Dark Horse 2009/II

Criminal Macabre: Cell Block 666 #3

Elérkezett az idő az újabb Cal McDonald megmérettetésre, és csak remélni lehetett, hogy az előző, elég silányra sikeredett szám után egy vérbeli CM füzet kerül ki a nagyra becsült Steve Niles kezei alól. A Cell Block eddigi számaiban Cal egy börtönbe került, ahova alapos indokok miatt száműzték. Az üldözéses és bebörtönzős, tárgyalós jelenetek gyönyörűen sikerültek, az egyszeri olvasó örömmel gondol vissza annak képsoraira. Nem úgy a második füzetre, ahol ugye a börtönsztorik jól bejáratott kliséi követték egymást, cseppet sem eredetien, de ha a hullámzó teljesítmény áll, akkor most egy igen izgalmas számnak kellett következnie. Steve Niles talán tudta ezt, és összekaparta hatalmas tehetségét, és idekanyarintotta a történet legjobb füzetét, mely méltó a régi Cal hagyományhoz mind a színvonalát, mind a küllemét illetően. A Criminal Macabre füzetek többsége mindig akkor volt a legszórakoztatóbb, amikor valami agyatlan, eszméletlenül vicces, kemény és véres olvasnivalót nyújtott, amibe bele lehetett merülni, és elfelejteni mindazt, ami körülvesz minket. Ez a harmadik rész pont egy hasonló jelenettel nyit, ami már-már annyira öncélú erőszakot tár elénk, hogy azon vesszük észre magunkat, nevetünk. A történet szempontjából talán indokoltak is lennének ezen képsorok, de a megvalósításukból látszik, hogy a lazaságra építenek az alkotók, ami szerencsére elég könnyedén nyilvánvalóvá is válik számunkra. Hogy mást ne említsek, a „lefejezős” egész oldalas képnél már megvették az embert, de a többi lövöldözős panel sem kutya.
A sztori annyi, hogy a börtönben ülő Cal kiszabadítását tervezve érdekes dolgokra bukkannak hőseink a börtönőrök, illetve az igazgató körül, akiknek több a takargatnivalójuk, mint egy rosszéletű papnak. Mindeközben a végső tervet is kieszelik a szabadulásra, egy rég nem látott, latin szövegekkel szétbombázott varázslós jelenetből nő ki a cliffhanger, ami minőségében minden geek álmát testesíti meg. Ami még hiányzott talán a Cell Blockból, az a Cal-féle fanyar humor, ami könnyen és élvezetesen fogyaszthatóvá tette például a Last Train to Deadsville sztorit, vagy akármelyik másikat a hőskorból. A mostani füzetben szerencsére erre is találunk példát, és bár nem annyira erősek és célzottak a poénok, ebben a környezetben simán ütnek. Én itt a varázslós jelenetre gondolok elsősorban, ahol is Mo’lock és Cal párbeszéde, előbbi virgonc viselkedése szolgáltat okot a mosolygásra.
Ami a küllemet illeti, az ellen továbbra sem tudok kifogásokkal élni. Talán a Daredevil sorozat rajzaira hajaznak a ráadásul még csodásan is kiszínezett oldalak, és a már felhozott egészoldalas Mo’lock „poszter”, valamint a füzetvégi szintén egész oldalas lezárás üt a legjobban. Cal börtönben senyvedő, szakállas képét nem sikerült egyedül a többi színvonalához igazítani, de a lényeg: újra érdemes Criminal Macabre képregényt olvasni!

