Marvel filmek: X-men

Míg a Pengéről e téren megoszlanak a vélemények, az X-mennek tagadhatatlan szerepe volt az újhullám elindításában. Az első X-men nélkül talán se Nolan-féle Batman, se Bosszúállók nem lenne. De mennyire is állja ki a szóban forgó alkotás az idők próbáját?

Mutánsok élnek köztünk – különleges képességű emberek, akik képesek akaratukkal uralni másokat, fémeket hajlítani, vihart idézni, esetleg azonnal begyógyulnak sebeik. Ez a 2000-ben mozikban vetített X-men koncepciója.

Koncepció, amivel a szóban forgó alkotás talán pont jókor volt, jó helyen. A kilencvenes években az emberiség zöme örült, hogy vége a hidegháborúnak, és egyáltalán sikerrel túlélte a huszadik századot. Problémáktól ez az évtized sem volt mentes, mégis kíváncsian vártuk mind, mit fog adni a következő millennium.

Erre talán legjobb példa, hogy akkoriban ki sem látszottunk az űrlények közül. A földönkívüliek többnyire nem voltak jóindulatúak – sem az X-akták ufonautái, sem a Függetlenség napja vagy a Támad a Mars agresszorai, hogy a Sötét Zsaruk csótányát ne is említsem –, de kívülről érkeztek, és fejlett technikát hoztak magukkal, melyeket sokszor magunk is visszafejtettünk és használhattunk. Ebben pedig benne volt mindaz a szorongásba oltott vágyakozás, amit akkoriban éreztünk: vajon mit fog adni nekünk az új évezred?

Az X-men válasza erre, hogy amit mi adunk. Hiába a fordítók által odabiggyesztett A kívülállók alcím, a mutánsok hétköznapi emberekként élnek közöttünk, míg képességük meg nem nyilvánul. Belőlünk lesznek, és így a hihetetlen potenciál is belőlünk fakad, nem kívülről érkezik, aminek mi csak haszonélvezői lehetünk, inkább szerencse, semmint rátermettség által. Korábban is volt X-men tévéképernyőn és képregényekben, ahogy a földönkívüliek is már egy évszázada megtalálhatók voltak a szórakoztató irodalomban, de ekkor két trend váltotta egymást, és az emberfelettiek sikeresen lecserélték a földönkívülieket.

A kívülállók alcím annyiban persze megállja a helyét, hogy hőseinknek kirekesztés és bizalmatlanság jut osztályrészül. Az X-men az egyszeri mozinézők számára ebben is újdonságnak számított, elvégre a szuperhősöknek a kezdeti nehézségek ellenére elismerés és csodálat járt korábban, és egyénekről beszélhettünk, akik saját világukban egyedül voltak megkülönböztetett helyzetükkel. Még a konfliktust is az jelentette, hogy ebben a világban felbukkan egy hasonló figura – Batman esetében Joker, Superman esetében Zod –, aki kihívja őt, elvégre a csúcson csak egy valaki állhat.

Az X-menben azonban a különleges képességű személyek egy nagyobb csoport tagjai, és emiatt a film sokkal inkább tűnik hagyományosabb sci-finek a korábbi szuperhősfilmeknél. Még a jó és a rossz oldal vezetői is saját fajtájuk helyzetén akarnak segíteni békés vagy erőszakos eszközöket alkalmazva. Az, hogy az egyént felváltotta a csoport, talán mi sem bizonyítja jobban, minthogy korábban a szuperhősök a törvények felett álltak, most viszont pont kiszolgáltatottak a törvényeknek.

Ez hajtja a film antagonistáját, Magnetót is – ha van olyan aspektusa a filmnek, ami kétségtelenül ma is ugyanúgy megállja a helyét, mint egykor, az Sir Ian McKellen játéka. Persze, a film nem kispályázik, az ő karakterét a legelső jeleneten Auschwitzben ismerjük meg, amivel az X-men hamar magasra teszi a lécet saját maga számára.

Mégsem sikerül megugrania, pedig igyekszik, és az sem használ, hogy igencsak fogott rajta az idő. 2000-ben a Batman és Robinnal vetettük össze, ma a Bosszúállókhoz és Nolan Batmanéhez mérjük. De hagyjuk egy kicsit az elődöket és utódokat, és nézzük önmagában! Az X-men egy szerethető, de korántsem hibátlan alkotás. Túl sok benne az expozíció, a karakterek inkább beszélnek a háttérről, ahelyett, hogy az a film során bemutatásra kerülne. Ez pedig időt és energiát vesz el attól, hogy többet tudjunk meg róluk, és bár sokan írták újra a forgatókönyvet – Michael Chabontól Joss Whedonig –. a párbeszédek sokszor recsegnek-ropognak.

Pedig ettől függetlenül tele van szerethető aprósággal, működik Xavier és Magneto, Logan és Vadóc kettőse, érdekes Erik tervének koncepciója, és amikor ezek a karakterek vannak a vásznon – főleg az utóbbi kettőnél –, akkor a párbeszéd is ugrik minőségben. Már az zseniális, hogy a tévében említett mutánskérdésnél a még egymás számára ismeretlen Vadóc és Logan egyszerre kapja fel a fejét, és erre ők is felfigyelnek.

Ha viszont visszahelyezzük a képregényfilmek közé, akkor leginkább a szalagavatónkról készült felvételre emlékeztet: itt kezd el a zsáner gyerekből felnőtté válni, és a film is ennek megfelelően viselkedik. Sokszor tudja, mit akar, de még nincs tapasztalata, így esetlen, még ha nagyon is akarja bizonygatni érettségét, hogy aztán pont éretlennek tűnjön olykor – gondolok itt Logan és Küklopsz marakodására.

Ez azonban valahol nagyon is ül, tekintve, hogy hőseink az identitásukat keresik, és a képességeik is tinédzser korukban manifesztálódnak. Az X-men egy kamaszgyerek, akin csetlései-botlásai ellenére látjuk a jó szándékot, és így azt is, ami egyszer lesz belőle.

Stan Lee cameó: az X-men volt az első az újhullámban, ahol egy rövid jelenet erejéig láthatjuk a csapatot kitaláló egyik alkotót, az író Stan Lee-t, mint hot dog árust a strandon – a rajzoló Jack Kirby addigra már hat éve halott volt. Nem csoda, Penge megalkotásához semmi köze nem volt, és csak azon karakterek filmjeiben tette tiszteletét, akik közvetlenül hozzá fűződnek. Innentől kezdve ezen adaptációk esetén mindig meg fogjuk említeni ebben a külön pontban, hol találkozhatunk az öregúrral.