Képeslapok a Plútóról – 8.

Elég vaskos paksaméta jött össze szeptember óta, és még így is rövidre fogtuk, hogy a karácsonyi lapoknak is legyen hely. Bűnfeltáró űrlényektől a tengerészeken át valós életrajzi drámáig összeolvastunk megint mindent.

Amazing Spider-Man: Red Goblin

Lássuk be, az ötlet, hogy Norman Osbornt Vérontóval hozzuk össze, nagyon adja magát, már anno Boris Vallejo is együtt szerepeltette őket Marvel illusztrációin. Ám ehhez Dan Slott olyan zseniálisan gördülékeny és szerethető slice-of-life történetet kerekített falmászónk köré, hogy egyszerűen öröm olvasni. Mindegy, kivel találkozik össze Peter, mindenki változott, fejlődött valamennyit az évek során, legyen szó Anti-Venom ügynökként tevékenykedő Flash Thompsonról, Strange köpenyét magára öltő Lokiról, vagy MJ-ről és Liz Allanről, akik egykor a hős szerelmei voltak, most pedig vállalatok élén állnak. Valahol mind közül a legszimpatikusabb az ellenséges főszerkesztőből zsémbes, de hűséges szövetségessé lépett J. Jonah Jameson, aki továbbra is egy mogorva pokróc, de huszonnégy karátos szívvel. Mellettük pedig tiszteletét teszi Miles, Silk és Clayton Cole is, és az embert máris nem az érdekli, hogy a megírt Vörös Manó ugyan félelmetes, de a dizájnján lehetett volna még csiszolni, hanem hogy Peter és körülötte mindenki megint fejlődik és változik, még ha közben alapjában véve ugyanazok a karakterek is maradnak. Ezért szerettem meg Pókembert, és ezért fájt anno annyira az a bizonyos alku Mefisztóval, hogy sokáig ki is esett a látókörömből. Éppen ezért bátran állíthatom, hogy ez a történet azok számára is élvezhető és szerethető, akik nincsenek annyira képben a hálószövő kalandjaival. (Marvel, 2018)
Pusztai Dániel

Lucky Luke – The Complete Collection Volume 3

Ezzel a kötettel az angolok utolérték a franciákat. Ahogy elnézem, hogy miken dolgozik mostanában a kutatópáros, talán egyhamar nem következik a folytatás, tehát egyelőre megpihenhetünk mi olvasók is. Hiszen ahogyan az előző kötetről is írtam, ezek kimerítő kötetek. Itt még az ötvenes években járunk (1952. december – 1956. február). Amint az sejthető, a LL képregények még mindig csiszolódnak, fejlődnek. Ezeknek éppen ez a folyamat adja az igazi értékét. Ugyanakkor több nevezetes, így magyarul is megjelent (Dr. Doxey Varázsitala, Vasút a prérin), tehát ezek már nem feltétlenül csak képregénytörténeti szemmel lehetnek érdekesek. Sőt, jelentős mérföldkőhöz is érkeztünk: itt találhatjuk az első René Goscinny által írt történetet is (Vasút a prérin). Tulajdonképpen számomra inkább az volt meglepő, mennyire zökkenőmentes volt a váltás az írói székben. Ugye a közfelfogás az, hogy ezt a sorozatot igazán Goscinny tette naggyá, tehát egy hatalmas ugrásra számítottam, de itt láthatjuk, hogy még neki is szüksége lesz eztán néhány évre, hogy igazán kiforrja magát. És hát azt már nem tudhatjuk meg, hogy mire és hova jutott volna Morris Goscinny nélkül. Hiszen kísérletezni ő is szeretett, amiről tanúskodik a sötétebb hangvételű, éppen ezért nem is a Spirouban, hanem a felnőtt képes magazin Le Moustique-ben megjelent, Phil Wire, a Pók történet. Amit mindenképpen Goscinny-nek köszönhetünk az nem is az individuuma, hanem az, hogy Morrisszal remek párost alkottak, tökéletesen értették egymás szándékait.
Ahogyan legutóbb, a kötet koronáját itt is a Pisavy-Yvernault házaspár által jegyzett 42-oldalas bevezető képezi. Átpörgetve a kötetet, egymás után sorakoznak a szövegbe ágyazott eredeti felvezető rajzok, alternatív változatok, eredeti borítók, kortárs filmek képkockái és poszterei, valamint rengeteg kapcsolódó egyéb képanyag, fotók. Óhatatlanul az jut eszembe, hogy ez itt Kiss Feri álma, egy szórakoztató és gyönyörűen prezentált képregénykutatás, melyhez hozzátették magukat a képregényeket is. (Cinebook, 2019)
Szabó Zoltán Ádám

Resident Alien Omnibus #1

Különösebben nem szoktak lázba hozni a különböző adaptációk. Olyannyira nem, hogy még előzeteseket is csak ritkán nézek. A Resident Alien sorozat beharangozóját viszont pont megnéztem, és roppant hálás vagyok a SyFy-nak. Na, nem feltétlen a sorozatért – bár tuti megnézem az első pár részt, már csak Alan Tudyk miatt is – hanem mert ezt követően felkaptam a képregény új, négyszázpár oldalas „Dark Horse omni” kiadását, amiben az első három sztori kapott helyet.