Conan the Cimmerian #8

Januárban befejeződött Tim Truman és Tomás Giorello sorozatának első története, az összességében remek Kimméria. Átvezető történetre lehetne számítani, az alkotópáros azonban nem hagy időt a pihenésre, és februárban máris új hatrészes történetbe kezdenek: ez a Robert E. Howard novelláján alapuló Fekete Kolosszus. Ennek megfelelően ez afféle felvezető szám, aminek az első oldalain bepillantást nyerünk Conan világának történelmébe (tehát még a Hübóriai Kor előtti időkbe). Hatalmas sereg ostromolja egy kegyetlen fejedelem várát, a várúr pedig különféle izgalmas hozzávalókból (foglyainak véréből, például) kotyvaszt magának varázsitalt, amivel hosszú álomba merül, így túlélheti az ostromlók támadását és az elkövetkező néhány ezer évet. Ekkor váltunk a sorozat jelen idejére: egy balga tolvaj ugyanis felkutatja az időközben homok alá került várat és annak kincseskamráját. Az óriási gyémántoknak azonban nem sokáig örülhet: ismeretlen oknál fogva szörnyű halált hal, a fejedelem pedig úgy tűnik, felébredt…
A füzet közepe táján már épp kezdenénk hiányolni a Barbárt, de nem kell megijednünk, ő is megérkezik, hogy egyből bele is avatkozzon két ellenséges sereg csatározásába. Miután rövid úton megmutatja, mire is képesek Kimméria harcedzett fiai, az egyik sereg (Conan hosszú ideig figyelt, mire eldöntötte, ki mellé álljon) parancsnoka zsoldosként alkalmazza. Ahogy azt illik, az új szövetségesek mellett ellenségeket is szerez, leginkább egy megszégyenített katona tehet majd neki keresztbe. Azonban nincs idő az ármánykodásra (az inkább a testvérsorozatba, a Kullba való): rejtélyes fekete harcos érkezik egy sivatagi csapat táborába, és üzletet ajánl nekik. Földöntúli hatalmat kínál – a szívükért cserébe.
Természetes, hogy ködös még a Fekete Kolosszus története, hiszen ennek a számnak a legfőbb feladata a később majd összeérő történetszálak elindítása, amit maradéktalanul meg is old. Trumannek emellett még arra is marad ideje, hogy beiktasson egy (ebben a sorozatban kötelező elemnek számító) kardos-véres csatajelenetet. A múltbeli ostrom, a csata és a Fekete Kolosszus érkezésének bemutatása nem enged teret a párbeszédeknek: ebben a füzetben szinte csak narrációt alkalmaz az író, de így legalább Conan gondolataiba is betekintést nyerhetünk (amúgy nem az a beszédes fajta). A problémám ott van, hogy a felvetett főellenség, az újjáéledő fejedelem sovány és ezerszer látott konfliktust ígér, ráadásul az ő attribútuma is a skorpió, úgyhogy nagyon úgy néz ki, hogy a Múmia visszatérben The Rock már lenyúlta ezt a sztorit. Egyelőre tehát nem vagyok – de a felvezető jelleg miatt talán nem is lehetek – meggyőzve, de a sorozat első hét része alapján bizalmat szavazok Trumannek és a mindig megbízhatóan szép munkát végző Giorellónak, aki most a karakterdizájnban jeleskedett, ugyanis rengeteg újfajta népet, harcost kellett ábrázolnia, akiknek kinézete egytől-egyig remekül sikerült. Ismerős, és mégis hordoz némi újdonságot – én ezt várom a Fekete Kolosszustól is.

Kull #4

A legutóbbi számban ott hagytuk abba, hogy Valusia uralkodója, Kull és újdonsült harcostársa, a pikt Brule elkezdték levadászni a királyi palotában merényletre készülő, alakváltó kígyóembereket. Az első áldozatokat már a 3. számban elejtették, de az ipari méretű hentelés februárra maradt. Teljesen egyértelművé válik ugyanis, hogy az udvarban senki és semmi nem az, aminek látszik, Kull és Brule pedig csak magukra és egymásra számíthatnak. Az olvasó és Kull számára is igazi elégtételt jelent, mikor egy humoros, de kényelmetlen beilleszkedési jelenet után (Kullnak ugyebár királyhoz méltó etikettel kellene étkeznie is) megjön a baráti törzs tagjainak látszó, valójában azonban az Árnyak Birodalmából érkező kígyóemberekből álló követség. Kull és Brule hamar leleplezik őket, és ezután jöhet a mintegy 4-6 oldalnyi véres, látványos és jólesően békebeli mészárlás. Hullanak a gaz alakváltók, mint a legyek, és itt köszönném meg Will Conradnak azt a szöveg nélküli duplaoldalt, ahol Kull és Brule az utolsó halálhörgéseiket hallató, legyőzött kígyóemberek fölött állnak.
Közben kiderül, hogy az Árnyak Birodalma esküdt ellensége Valusia királyainak, és már Kull elődei ellen is merényleteket kíséreltek meg – olykor sikerrel. Akit pedig megölnek, szellemként kénytelen az idők végezetéig a palota folyosóin bolyongani: az egyik szellemalak Kullék előtt is megjelenik, kellemes horror-hangulatot csempészve a képregénybe. Viszont talán jó lenne, ha Arvid Nelson most már valami komolyabb próbatétel elé állítaná főhősét, mert bár élvezetes olvasni egy ilyen középkori Superman hőstetteiről, örülnék, ha valami tétje is lenne az öldöklésnek. Talán csak az első számban volt igazán méltó ellenfele Kullnak, így pedig nem érzem a valódi konfliktust. Bízom azonban annyira Nelsonban, hogy a puhánynak mutatkozó kígyóemberek után valami durvább különítményt szabadít a Hódítóra, aki momentán elájult a súlyos vérveszteségtől – ez már egy jó kezdet. Will Conrad rajzolót korábban már dicsértem, és nem tudok újat hozzátenni – továbbra sem lehet panaszunk rá, ahogy a sorozat hónapról hónapra egyre megkapóbb borítóira sem.

Oldalak: 1 2 3 4 5