Marvel filmek: Penge 2

Ha a Pengének szerepe volt az új hullám elindításában, a Penge 2 az első folytatás volt a szuperhősök világában, amely minden téren felülmúlta az előző részt. Hogy mi változott? Sok minden, de a legfontosabb: a rendezői székben Guillermo del Toro ül.

Így kell ezt csinálni. Így kell vámpírvadász filmet adni a világnak Wesley Snipes-szal. Míg az első résszel kapcsolatban vegyesek az érzéseim, a második csont nélkül egy szerethető szórakoztató film. A legfőbb ok talán az, hogy nem veszi magát komolyan, mégsem válik komolytalanná. Ebben nagy szerepe lehet annak, hogy a rendezői székben Guillermo del Toro ül, akinek kizárólag képregényes vonulaton a Hellboy filmeket köszönhetjük, míg elődje, Stephen Norrington a Szövetséget tette le az asztalra, hogy utána majdnem ki is vonuljon a szakmából.

Nem Norringtont akarom bántani, csupán arra szeretnék rávilágítani, hogy del Toro jobb rendező, aki magabiztosabban tartja a gyeplőt. Nem csoda, mert már tapasztaltabb és elismertebb rendező volt 2002-ben, így nem görcsölt, csupán szemmel láthatóan jól érezte magát.

Del Toro ugyanis nagy rajongója a szörnyetegeknek, így a vámpíroknak is. Ez manapság különösen aktuális, gondoljunk csak a hasonló témát feldolgozó A kór c. sorozatra, amely mögött szintén del Toro áll, és ami egy Chuck Hogannel közösen írt regényből készült. Emlékszem, még a könyv kapcsán készült interjú során del Toro nem kevés műveltséget tanúsított a vámpírokat illetően.

A vámpírok ugyanis jóval sokszínűbbek, mint az a populáris kultúrában elterjedt róluk Bram Stoker teremtményének hála. Stoker a – többek között Vámbéry Ármintól hallott – mítoszokból és legendákból egy saját szörnyeteget gyúrt, meghagyva azokat a jellemzőket, amik működnek egy regényben. A középkori vámpírok között akadtak például olyanok, melyeknek az aktus után többszörösére dagadt a fejük a beszívott vértől, mint egy kullancsnak, és ezt a viktoriánus éra olvasói inkább röhejesnek találták volna, semmint félelmetesnek. Stoker tehát maga is eljátszadozott a rendelkezésére álló alapanyaggal, és ugyanezt teszi del Toro.

A Penge 2 hagyományos vérszívóinak ugyanis nem csak a címszereplő miatt fő a feje, hanem egy új alfaj, a Kaszások miatt is, akik elsősorban más vámpírokat szemelnek ki áldozatuknak. A Kaszások immúnisak a fokhagymára és az ezüstre, Nosferatu és egy sáska szerelemgyermekének tűnnek, ráadásul az alfa példányt, Nomakot (Luke Goss) a hagyományos vámpírok iránt érzett gyűlölet hajtja. Így az egyszeri vérszívók az ellenségem ellensége alapon pedig kényszerszövetséget ajánlanak fel Pengének.

Akit hogyan máshogy láthatnánk először viszont, minthogy egy csapat halálra rémült vámpírt kerget lelkesen? Penge nem sokat változott – lett egy Pindur Pandúr-rajongó szárnysegédje, de róla később –, ám valahogy del Torónál mégis emberibb, ahogy a vámpírok is. Még akkor is, ha hősünk látványosabban emberfeletti erők birtokában van, mint az első részben.

Az emberi kapcsolatai továbbra is két főre korlátozódnak: a már említett segítőtársra, valamint Whistlerre, aki mégsem halt meg az első részben, csak átalakult. Természetesen Whistler – a mentor – és Scud – a szárnysegéd – nem bíznak meg egymásban, így Pengének tényleg más sem hiányzik, minthogy a nyakába varrjanak még kényszerszövetségesnek egy ellene kiképezett vámpírosztagot. Akik között megtalálható Ron Perlman is, lévén egy del Toro filmről beszélünk. Hihetetlen, de úgy tűnik, hogy az öreget inkább – Amerika szempontjából – külföldi rendezők, így del Toro, Annaud vagy Jeunet alkalmazzák szívesen. Talán azért, mert Hollywooddal szemben náluk nem kötelező Tom Cruise-nak lenni egy szerephez.

Az effektek és a harcok a helyén vannak, szerencsére a véralvadásgátlót hanyagolták, így egy tisztességes párviadal nem ér kurtán-furcsán véget, ráadásul az egészet átitatja del Toro lelkesedése.

Egy jó szórakozáshoz sokszor pedig ez is elég.