Komixérum #14

Gotham City Sirens #1

Történet: Paul Dini
Rajz: Guillem March
(DC Comics)

Chick power! A Batman „halála” és a Battle for the… the… izé, mi is volt a címe annak a vacaknak… na mindegy, szóval ezek után több új sorozat is indul(t), amikben a Sötét Lovaggal kapcsolatos karakterek szerepelnek, hogy valamelyest kitöltsék az űrt a nagy denevér távollétében. A legfrissebb képregény a Gotham City Sirens, amit (akárcsak a Streets of Gothamet) a mindig megbízható Paul Dini jegyez. A sorozat középpontjában három dögös csaj áll: Macskanő, Harley Quinn és Méregcsók. Remek trió, a vak is láthatja: egy majdnem szuperhős, egy elmebeteg gyilkosba szerelmes, elvileg megjavult szupergonosznnő, és egy egyáltalán nem megjavult szupergonosznő. Mellékszereplőnek pedig itt van még Holly Roobinson és Rébusz is, akit Méregcsók zöld növénydelíriumban tart a lakásában. Dini kétségkívül tudja, mitől döglik a légy, és ez természetesen nem csak az ügyesen összeállított kis csapatra vonatkozik, hanem arra is, amit aztán kezd vele. Pl. rögtön rájuk is szabadít egy Z-listás gonosztevőt, akit homokzsáknak használhatnak (Harley is meglendíti a maga kis rajzfilmbe illő fabunkóját), és aki így nem egy mókás pillanatot szerez az olvasóknak. A három karakter jól működik együtt, Dini szépen rájátszik mind a köztük lévő különbségekre, mint pedig a hasonlóságokra. Azzal ugyan nem nagyon vesződik, hogy szövetségüknek nagyobb okot szolgáltasson annál, hogy „csak mert”, de ez egyrészt az aktuális gothami körülményeknek köszönhetően nagyjából így is elég, másrészt meg szinte mindegy is, a lényeg, hogy az ötletben van spiritusz – és hogy Dini láthatóan nem akarja olyan véresen komolyan venni ezt a sorozatot. Ez az első rész persze még csak egy felvezetés, de az már látható, hogy a Gotham City Sirens egy afféle vidám, humoros krimis-szuperhősös képregény lesz, remek karakterekkel, kellemes hangulattal és eleven dialógusokkal. Igaz, egyelőre nem olyan vicces, mint lehetne, és csajok közti párbeszédektől is egy kicsit több vitriolt vártam, de kezdetnek nem rossz ez, és Dininek még bőven van ideje javítani a helyzeten, és írni egy olyan sztorit, aminek segítségével kihasználhatja a sorozatban rejlő lehetőségeket. Guillem March rajzolón mindenesetre nem múlik semmi: képei dinamikusak, elevenek, és megvan bennük az a bájos rajzfilmszerűség (főleg a komikus arcvonásoknak hála), ami tökéletesen passzol a történet stílusához. Ügyes a Batman kilétével kapcsolatos cliffhanger is, bár hogy Dini a jelenlegi helyzetben mit akar ebből kihozni, az egyelőre rejtély… de akárhogy is, egész biztosan követni fogom a sorozatot a jövőben.
Olórin

Green Lantern #42

Történet: Geoff Johns
Rajz: Philip Tan, Eddie Barrows
(DC Comics)

