Amerika Kapitány: Polgárháború

Nem az a meglepő, hogy a Russo fivérek megmutatták Zack Snydernek, hogyan kell szuperhőst szuperhősre ereszteni. Nem is az a meglepő, hogy a filmadaptáció ez esetben hússzor jobb Mark Millar képregényénél. Hiszen láttuk az előzetesből, hogy ez pepitában ugyanaz lesz, mint az igencsak nyögvenyelős Batman Superman ellen, csak minden téren szerethetőbben, és ugyanígy az elmúlt években kaptunk már olyan adaptációkat, amik sikeresen adtak hozzá az eredeti képregényhez.

Az a meglepő, hogy a Russo fivérek a geek-istenként tisztelt Joss Whedonnak is megmutatták, hogyan kell kicsit sötétebb, jóval személyesebb Bosszúállók filmet készíteni. Mert ne tévesszen meg senkit a cím, ez a film voltaképpen a következő Bosszúállók, Ultron után, de még Thanos előtt. Ugyanis hiába a címszereplő Steve Rogersnek jut a legtöbb szerep, Tony Stark ugyanolyan fontos része a történetnek, emellett majdnem annyit látjuk a vásznon.

A történet majdnem ugyanúgy kezdődik, mint az alapul szolgáló képregény: hőseink próbálnak megakadályozni egy gazfickót, hogy annak következtében ártatlanok vesszenek oda. Majdnem ugyanúgy, mert a képregénnyel szemben ebben az akcióban mégis felelősségteljes személyek vesznek részt, akik komolyan veszik a feladatukat, de mégis csak emberből vannak, így nem tudják minden esetben elhárítani a veszélyt.

Az eset különösen nagy nemzetközi visszhangot ver, lévén ez már a sokadik eset, amikor a Bosszúállók tevékenysége következtében emberek halnak meg. Éppen ezért a csapatot az ENSZ fennhatósága alá helyeznék, ami igencsak megosztja a tagokat. Steve fél, hogy ezzel akkor is akadályoznák őket, amikor segíthetnének, Tony ezzel szemben kételkedik benne, hogy ők maguk minden esetben tudnák, mi a jó másoknak. Akárcsak a képregényben, mindketten ellentétesen cselekednek, ahogy elvárnánk tőlük, de ez a karakterívükből következik: egyikük sem akarja elkövetni a régi hibáikat.

Politikai nyomás ide vagy oda, a közvélemény nem a csapat szándékaiban kételkedik, hanem a felkészültségükben. Így azt az egyik szereplő meg is jegyzi, hogy mennyire nincs rendjén, hogy nem tudnak semmit mondani Thor és Hulk hollétéről, elvégre a hadseregben a tömegpusztító fegyvereknek sem kélhet lába. Ezzel egyben elegánsan el is intézik azt a kérdést, hogy az igazi nagyágyúk miért nem kerültek a filmbe.

Helyettük azonban kapunk egy rakás régi és új karaktert, és ezen a ponton megint jól teljesít a harmadik Amerika Kapitány adaptáció, amiben a második Bosszúállók film elhasalt. Fekete Párduc ugyan kevesebb szöveget kap, mint a Maximoff-testvérek az Ultron korában, az ő történetszála mégis sokkal szervesebben illeszkedik a többiekéhez. Pókembert most látjuk a harmadik színész megformálásában – kicsit sajnálom azért Andrew Garfieldet, habár Tom Holland is kiválóan alakítja a fiatal Petert –, és kifejezetten szeretetreméltó lett a közös jelenetük Tony Starkkal. Apropó, May néni minden egyes inkarnációval egyre fiatalabb, a Marisa Tomei által alakított szereplővel Tony már nyíltan flörtöl.

De ugyanígy működik az a jelenet, amikor Hangya találkozik Amerika Kapitánnyal, és igen, ebben a filmben megvan az, ami megtalálható az első Bosszúállók filmben, de a másodikból kimaradt: hogy olyan karaktereket lássunk együtt, akiket korábbról ismerünk, de még nem volt alkalmunk együtt látni. Pókember és Hangya behozatala megadja ezt a pluszt, miközben az újonc Fekete Párducot gördülékenyen mutatja be.

Ráadásul az Ultron korában megismert Wandát és Víziót is sikerül újabb oldalukról bemutatni. Vízió egy android, aki szeretne gép helyett ember lenni, hogy aztán pont olyan szituációkban bizonyuljon esendően emberinek, amikor gépi precizitásra lenne szükség. Wandát pedig sokkal kevésbé érezzük Jean Grey klónjának, ugyanis képességét ötletesebben használja (ezúttal csak a telekinézist, a telepátiát bölcsen hanyagolták a készítők), emellett gyakorlatilag ő robbantja ki a konfliktust, így teljesen érthető az önmarcangolása. De rajtuk kívül találkozunk Hadigéppel és Sólyommal, akik a második Bosszúállók filmben csak integettek, és nekik is ugyanúgy megvan a helyük és szerepük, mint Buckynak, a Tél Katonájának.

A film rengeteg karakterrel zsonglőrködik, és ezt teszi olyan eleganciával, mint a legjobb X-men adaptációk. Apropó, X-men: a Russo fivérek ugyanolyan ötletesen játszanak a különböző képességekkel, ahogy Bryan Singer teszi.

Egyetlen egy ponton lehetne erősebb a film, ez pedig a gonosza. Ugyan Daniel Brühl karaktere sokkal eltaláltabb, mint Lex Luthor vagy Ultron, de Alexander Pierce-nél vagy William Strykernél gyengébb. A Russo fivérek erőssége egyébként mintha a hétköznapi, árnyalt, földhöz ragadt ellenfelekben mutatkozna meg. Ez pedig itt teljesen rendjén is van, elvégre a szuperhősöket nem egy elrugaszkodott robot fogja letaszítani az égről, hanem a gyarló, hétköznapi ember.

Ami a másik kettő negatív karaktert illeti, Crossbonesnak pontosan akkora szerep jut, mint korábban Batrocnak, William Hurt Thunderbolt Rossa viszont pont egy olyan filmben találta meg a hangját, amelyikben ironikus módon Hulk csak említés szintjén szerepel.

De az Amerika Kapitány: Polgárháború helyén kezeli a humort – és ezzel együtt Tony szarkasztikus stílusát –, nem lehet panaszunk a látványra, Henry Jackman zenéje még mindig ütős, a stáblista pedig ugyanolyan ötletes, mint A Tél Katonájában.

A Russo fivérek ezzel a filmjükkel is bizonyították, hogy képesek egy olyan szórakoztató filmet letenni az asztalra, aminek emellett komoly mondanivalója is van (amit, megjegyzem csendben, intelligensen, nem pedig didaktikusan tálalnak). Az Amerika Kapitány: Polgárháború a lehető legjobbkor jött – amikor már attól féltem, hogy kezdek kiégni a hagyományos szuperhős filmekből.

A következő két Bosszúállók film a lehető legjobb kezekben van.

Stan Lee cameó: igen, van. Mindenki fedezze fel saját maga.