Hősünk egy Földön rekedt földönkívüli, aki várja, hogy eljöjjenek érte. Terve szerint addig is szépen csendben meghúzza magát egy nyugis kisvárosban. Ahogy az lenni szokott, a legprofibb álca is visszaüthet, és egyik nap a rendőrség kopogtat Dr. Harry Vanderspeigel ajtaján. Gyilkosság történt ugyanis, és mivel az áldozat a városka orvosa, így egyedül hozzá tudnak segítségért fordulni. A remete Harry egykettőre emberek közt találja magát, barátságokat köt, és a városka orvosa lesz. Közben a gyilkossági nyomozásba is beleártja magát, és a szövetségiek kitartóan nyomoznak utána. Ezzel a felütéssel kezd bele Peter Hogan a történetbe, ami valójában egy igazi kisvárosi krimisorozat, megfűszerezve sci-fi elemekkel. Minden egyes sztori egyetlen bűnügy, egy-egy klasszikus ponyvás eset remek karaktermunkával és egy kevés humorral. Steve Parkhouse letisztult és határozott vonalú rajzai és oldalszerkezetei inkább idézik az európai képregények világát, ami hangulatában is tökéletesen illik a sorozathoz. Valószínűleg a SyFy viccesebbre veszi sorozatát, talán nem is árt majd neki, de az alapanyagot érdemes elolvasni, mert roppant szórakoztató. (Dark Horse, 2020)
kóbor

The Route List (1-2.)

Az olaszok és franciák valamiért különösen bátrak, amikor nem csak, hogy amerikai történetekhez, de amerikai zsánerekhez nyúlnak. Sokan állítják, hogy a legjobb western filmek olaszok, a legjobb western képregények pedig franciák/belgák. Persze, ennek ellenkezőjére, vagyis arra, hogy a legjobbak mégis csak belföldi munkák, is bőven találhatunk példákat, de abban nyugodtan kiegyezhetünk, hogy egyedi látásmóddal és hangvétellel sikerült hozzájárulniuk a zsáner történetéhez. Ennek egyik oka talán az, hogy a messziről jött idegenre másképpen hat a drámai táj. Nem szerelmes versecskéket, hanem ódákat írnak hozzá a megfelelő tehetséggel megáldott európai alkotók. Ugyanakkor az amerikaiakat a mai napig kötik az események utóélete, az azóta meg- és feloldatlan társadalmi konfliktusok, ezért az európai ember könnyebben lehet bátor is.
Ebben az angol fordításban most indult sorozatban ugyanezeket a motívumokat figyelhetjük meg, csak néhány apró cserével: western helyett road movie (ok, „road comics”, ha létezne ilyen), 19. század helyett 1960-as évek, és képregénytörténeti zsenialitás helyett egy közepes munka. Sok minden más azért stimmel, legfőképpen az egyedi hangvétel és a rajongás érhető tetten. A felsorolást kicsit kibontva: közepes munka, hiszen döcög az időnként túlspilázott szöveg (esetleg a fordítás?), a karakterek laposak (annak ellenére, hogy a főszereplő gyászát a történet legelején érzékletes módon mutatták be, ami ritka erény). A rajongás itt leginkább az amerikai autók szerepeltetésén érezhető. Mit érezhető: majd kiböki a szememet a képek fókuszába állított autók, melyet én enyhén túlzónak tartok. Észlelhető, hogy ezt nem amerikai, hanem egy amerikai autókért rajongó szerző alkotta. Az egyediség pedig a kémregényeket és sorozatgyilkosos thrillert az említett road movie-ba ágyazott történet szereplőinek kezelésében rejlik. A hidegháború közepén az amerikai kapitalista és a szovjet kommunista álom/minta között egyensúlyozó szereplők erkölcsi megítélése csakis kellő távolságból engedhető meg az itt szereplő „egyrészt-másrészt” módon, Amerikában a kémkedés, hazaárulás súlyos vádjai, vagy éppen a megélt üldöztetés rögtön agyonnyomna egy ilyen kísérletet. (Cinebook, 2019)
Szabó Zoltán Ádám

