Dark Horse 2009/II

Hellboy: The Wild Hunt #3

Az új Hellboy ismét elhozza nekünk a kötelező havi „nosztalgia adagunkat”, és ahogy eddig, a mostani szám is okos montázsokkal operál, hogy felidézze egykori olvasmányélményeinket. Remélhetőleg sikerrel, de ne csüggedjen az sem, aki esetleg egyes, jelenleg a történet szempontjából egyáltalán nem elengedhetetlen momentumoknál nagy szemekkel bámul a semmibe, mert a csillagozott „lapszéli” jegyzetek alapján bárminek utána nézhet. De nem lenne értelme a sztorinak, ha csupán már meglévő elemekből építkezne, a népnek ma már kenyér és cirkusz helyett vér kell, vagy erőszak, és ha egyik sincs, akkor legalább beszéljenek róluk. Na hát ez a füzet pont olyan: nincs benne semmi konkrét véres képi megjelenítés, de az új királynőjelölt monológjainál garantáltan ülve vesz majd levegőt, aki olvassa. Az új nemezis szála szépen alakulgat, és bár eleddig nem nyújt valami felejthetetlen játékot, Mignola kisebb írói bravúrokkal és nagyon jól eltalált szövegekkel igyekszik ezen tompítani. Ez annyira sikerül is neki, hogy érdekessé teszi az eddig jóformán ismeretlen, kidolgozatlan karaktert, mi pedig kis híján beleborzongunk annak rövid, tömör mondataiba. A nők szokták ezt mondogatni, amikor megpróbálják elhitetni, hogy sokkal, de sokkal összetettebbek, mint mi, férfiak: titokzatosak akarnak maradni, akár a végsőkig is, hogy örökre fenntarthassák a figyelmünket. Az új ellennel ugyanezt a már egyetemessé vált panelt alkalmazzák, mi több, a neme is nő. Valahogy mostanában divat a semmiből jövő ellenség szerződtetése, a Hellboyban sincs ez másként. Annyiban azonban érdemesebb lehet a figyelmünkre, hogy a nyitva hagyott kiskapuk, elejtett finom kis utalások újabb és újabb rétegét adják egyéniségének, a történet momentumainak sodrásában pedig minden új értelmet nyer, kedvenc Hellboyunk pedig már-már maga lesz a felelős az egész fennálló helyzetért.
Hálát adhatunk tehát ezért a sorozatért, de nem lennék igazságos, ha elmennék a vizuális rész mellett. Duncan Fegredo oldalait öröm végigpásztázni. A nyitó oldalakon, mikor Vöröske látogatást tesz egyik régi ismerősénél, egy kis házikóban vannak, érdemes megfigyelni a hátterek kidolgozottságát. Az átélhetőséget teljes mértékben szolgáltatja a faház gerendáinak, és a korhoz illő polcok, tányérok látványa. Szinte minden oldal a falra kívánkozik, a füzet későbbi, elszállós paneljeiről nem is beszélve. A füzet lecsupaszított váza pedig nem is lehetne egyszerűbb: egy jó ismerősénél tett látogatás közben bontakozik ki mindaz, ami Mignola szerint megillet minket ebben a hónapban. Élvezetes és lendületes, maradandó szórakozás.
Legutóbb áradoztam a Wild Hunt füzetvégi kis rövid történetéről, ami a „How Koshchei Become Deathless” címet viselte. Nos, az aktuális számban megtalálható bónuszként ennek második, befejező epizódja, ami szintén iskolapéldának tekinthető. Az összességében is rövid, néhány oldal terjedelmű sztoriban a történetet hatalmas léptekkel tuszkolja előre az író, mindig a legfontosabb információkat csepegtetve sallangmentesen, az eredmény pedig egy olvasmányos, hibátlan „eredetsztori” lett. A rajzokért Guy Davis a felelős, és érdekes, majdhogynem fontos adalék a jelenleg futó B.P.R.D. füzetekhez.