Hal Jordan lassan minden létező gyűrűvel és színspektrummal kapcsolatba kerül. Nemrég Kék Lámpás vált belőle (bár ez a fejet most lezárul, legalábbis egyelőre), korábban már Vörös is volt egy rövid időre, most pedig egy röpke pillanatra Naranccsá válik (vagy legalábbis majdnem). Lehet, hogy ez nem véletlen, és Johnsnak van valami terve a közelgő Blackest Nightban azzal, hogy hősünket ilyen sok gyűrű hatásának teszi ki? Bárhogy legyen is, az idei év kétségkívül legnagyobb képregényes eseményét felvezető sztori (melynek ez a mostani az utolsó része) olyan kirobbanó erejű, hogy az ember azon csodálkozik, lehet-e ezt még egyáltalán fokozni. A lámpások és a Guardianok, ahogy azt az előző számokban láthattuk, csúnya konfrontációba keveredtek egy ősöreg, Larfleeze (alias Narancs Ügynök) nevű lénnyel, aki a mohóság által hajtott narancs gyűrűk tulajdonosa, és most meg akarja szerezni a kék gyűrűt, amit Hal Jordan épp a zölddel együtt visel (Szép kis színkavalkád mi? De nyugi, egyáltalán nem akkora hülyeség, amilyennek hangzik). Fatality közben próbálja „megtéríteni” egykori esküdt ellenségét, John Stewartot, és „megmenti” őt a Guardianoktól a szerelem erejével. Senkinek, aki egy ideje már olvassa a Green Lanternt, nem lehet meglepő, hogy Johns képregénye fantasztikusan nagyszabású, dinamikus és látványos, az viszont elképesztő, hogy bármilyen erősen lököm is félre elfogultságomat, és olvasom az egészet a lehető legobjektívabban, ez a pasas újra és újra képes elkápráztatni. A színek háborúja egy olyan koncepció, ami akár röhejes is lehetne (a szivárvány minden rikító színében pompázó emberek és idegenek ütlegelik egymást), de Johns mesterien kezeli: mindennek, ami történik, súlya, jelentősége és értelme van. A különböző színek képviselői mint tökéletesen egyediek és megfelelően motiváltak, egyáltalán nincs olyan érzése az olvasónak, hogy az író egyszerűen felfújja a tavalyi év Zöld Lámpás – Sinistro Corps konfliktusát, csak hogy legyen egy még nagyobb crossovere. Épp ellenkezőleg, bámulatos kreativitással kezeli a július közepén kezdődő háború különböző frakcióit. Elég csak az aktuális Larfleeze-re gondolni, akit teljes egészében mohósága határoz meg, olyannyira, hogy végül persze annak segítségével tudnak a Guardianok véget vetni a vele vívott harcnak. De fantasztikus az a jelenet is, amiben Jordan érintkezésbe kerül a narancs lámpával, ami azonnal teljes erővel sugalmazni kezdi, hogy a lámpa az övé, és csakis az övé, hisz megdolgozott érte – és a kapzsiság majdnem magával is ragadja, ezt pedig Billy Tan és Eddy Barrows hátborzongatóan hatásos arcjátékkal érzékeltetik. A rajzok egyébként is gyönyörűek, nem nagyon tudok hirtelen olyan most futó szuperhősképregényt mondani, ami a Green Lanternél jobban nézne ki, és ez nem kis részt a színezőknek is köszönhető, akik a nagy lámpásszínkavalkád közepette képesek egységes hangulatot teremteni. Fontos még, hogy az epilógusban már elkezdenek feltámadni a holtak, ahogy Saarek és Ash rábukkannak a Fekete Lámpásra, és hogy a Guardianok kötnek egy olyan alkut Larfreeze-zel, aminek vélhetően igen komoly következményei lesznek, és ami még inkább megkavarja a közelgő háború már amúgyis kusza frontvonalait. Kössétek be magatokat, mert ha a Blackest Night tényleg olyan jó lesz, mint amilyennek ezek alapján tűnik, abba az ég is bele fog remegni…
Olórin

X-Factor #44-45

Történet: Peter David
Rajz: Marco Santucci, Valentine DeLandro
(Marvel Comics)

