Dark Horse 2009/II

Solomon Kane #5

Elérkezett az utolsó epizód is a sorozatban, és bár a befejezés nagyon érdekes, bánatomra nem teljesen az a minden igényt kielégítő fajta. Mivel nem vagyok a legnagyobb Robert E. Howard szakértő, néhány hónappal ezelőtt meglehetős izgalommal vetettem bele magam SK kalandjába, sőt kis utánajárást követően örömmel tapasztaltam, hogy az eredeti Solomon Kane töredéket itthon is kiadták egy novellagyűjteményben. A füzetek egymást követték, és az ember tényleg élményként élte meg az újabb és újabb epizódok megjelenését, valamint az utolsó cliffhanger az addig egyáltalán nem szereplő lényekkel egy nagy ívű, monumentális befejezést engedett sejtetni. Ennek ellenére mintha kicsit elfogyott volna a készítők, főként az író energiája így a munka végére, és egy kissé összecsapott füzettel vettek egyelőre búcsút Kane-től. A tényleg pozitívumként feljegyezhető nagyon gazdag, irodalmi nyelvezet természetesen itt sem hiányozhat, ami viszont igen szembetűnő, hogy túlnyomórészt szövegnélküli panelekkel próbál meg véget vetni az igen körmönfont, több szinten is létező konfliktusnak. Ezek a panelek általában harc közben használatosak ugye, ám az nem igazán járja, hogy ilyenekkel telepakolva maximum tízperces élményt jelentsen csak egy képregény. Mindezt tetézi még az, hogy a sokszor kizárólag képi megjelenítésre hagyatkozó történetmesélés közepette nem mindig sikerült a leglátványosabb, mi több, legelőnyösebb momentumokat „lencsevégre” kapni, és így fullad sajnos középszerbe az egész.
Ahol viszont az a kevéske szöveg mégis megtalálható, ott nincs is semmi baj, mert Scott Allie azért elég képregényt látott és szerkesztett már ahhoz, hogy értse a dolgát. A narráció már-már mesteri, csak a kis fogalomzavar ront eléggé az összképen sajnos. Egyszer viszont tényleg elmosolyodtam, ami azért árnyalja a képet, és talán kevésbé tűnik bírálónak írásom: amikor az utolsó oldalak egyikén John Silent a németekről formál véleményt, komolyan kacagtam. Bár az is igaz, hogy nem feltétlen volt ez célja Allie-nek, de hát ízlések és ficamok ugyebár. A rajzok továbbra is hozzák az eddig megszokott színvonalat, a színező szintén remekel, de ehhez minden lehetősége adott, hisz Allie jó pár véres jelenetet írt bele a fináléba. Nyáron jön a tépébé is, ami megannyi extrával lesz megtámogatva: dukál hozzá egy már hagyománnyá váló Mignola borító, és remélhetőleg kifogástalan minőségű kiadás. Ennek borítóját egyébként a füzet végén meg lehet találni, elég legyen hozzá annyi, hogy el tudnék viselni egy Mignola által rajzolt és írt Solomon Kane sztorit, mert a tépébé borítója alapján nem unatkoznánk.
Scott Allie tehát az összképet tekintve sikeresen oldotta meg a képregényírásból fakadó problémákat, és egy élvezetes történetet kanyarintott Robert E. Howard eredeti írásából. Mindenféle spoilerkedés nélkül, nem lövök le nagy poént azzal, hogy a gonosz legyőzetik, a megmaradó kérdések nagy részére pedig választ is kapunk. A paneleken a vér élénkpiros színekben játszva pettyezi be az elménkben őrzött Solomon Kane képregény emlékét, hogy soha ne szabadulhassunk tőle, sőt mintha kicsit arra is kérlelne, hogy saját, akár ezerszer jobb befejezést találjunk ki mi magunk.

