Komixérum #12

Batman #687

Történet: Judd Winnick
Rajz: Ed Benes
(DC Comics)

Én már teljességgel elfogadtam, hogy Bruce Wayne-t egyelőre kivonták a forgalomból, így jó ideig ismét más ölti magára a denevérköpenyt. Viszont az új „Batman” füzetnek nem tudtam nekikezdeni anélkül, hogy az alábbi ellenérzéseimet le tudtam volna küzdeni: nem tetszik a koncepció, hogy „Batman” illetve „Detective Comics” néven újra futnak sorozatok, annak ellenére, hogy Bruce Wayne továbbra is az őskorban hódol a barlangrajzolás művészetének, továbbá kifejezetten nem kedvelem Judd Winnicket, sem Ed Benes-t. Előbbi képes volt feltámasztani Jason Toddot (Loeb fárasztó és erőltetett „HUSH” fináléja után), amiért alapjában véve börtönbüntetés járna, utóbbinak pedig egész egyszerűen nem veszi a gyomrom a primitív stílusát. Mindezektől eltekintve azért megpróbálom objektív szempontok mentén értékelni az új „Batman” füzetet, noha nem sikerült kellemesen meglepnie, és pont olyan rossz, mint számítottam rá.
Én Batman halálával kapcsolatban inkább Morrison, de még inkább Gaiman pártját fogom: vagyis a sötét lovag halála lehetetlen, abszurd, ezért csakis némiképp szürreális megközelítését lehet adni az ebből következő eseményeknek. Ha még emlékszünk Peter J. Tomasi – aki érzésem szerint az amerikai mainstream képregény-szakma jelenleg legfejlődőképesebb írója – remek „Nightwing” epizódjaira, ő bár a realisztikusabb végét fogta meg a dolognak, a gyásznak csak egyes momentumainak, szegmenseinek bemutatásával kellő súlyt tudott adni a szereplők által átélt tragédiának, de mégsem tolta az arcunkba azt, amiről tudjuk, hogy nyilvánvaló. Winnick ezzel szemben arra kapott megbízást, hogy mindazt az érzelmi töltetet megírja, ami a csapnivaló „Battle for the cowl” miniből kimaradt, illetve lábjegyzetezze nekünk, ami a zseniális „Batman and Robin”-ban is egyébiránt teljesen érthető, vagyis nincs a szánkba rágva. Ez nem hálás feladat, ennek megfelelően Winnick is csak úgy odabaszarintja a monológokat, dialógokat, egymás után dobál némi sírás-rívást, kilátástalanságot, majd egyszerre csak minden szereplőben feléled a harci kedv, kiköltöznek a villából, majd indulhat a klasszikus, ismert gonosztevők agyabugyálása. A meghatónak szánt jelenetek zavarba ejtőek, nyálasak, és hiteltelenek, minden döntés elsietett, nem megalapozott, így gyakorlatilag kijelenthetjük; Winnick semmit nem teljesít abból, ami a dolga lenne. Bár egy idétlen jelenet kedvéért szerepelteti Supermant, nem is utal arra az ellentmondásra, hogy az utolsó kriptoni hozta ki a denevérruhába öltöztetett hullát a romokból – ő talán sejti, hogy Bruce él? Vagy őt is csak átverték azzal a Batman-ruhás tetemmel? De mégis ki? Na, jó, ezek a kérdések talán túl magasröptűek lettek volna Winnick számára, de annyit igazán elvártam volna tőle, hogy ha már két oldalon keresztül beszélteti Dicket és Alfredot arról, hogy elkötöznek, az olvasóval is megértesse az indokokat, és ne intézze el annyival, hogy „most ám nagyon kiköltözünk Alfred, érzed ez ugye milyen szimbolikus? Ez nagyon szimbolikus Alfred, ugye érted?”. Még e fölött is hunyjunk szemet, de ha mást nem, azt bizony kutyakötelessége lett volna rendesen kifejteni, milyen elhatározás, tipródás vitte rá Dicket arra, hogy Bruce határozott utasítása ellenére magára öltse a denevérköpenyt. A klisé, miszerint „Batman szellemének élnie kell”, nem adható el, mint egy ilyen fontos, az egész életét meghatározó döntés mögött meghúzódó motiváció, identitásváltás.
Tony Daniel szerencsétlenkedését legalább annyival tudta menteni, hogy remekül rajzol. Sajnos Winnick mellé Benest kaptuk, aki bár némiképp visszafogott harsány stílusán, nem ad hozzá semmilyen pluszt a laposra sikerült történethez. Paneljei mindenféle kreativitást, kísérletező kedvet nélkülöznek. Itt-ott, egy-két kockában a látszat kedvéért kicsit részletesebb, ám összességében összecsapott munkát adott ki a kezei közül, amit az utolsó oldalon egy szteroidoktól nevetségesre duzzadt Dick-féle Batmannel sikerül súlyosbítania – csak hogy mégse tagadja meg önmagát. Egyetlen jó hírem van: következő hónapban jön Bagley.
Tungsram

Resurrection v2 #1

Történet: Marc Guggenheim
Rajz: Justin Greenwood
(ONI Press)