Már eddig is több szálon futott a cselekmény, ezzel a két számmal azonban az író még jobban szétbontotta azt, az egyikben ugyanis a csapat egyik részét, másikban a másikat követhetjük nyomon. Egyrészt kevésbé töredezettek az egyes számok, másrészt még azt sem róhatjuk fel, hogy túl sokáig nem hallunk az egy időre pihentetett vonalról, mert mindkét szám múlt hónapban jelent meg, így dupla adag X-Factort élvezhettünk, csakúgy, mint az Uncanny X-Men és az X-Men Forever olvasói, azzal a különbséggel, hogy utóbbiak élvezeti értéke hagy kívánnivalót maga után. A 44. számban a jövőben rekedt Madrox, Layla és Ruby párbeszédei most is mosolyt csalnak az arcunkra, de a fő történés Monet átváltozása, amit mi olvasók tökéletesen végigkövethetünk, a szereplőknek, főleg Darwinnak viszont csak a rész végi cliffben esik le a tantusz, aminek feloldására nem is kerül sor, majd csak a 46. számban. Monet –Cortex, az új gonosz irányítása alatt- kihívóbb és rámenősebb, mint valaha, a rajzolóknak hála pedig ott domborít, ahol csak lehet, ami vicces esetlenségre készteti az amúgy belé fülig szerelmes Darwint, végül aztán már ő is gyanút fog. Ekkor veszi fel Monet a leginkább Warlockra emlékeztető egyfajta technoorganikus külsőt, amiből kíváncsi vagyok, hogyan fog visszajönni, egyszerűen csak visszaáll majd a szervezete? Persze ez azt feltételezi, hogy épségben túléli. Reménykedjünk.
A 45. részben a 80 évvel a jövőben játszódó szál jelent egy kis folytonosságot, a jelenben viszont helyszínt váltunk és most Rictort és Guidot figyelhetjük, akiket szintén egy cliffhangernél láttunk legutoljára, nevezetesen Shatterstar –régi X-Force-os, limboból visszatért karakter- nem éppen szívélyes belépője után. A két XF-tag és a barátból ellenséggé vált támadó harca közben jó vágásokkal, jelenetváltásokkal érzékelteti PAD, ki is irányítja Shatterstart és hogyan kapcsolódik ez a jövőhöz. Végül nem saját érdemükből, de ellenállnak a támadásnak, Shatterstar pedig magához tér a befolyásoltság után és egyből le is smárolja Rictort! Na most aki nem tudná, két férfi karakterről van szó és mivel nem sokat tudtam az előéletükről, kicsit váratlan volt ez a fordulat. Utánanézve azt tapasztaltam, hogy mindketten legalábbis biszexuális beállítottságúak, másrészt meg akkora ovációval fogadta a legnagyobb amerikai X-Menes fórum hangadó többsége, hogy az elképesztő. Tudni kell ugyanis, hogy egyes vélemények szerint az X-Men rajongói között az átlagosnál több a meleg olvasó, mert a kirekesztett hősökkel könnyebben azonosulnak, mint egy Supermannel. Hogy ez mennyire igaz az egész olvasótáborra, azt nem lehet megmondani, mindenesetre azon a fórumon tényleg elég aktívak a meleg rajongók. Egyesek szerint pont ez a kevés, de hangadó csoport követelése miatt írta bele PAD a két férfi csókját, amit ha más nem is, az támaszthat alá, hogy elég hirtelen, egy új karakter visszatérése után váratlan volt egyből ezzel fogadnia Rictort, így lehet csak a meghökkentés volt PAD célja.
A jövőben, az ígéretnek megfelelően úgy láthatjuk Doomot, ahogy eddig még soha, szenilis, katéteres, tolószékes aggként, hányásfolttal a ruháján, szóval teljes roncsként. De a legjobb az egészben ennek felvezetése volt, először azt mutatta meg PAD, ő hogyan látja saját magát, természetesen olyan tetterősen, ahogy most is ismerjük és eközött és a valóság közötti kontraszt adta a jelenet lényegét. Ez különbözteti meg a jó írót a rossztól, lehetett volna a tényeket egyszerűen bemutatni vagy egy kis csavarral, ami már mindjárt érdekesebbé teszi. Na ehhez a beteges, öreg Doomhoz jöttek tanácsért Layláék, amiből érdekes komikum, ténylegesen hasznos tanács vagy akár mindkettő is kisülhet. (Mellékesen: itt, és a szintén jövőben játszódó Timestorm 2099 – X-Menben –ami amúgy felejthető volt- is elhangzik a shock, egyértelműen szitokszóként. Na most vagy csak nekem ismeretlen ez a szófordulat vagy volt valamilyen körlevél a Marvelnél, hogy minden jövőben zajló képregénynél ez a káromkodás, a’la frak a BSG-ben?) A rajz oroszlánrészét Santucci készítete, következő résztől viszont DeLandro újra egyedül végzi a teendőket, ami tekintettel arra, hogy nem sok különbség van a stílusuk között és mindketten tisztességes munkát végeztek, nem rossz hír. A sorozat kezdeti noir hangulatához még nem tért vissza, de továbbra is érdemes követni.
Geomailer

Oldalak: 1 2 3