Fear Agent #26

Rick Remender az utolsóelőtti felvonásig tartogatta a hatrészes I Against I című történet kulcsát, vagyis: mit keres Heath Huston egy futurisztikus westernbolygón, miért van ott volt felesége, Charlotte, és miért kerül elő valahonnan egy másik Heath, aki elkezdi irtani a békés Heaven kisváros jámbor lakosait. Bevallom, még mindig nem teljesen értem, mi minden zajlik itt, de az 5. rész után azért már nagyjából tiszta a kép. Az író azonban csak a füzet végére tartogatja a meglepetést (amit természetesen nem fogok lelőni), a februári szám nagyobbik részében az történik, amit az egész sztori címe is takar: Heath harcol Heath ellen. Remender rendkívül ügyesen oldja meg a (már két napja józan!) Heath önmarcangolását, a belső démonaival való küzdelmet kivetítve a klónnal való küzdelemre, aki mégiscsak a főhősből van – tehát mindaz az őrület és erőszak, ami a klónban felszínre kerül, a valódi Heath személyiségében is ott van, és főhősünknek minden értelemben önmagával kell szembenéznie. Leírva kevésbé érthető, mint a képregényt olvasva, de mindenképp elegáns és ötletes megoldást használ az író.
Tony Moore-t pedig megint csak hátba kell veregetni: nyers, ugyanakkor élénk rajzai, kiegészülve Lee Loughridge színeivel (ez az ember a ma Amerikában alkotó egyik legkirályabb színező) senkinek nem okozhatnak csalódást. A címadó történet mellett pedig ezúttal is olvashatunk egy rövid Fear Agent „képnovellát”, ami szintén remek munka. Nem írok sokat, mert vétek lenne többet elárulni magáról a sztoriról: a Fear Agent nagyszerű képregény, olvassátok!

Gigantic #3

A decemberi 2. szám után februárban folytatódik Rick Remender második számú Dark Horse-os sorozata. A földönkívüli kertévések továbbra is meg akarják semmisíteni a Föld bolygót, az emberiség figyelmeztetésére és megmentésére érkezett, valaha ember, ám jelenleg génmanipulált űrgladiátor Giganticnek pedig nehezíti a dolgát ellene támadó, rég nem látott bátyja és a nyomában loholó ufóstáb. Ha mindez nem lenne elég, az űrcsatona igazgatói még egy rivális gladiátort, a baromira nagy és ronda Iconoclastot is ráküldték, hogy hazavágja a Gigantikust. Miután hősünk lefegyverzi a rá puskával, majd láncfűrésszel támadó bátyját, Scottot, elbeszélgetnek kicsit arról, hogyan is lett a fiatal Kane-ből űrgladiátor. Szokványosnak mondható eredettörténetet kapunk, ami mégis különleges, mert áthatja az irónia és az a szatirikus gúny, ami Remender munkáit olyannyira jellemzi. Gigantic igazi űrceleb lett, akinek meg kellett birkóznia ellenfeleivel az arénában és az alkohollal luxuslakosztályában. Viszont feltámadt benne a lelkiismeret és honvágy, ezért érkezett vissza a Földre. Más kérdés, hogy becsapódásával ő maga százakat ölt meg – köztük Scott lányát, vagyis a saját unokahúgát (aki egyben a 3. számban fel sem bukkanó fotós, Chris barátnője volt – Chrisszel még azért fogunk találkozni). Szóval Gigantic sem az a tipikus jófiú, de közel sem olyan rossz arc, mint az agresszív, becsvágyó, ugyanakkor önértékelési zavarokkal küzdő szörny, Iconoclast. Az aktuális részben ő is megérkezik Scott farmjára, és kezdetét veszi a Gigantickal folytatott bunyó, amely során Scott is veszélybe kerül, tehát hősünknek testvérét is meg kell mentenie – persze a bolygót is, de azt kicsit később. Túl sok ideje viszont nincs, mert az idegenek aktiválták a Föld önmegsemmisítő mechanizmusát, és a visszaszámlálás megkezdődött…
Sodró tempójú, lendületes képregény a Gigantic, és ezúttal Eric Nguyen rajzaira sem lehet panasz. Elsősorban a két űrharcos összecsapásánál jeleskedik: a csata grandiózus képei lenyűgözőek. Rick Remender dialógusait pedig mindig öröm olvasni: komolyan vehető, ugyanakkor az abszurd alaphelyzet miatt végig vicces szövegeket ír. A sorozat eddigi legjobban sikerült számát olvashattam februárban – remélem, nem robban fel a bolygó, mert kíváncsi vagyok a folytatásra.

Oldalak: 1 2 3 4 5