és két ügyesen elhelyezett cliffhangerrel. Jó pont, hogy nem feledkezett meg Zatannáékról és a DC univerzumban élő, varázserővel bíró hősökről. Bár az utóbbi időkben nem ő az első író, aki kijátssza ezt a kártyát, ha racionálisan gondolkodunk, nem vethetjük el a lehetőségét harcba lépésüknek. Akárcsak Clark és Hal, az én állam is leesett, amint az Új Kripton a naprendszerbe emelkedett, kihirdetve függetlenségét és ellenállását. Ritka nagyhatású és drámai pillanat volt, és akár csak a kiadó másik nagy crossoveréhez, a Final Crisishez hasonlóan ezzel a remek végkifejlettel a New Krypton is sokkal inkább 2009, mint sem 2008 eseménye.

„Ajánlott irodalom”

Írta: Geoff Johns
Rajzolta: Pete Woods és Renato Guedes
Borító: José Ladrönn

Faces of Evil: Prometheus

Úgy tűnik, a Faces of Evil (A Gonosz arcai) jegyében jött el a tavaszi nagytakarítás – van is mit söprögetnie a DC-nek saját portáján. A kiadónál dolgozó egyik legnagyobb tehetségek egyike, a Supergirl címben ügyeskedő Sterling Gates vágta a fejszéjét egy kis retconba, miközben megpróbál minket elbűvölni egy ördögi gonosztevővel, Prometheusal. Nem tagadhatom, a karakterben való elmélyülés, az intelligens megoldás és fordulat, mellyel gyakorlatilag felállít a kispadról egy újabb szereplőt, a DC univerzumában mind elismerésre adhatnak okot, ám mindezek mellett valahol pont a szórakoztatás sikkadt el: amit én vártam volna ettől a képregénytől, összességében szemlélve pedig a sorozat koncepciójától. Ha nincs Federico Dallocchio, nem is ajánlanám ezt a képregényt, ám az ő gyönyörűen részletezett, borongós hangulatú látványvilága miatt megéri végigunatkozni a harmincoldalnyi szöveget. Ritkán látni ilyen hibátlanul kifejező arcokat, a zsánerhez elengedhetetlen menő ruhák és beállítások is mind rendben vannak. Javaslom tehát, hogy lapozzatok bele a Prometheusba (ha eddig nem tettétek), így nem lövöm le a csattanót sem, ami gyakorlatilag az egyetlen esemény az egész képregényben. Megírni nem volt kár, hiszen a kiadónak nyilván további tervei vannak a karakterrel, ám ezt más formában is meg lehetett volna alapozni. Szerkesztői hiba, hogy erre harminc oldalt áldoztak, és – ám ez már az egész Faces of Evil koncepció kritikája – azon kívül, hogy a rosszfiú narrációja kíséri az eseményeket, és azok felidézését, az ígéretekkel ellentétben nem kaptunk semmiféle pluszt, ami abból származna, hogy beleláthatunk a DC Univerzum legelvetemültebbjeinek gondolataiba. Gates jó iparoshoz híven elvégezte a munkát, ám Dallochio energiáját kár volt pazarolni – adjanak a kezébe inkább egy fontosabb címet végre!

„Olvass bele!”

Írta: Sterling Gates
Rajzolta: Federico Dallochio
Borító: Mauro Cascioli

Nightwing #152

Azok után, hogy a 151. részben egy gyönyörű epilógust olvashattunk Tomasi tollából, Éjszárny saját sorozatának, és egyben karrierjének, életútjának lezárásaképpen, nehéz volt elképzelni, hogy a Faces of Evil koncepcióba tuszkolt januári szám nem ronthat azon a kellemes képen, melyet az előző epizóddal hagytak bennünk az alkotók. Ám a Ra’s Al Ghult középpontba állító 152. szám ismét felülmúlta minden várakozásomat: még mindig hihetetlen, hogy ilyen tartalmas szórakozást nyújthat ez a cím – hála Tomasinak – és hogy pont most kell megszűnnie – ördög vigye el Didiot, vagy aki ezért felelős! Amit itt tapasztalhatunk, az pontosan az, amit a Faces of Eviltől elvárhatunk. Tiszta képet kapunk egyes gonoszok életről, harcról, jóról, rosszról, hősökről alkotott képéről és a világról melyben mindez lejátszódik. A balansz jegyében nem csak egy sötét és komor hangulatú, súlyos mondatokkal átszőtt belső monológgal operáló képregényt kapunk Ra’s-ról, némi eredettörténettel és flashbackekkel: egy pompásan megírt dialóggal összegzi a szerző a karakter esszenciáját, és a Batman-ellenfelek között is egyedülálló viszonyát a sötét lovaggal. Igazán elismerésreméltó karakterábrázolást kapunk néhány rövid oldalon, ebben a formában akár tanítani is lehetne. Mind Éjszárny belső vívódása, magánya, és cinizmussal való védekezése teljességgel hiteles – ám mivel ezeket az érzelmeket és gondolatokat Tomasi már kifejtette, figyelmünk akaratlanul is Ra’s-ra terelődik, aki természetesen nem örül örök ellensége halálhírének, hiszen így elvesztette az esélyt, hogy egy diadalmas párbajban kerekedjen fölül. Dick természetesen igyekszik szavaival Bruce apósának büszkeségébe taposni (pestiesen szólva szénné oltja, ahogy kell), ám Ra’s-t nem könnyű meghatni: az egyetlen fontos fejlemény a számára, hogy Dick személyében új ellenfélre talált, aki kénytelen betölteni Bruce helyét, így rengeteg ellenségének célpontjává is válik. Megkérdőjelezik egymás jellemének erősségét, ám egyikük sem tagadja, tart a másiktól, hiába, Dick fiatalos vehemenciája elnyomja a tisztelet érzését, az ellenszenv és a Bruce hiánya okozta fájdalom nem engedi felmérni a valós veszélyeket. Míg általában zavarni szokott, ha egy erős dialógot harcjelenettel zavarnak meg, csak hogy a rajzoló és az akcióra éhes olvasó se unatkozzon, itt kettejük kardpárbaja csak még inkább kihangsúlyozza a kettejük közti ellentétet, és erősíti az érzetet az olvasóban, miszerint Ra’s számára lényegtelen, ki is a „detektív”, ha megfelelő utódot talál az ősellenség szerepére, rálel az egyensúlyra is. A füzet elején orvgyilkos nindzsák hívják fel a figyelmet Ra’s-ra, így az akciójelenetek száma kettőre nő: és bizony Don Kramer mindkétszer remekel. Első körben egy látványos és szórakoztató bunyó kerekedik, a párbajban azonban a hangulat pattanásig feszül, hála a dinamikus és kifejező mozdulatoknak. Külön kiemelném a különböző jelmezek sorba vételét, mely nem csak remekül érzékelteti Batman hosszú pályáját, fájdalmas hiányát, de gesztusnak sem utolsó a rajongók számára.

„Ajánlott irodalom”

Írta: Peter J. Tomasi
Rajzolta: Don Kramer

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7