B.P.R.D.: Black Goddess #2

Miközben a Hellboy füzetek végén rövid történetekkel szórakoztatnak minket a Hivatal néhány szereplőjének múltbéli kalandjaival, a fő történetszál menetrendszerűen dübörög, és érkezik meg késés nélkül a boltok polcaira. Hát persze, hisz az egyik legfontosabb címmé kinőve magát, a BPRD nem engedheti meg magának azt, hogy a rajongókat megvárassák, főleg nem, ha ilyen nagyszerű füzet is az éppen soron következő.
Gilfryd bázisánál állomásozik éppen a kis csapat. Abe, Kate, és Johann Kraus egy hatalmas hadsereggel megtámogatva érkezett a jéghideg, hóval borított Keletre, hogy a már régóta esedékes Kate-szabadító hadműveletet végre véghezvigyék. De semmi nem olyan egyszerű, mint azt elsőre gondolnánk, egy hatalmas fal máris megtorpanásra kényszeríti őket, hogy gyors egymásutánban egy szerzetes jótékony közbenjárásával néhányan bent is találják magukat. Liz és Gilfryd, de főleg utóbbi újabb magyarázattal áll elő tetteinek célját illetően, amelyet látszólag senki nem fogad készségesen.
A füzet jelenleg csak két szálon fut: az egyik a falon túli, míg a másik a falon kívüli katonákkal foglalkozik. Egyszerű váz szépen felépítve, egy kalandtörténethez méltóan keverve a kártyákat. Mignola mindkét környezetet szépen körbejárva rakja ki kövenként a távoli fináléhoz vezető macskaköves utat. Minden együtt van ismét egy lebilincselő történethez, az író (plusz a most is besegítő John Arcudi) fantáziájának pedig tényleg semmi nem szabhat határt. A fehér, hóval borított környezet már a kezdő képsoroknál megmutatja, mennyire is hálás téma, főleg hogy az eddigi BPRD füzetekben ilyennel igencsak elvétve találkozhattunk. Kicsit megkeverve a mindenkori területi felosztást Keleten, egy újabb réteg kerül a sztoriba, amit még erősít a szörnyek újabb felbukkanása. A legváratlanabb helyzetekben felbukkanó lények most is egy gyönyörű kétoldalas, falra kívánkozó képben tündökölhetnek, a harapófogóba került hőseink harca pedig jövő hónapra csúszik át. Nem lesz gyaloggalopp, mármint ahogy azt a mostani záró panel előrevetíti nekünk. Miközben kint éppen várakozó üzemmódban, vagy éppen menekülőben operálnak a katonák, bent nagy arckarate folyik a szembenálló felek között. Gilfryd győzködi hőseinket tetteinek helyességéről, míg a főleg Abe vezette radikálisabb hozzáállás mit sem ér ellene, ő könnyedén hárít bárminemű támadást.
Azt eddig is sejtettük, hogy a már második címben folyó meglepő hosszúságú történet gigantikusan nagy ívű lesz, de a füzetek sora ezt a várakozásunkat is messze felülmúlja hónapról hónapra. Gilfryd egyre jobb és jobb ellenfélnek bizonyul, akiben minden összpontosul, amit elvárhatnánk egy főellenségtől, miközben pedig a maga igazát hajtogatja, egy nagyon összetett, fontos és kőkemény indítékoktól hajtott egyéniség bontakozik ki előttünk. Folytonos igazmondását a korábbiak fényében tényleg elfogadhatjuk, hisz ha jól belegondolunk, olyan okosan keverte a kártyákat, hogy már-már abban sem lehetünk biztosak, hogy egyáltalán rossz ember.
A küllem ismét a jól megszokott Guy Davis stílusú, akinek nagyon jól áll az ilyen kalandtörténetek illusztrálása. Ismét egy olyan füzetet kellett megrajzolnia, ahol nem az emberi fejek dominálnak, bár el kell fogadnunk, hogy azokat is nagyon következetesen oldja meg. Igazán nyeregben érezhette magát, hisz újra vannak szörnyecskék, ez a katonai, tankokkal megtámogatott vonal pedig nagyon fekszik neki. A Black Goddess tehát még szinte sehol sem tart, miközben mi már annyi információval és akcióval lettünk gazdagabbak, hogy lassan túladagolásban fogunk elhalálozni.

Oldalak: 1 2 3 4 5