Marc Guggenheim belevágott a Resurrection második sorozatába, de nem akárhyogyan: rögtön az első számmal ásta el magát elég mélyre, és hagyta nyitva a koporsó fedelét. Honnan ez a furcsa ambivalencia, lágy fanyarság, utánozhatatlan ízharmónia? Mivel az első sorozatot nem olvastam, így laikusként kellett belevágjak a vol2 rendkívüli izgalmakat ígérő nyitányába. A gyanútlan olvasót a zseniális és szuggesztív kezdő oldalak egyből berántják, Clinton elnök nyilvános beszéde, valamint annak hirtelen leállása, egy invázió híre mind-mind szemet gyönyörködtetőek és élvezetesek, de ami innentől kezdve történik, arra nincs mentség. És persze van mentség, de erről később. Szóval a kezdő jelenet után akkor még nem sejtettem, hogy a rengeteg egymásra dobált jelenet többsége egyszer már megjelent valahol, méghozzá a vol1ben, ám azt akkor is furcsának találom, hogy egy teljesen új történet ennyire direkt módon hivatkozik előzményeire. Az ígéretek szerint az új sztori teljesen érthető lesz az új olvasók számára is, de az összefoglalót lehető legrosszabb módon sikerült kivitelezni: körülbelül három oldalanként újabb időugrásnak lehetünk szemtanúi, a szereplők sokaságát, akiket egyébként igen intenzíven mutat be és vonultat fel a szerző, képtelenség felfogni, megismerni vagy egyáltalán felismerni őket. Ez a katyvasz egyáltalán nem tesz jót a füzetnek, és még egyszer mondom, ez nem feltétlen csak azokra vonatkozik, akik nem követték folyamatosan az első szériát. Egyszerűen ez a füzet minden történetmesélési logikát nélkülöz, és a legvégén beleszőtt hatalmas fordulat is inkább nevetséges, semmint továbbolvasásra ösztönző. Hatalmas hiányt leküzdendő elkezdtem olvasni az első sorozatot, és már látom, hogy miért is dicsérték annyian ezt a címet: ott még Guggenheim is fordulatosan és élvezetesen keverte a szálakat, az alapötlet pedig egyszerűen imádnivaló, amennyiben egy idegen invázió következményeit boncolgatja. Néhány füzet után érezhető, hogy azért nem egy tehetségtelen fazon ez a srác (persze nem az, hisz ismeri őt mindenki), csak éppen a második nekifutás kezdését nem sikerült kiviteleznie. Fogadok egy ezresben, hogy azért a második számtól kezdve már visszatérhet a megszokott tempójához, és sikerül neki egy olvasható sztorit összehoznia. A mostani füzet egyébként küllemében továbbra is átlagon aluli, bár kiszolgálja a történetet, semmi pluszt nem ad, sőt inkább örüljünk, ha el tudjuk feledni napokon belül a megrázkódtatást. Ezen még a színek sem segítenek, az eredeti fekete-fehér oldalak ugyanannyira kifejezőek voltak, persze ez sem jelent minőségi garanciát. Mivel tehát az új első szám még nem, de reméhetőleg innentől kezdve a többi beváltja majd a hozzá fűzött reményeket, addig az eddig sokkal jobbnak tűnő első szériát bárki potom pénzért beszerezheti: a közel 180 oldalas vaskos, fekete-fehér tpb 6, azaz hat dollárba kerül. Irány valamelyik netes, vagy valódi képregénybolt!
Fdave

Sherlock Holmes #2

Történet: Leah Moore és John Reppion
Rajz: Aaron Campbell
(Dynamite Entertainment)

A héten folytatódott a Robert Downey Jr. nevével fémjelzett Holmes-film apropóján kiadott új sorozat. Bár egyértelmű, hogy annak hype-ját felhasználva jelenik meg ez a mini, mégsem hasonló a filmhez: az előzetesek alapján Guy Ritchie egy ütős akcióvígjáték formájában értelmezi újra a legendát, a Moore-leány és férje pedig a klasszikus, jól ismert vonalat követik. Na persze náluk is érhetik meglepetések az embert.
A második részben az alkotók legnagyobb húzása, hogy a nyomozót magát egyszerűen kivonják a nyomozásból – elvégre ő a fő gyanúsított, minden bizonyíték ellene szól, és ennek megfelelően épp a rács mögött töpreng a derék Sherlock. Hű barátja, Watson és a sokat tapasztalt Lestrade felügyelő pedig a zseniális detektív nélkül kénytelenek boldogulni valahogy. Fő feladatuk immár Holmes tisztázása, de (az első részben elhalálozott) Sir Henry valódi gyilkosát is kézre kell keríteniük, Watsonnak tehát minden oka megvan az elkeseredésre. Pláne, hogy maga sem tudja, mit higgyen: a Scotland Yard szerint az áldozat rájött, hogy Holmes kettős életet élt, és legnagyobb nemezise, Moriarty professzor is ő maga volt – ezért végzett vele a címszereplő.
Határozottan izgalmasan alakul Reppionék cselekménye. A meglepő fordulatok miatt még azt is megbocsátom, hogy a Conan Doyle-novellák zamatát adó viktoriánus atmoszféra megteremtésében a Mester közelében sem járnak – talán Leah apukájától lenne célszerű tanácsot kérni az ügyben. Aaron Campbell viszont továbbra sincs a helyzet magaslatán: bár kevesebb az üresen hagyott háttér, mint az első számban, az arcok terén ezúttal nehezebben boldogul. Sok az elnagyolt vonás, néhány figura feltűnően darabos – nem okoz maradéktalanul csalódást az összkép, mert a karakterdizájn és az árnyékolás nagyszerű, de ide bizony egy tapasztaltabb rajzoló kellett volna. Ráadásul Tony Aviña sematikus színei sem emelik a színvonalat (Watson és Lestrade arcszőrzete például ugyanolyan gesztenyebarna árnyalatú – szerencsétlen megoldás). De ha másért nem is, az egyedi és érdekfeszítő történet miatt azoknak is ajánlható a képregény, akik nem Holmes feltétlen rajongói. Az utóbbiaknak így is, úgy is kötelező.
Czben

Oldalak: 1 2 3