Sir Terry Pratchett – Stephen Baxter: A Hosszú Föld

Percy Blakeney közlegény egy ember által érintetlen mezőn ébred fel, miután eszméletét vesztette az I. Világháború poklában. Mielőtt azonban teljesen magához térne, nagy, szőrös, szelíd teremtmények veszik körbe. Ha Percy kicsit olvasottabb lenne, jetiknek nézné őket, de mivel csak egy tanulatlan vidéki srác, azt feltételezi róluk, hogy oroszok. Oroszok, akik első hallás után képesek tökéletesen eldalolni bármilyen éneket.

Egy évszázaddal később a wisconsini Madisonban egy helyi rendőr, Monica Jansson kutatja át Willis Linsay, a szintén helyi őrült tudós lakását, hogy egy apró ketyerét találjon benne. Sajnos azonban elkésett – mint a legtöbb őrült tudós, úgy Linsay is elég idealista ahhoz, hogy találmányát mindenki számára elérhetővé akarja tenni, így hát feltölti az internetre. Az emberek pedig rögtön ki is próbálják, és rögtön egy párhuzamos Földön térnek magukhoz, heveny rosszullét közepette. Így kerül át egy nevelőotthon teljes lakossága egy másik világba, akik csak azért nem ragadnak ott, mert közülük az egyik gyerek, Joshua Valienté rögtön úrrá lesz a helyzeten. Joshua ugyanis képes doboz és rosszullét nélkül utazni a világok között, így nagyobb gond nélkül képes visszavinni társait az intézet falai közé.

Eltelik másfél évtized. Az emberiség egyre gyorsabb és biztosabb ütemben kolonizálja a környező Földeket, ugyanis azokból rengeteg akad. Egyes elméletek szerint több Föld van, mint ahány ember él a miénken, amit Irányjel Földnek neveznek – innen Nyugatra és Keletre lehet lépkedni. Minden egyes világ egy lépés. Csupán a mi Földünkön élnek emberek, a többi világ történelme földtörténeti léptékben tér el a miénktől. A kormányok összeomlanak, az emberi civilizáció pedig szép lassan újraszerveződik egy telepes gondolkodás irányelve mentén. Helyzetüket ugyanakkor megnehezíti, hogy vasat nem lehet átvinni, illetve, hogy az emberiség ötöde képtelen elhagyni szülővilágát. Ezek az emberek pedig hamar csalódottak, kiábrándultak és dühösek lesznek.

Az addigra felnőtt Joshua Valienté igazából semmit nem akarna kezdeni a többi emberekkel, ha egy balul elsült expedíció miatt nem kényszerülne elfogadni egy bizonyos Lobszang ajánlatát. Lobszang egykor egy tibeti motorszerelő volt – aztán meghalt, és mesterséges intelligenciaként újjászületett, hogy később személyiségi jogokra és rengeteg vagyonra tegyen szert. Bár alapjában véve altruista, de hihetetlen felsőbbrendűségi érzete alaposan próbára teszi az ember türelmét – és itt nem lekezelő, kompenzálásra épülő lekezelésről beszélek, Lobszang ugyanis híján van minden komplexusnak. Vagy legalábbis a legtöbbnek. Leginkább egy olyan személyre emlékeztet, aki tökéletesen passzolna Ford Prefect és Zaphod Beeblebrox társaságába.

Mesterséges intelligenciaként Lobszang ugyan sok mindenre képes, azonban a Földek feltérképezéséhez még neki is egy idegenvezetőre van szüksége. Márpedig rengeteg Föld van. A legtöbb a mi világunkra emlékeztet, csak a flóra és fauna más egy kicsit. De akad Föld, amit tenger borít; amelyik nem rendelkezik Holddal; sőt, olyan világ is akad, ami nem rendelkezik Földdel, mert elpusztította egy katasztrófa. Mi pedig gyermeki lelkesedéssel várjuk, hogy hőseink felfedezzék ezeket… amire azonban igazából sosem kerül sor, mert alig teszik az egyik világra a lábukat, máris lépnek tovább. Kár, mert az ember szívesen elidőzne ezekben az egzotikus világokban… jó, talán az elpusztult Földön nem.

Lobszangot azonban a Földeknél is sokkal jobban foglalkoztatja egy jelenség. Ugyanis nem egyedül az ember képes a világok közti utazásra, hanem a trollok – a jetiszerű, csodálatosan éneklő teremtmények, akivel Percy találkozott – és a tündék – csimpánzszerű, enyhén a földönkívüliekre emlékeztető lények – is. És ezek a szerzetek pánikszerűen menekülnek valami elől, ami egyre inkább tereli őket Keletre. Valami elől, ami egy olyan világról származik, ahol gyökeresen más irányt vett az evolúció.

Sir Terry Pratchett a XX. század egyik legnagyobb írója volt, fantasy zsáneren innen és túl. Idén hagyott el minket, miután évekig küzdött az Alzheimer-kórral. Legtöbben a Korongvilág-regényeken keresztül ismerhetik őt, amely sorozatnak olyan karaktereket köszönhetünk, mint Széltoló, a gyáva mágus, Wiharvész anyó, a rendíthetetlen boszorkány, valamint a Halál, aki talán mindközül a legemberibb szereplő. A Hosszú Föld során kicsit az az érzésünk támad, hogy életében még más zsánerekben is ki akarta próbálni magát, más jellegű történeteket is el akart mesélni – ehhez pedig az elismert brit sci-fi író, Stephen Baxter segítségét kéri.

Az eredmény pedig egy olyan regény, ami tele van pratchetti karakterekkel, mégha híján is van a pratchetti hangnemnek, amivel görbe tükröt tart egész világunk elé. Azonban a humánum, a megértés, ami Pratchett munkásságát jellemezte, végig elkíséri a regényt. A Hosszú Föld ugyanis tele van veszéllyel, azonban híján van a rosszindulatú gonoszságnak, amivel annyi más történetben találkozhatunk – fantasztikusban és hétköznapiban egyaránt. A Hosszú Föld még valahol az átlépőket megvető fóbiásokkal is együtt érez.

A Hosszú Föld egy különös út, ami azonban nem üt akkorát, mint a legtöbb Korongvilág-regény, nem üt akkorát, mint a Neil Gaimannel közösen írt Elveszett próféciák. Ennek ellenére mégis kötelező darab a sci-fi rajongók számára: rég találkoztam már olyan fantasztikus regénnyel, ami ennyire zökkenőmentesen mutat be egy zseniális koncepcióra épülő történetet. Ez, és a hétköznapi hősök, illetve a regényt átszövő felfedezés varázsa a legjobb aranykori sci-fiket juttatják eszünkbe.

Mert A Hosszú Föld olyan, mint egy időgép, egy rakéta, vagy éppen Linsay doboza: valami, ami nem csak kalandot, de új perspektívát is ad. És éppen ezért olyan, mint egy korty friss levegő, amire már rég szükségünk volt.