First Knife

Ez a többszörösen posztapokaliptikus darab még Protector címmel indult idén januárban, és ki is tartottak a cím mellett az ötödik és egyben utolsó füzetig, ám a gyűjteményes kiadás már új címet kapott, ami az alkotók szerint jobban illik hozzá. Mikor befejeztem, az első gondolatom az volt, hogy azért az eredeti cím mégiscsak jobb volt, mert nem kifejezetten egyetlen karakterre illett. Viszont semennyire nem befolyásolja a történet élvezhetőséget. Mert az aztán van neki, elég rendesen. Roy és Bensen kellőképpen távoli jövőbe vitték a történetet, így kényelmesen belefért több világégés és civilizáció megjelenése és pusztulása, mielőtt egyáltalán a sztori elkezdődne. Maga a történet egy klasszikus kaland, remek sodrású sci-fi matiné, kultúrák, ember, természet és technológia találkozása, ugyanakkor nem esik a szájbarágós filozofálgatás csapdájába. A szentpétervári Artyom Trakhanov ezzel a címmel viszont végképp felkerült az általam követett alkotók listájára: stílusa egyszerre ismerős, mégis roppant egyedi: nyomokban Stokoe, Dalrymple, Brandon Graham és egy kevés Mignola is található benne. Ugyan ez a kötet így önmagában egy kerek egész és érthető, a világban még nagyon sok lehetőség rejlik. (Image,2020)

Jut eszembe: az első füzetet teljes egészében el is olvashatjátok az Image oldalán.
kóbor

Heavy Metal Magazin 1983 Augusztus

Egyszerre bosszantó és a galaxis legjobb kikapcsolódása egy teljesen véletlenszerűen kiválasztott régebbi HMM elfogyasztása. A szerkesztési periódusok jól elkülöníthetőek, így a gyakorlat akár többször is megismételhető egészen más eredménnyel. Ez éppen az az időszak, amikor még havilap volt, de Lou Stathis társszerkesztő egy nagyon határozott arculatot adott a lapnak, mely jócskán túlmutatott a nagy francia előd, a Metal Hurlant utánzatán. Legfeltűnőbb a 8 szöveggel telezsúfolt kezdő oldal, melyben filmekről, zenékről és mindenről, ami popkultúra értekeznek. Ezek baromi jó olvasmányok ma is, vagy éppen a mából visszatekintve. Különös az a lazaság, ahogyan a feka zenékről ír biztonsági őv nélkül, akkor amikor Prince és Jacko éppen berobban, de még teljesen kurrens George Clinton, Bootsy Collins. Erre a számra – a rettenetesen csúnya bortója ellenére – azért csaptam le egy holland képregénybolt alagsorában, mert a borítón ott szerepelt: Captain Beefheart interview! Marhaszív Kapitány nem egy szuperhőst takar, hanem egyik kedvenc énekesemet, aki akkoriban már remeteként élt a Mojave sivatagban.
Ja, hogy ez egy képregényes oldal, minek irkálok ilyenekről? Hát, ez meg a Heavy Metal Magazine, „az illusztrált felnőtt fantasy magazin”, és mégis milyen jó zenei anyagokat raktak össze! Ugye nem passzol az átlagos D&D-s srác képével ez a fajta ablaknyitogatás?
Képregényekről szólva, amitől egy ilyen magazin önmagában nagyon bosszantó tud lenni: a legtöbb sztori folytatásos. Ráadásul éppen az azóta legendává vált francia közlések azok. Arno, Jodorowsky, Bilal, Giménez, Liberatore mind folytatásos sztorikat jegyeznek. Közülük, amelyek igazán érdekelnek, már sikerült levadásznom önálló kiadásban, de vannak itt olyanok, melyeket szívesen elolvastam volna, de nem annyira, hogy megszerezzem a hiányzó számokat. Kivételes esetekben már csináltam ilyet, de a vége az lenne, hogy be kéne szereznem az összes számot a nyolcvanas évek végéig. És akkor mi lesz? El is olvasom őket? Valljuk be, ez képtelenség.
Szerencsére azért vannak itt jócskán önálló történetek is, főleg amerikaiaktól. Érdekes módon ezek leginkább fekete-fehér társadalomkritikus szatírák, miközben az európai társaik szemkápráztató színes sci-fik/fantasyk. Charles Burns, Peter Kuper, és természetesen az elmaradhatatlan The Bus – mindez egyetlen számban. Kiemelném, mert talán nem ismerik sokan, Jeffrey (később Catherine) Jones I’m Age sorozatát, melynek mindegyik része egy-egy egyoldalas önálló képregényes allegória. Szépek, nincsenek túlírva, helyet hagynak a gondolatoknak. I’m Age, azaz Kor vagyok. Egy izgalmas korszak fantasztikus lenyomata ez a szám is. Kit érdekel, hogy zsúfolt, hogy nem minden kerek egész benne? Lapozgatni és elfeledkezni benne egy-két órára!
De mindez már nincs. Nincs Lou Stathis, Prince, Michael Jackson, éppen 10 éve Captain Beefheart se. A látszat ellenére talán Heavy Metal Magazine sincs. Érdekes módon Jeffrey Jones, Pierre Christin és Juan Giménezen kívül a nagy képregényesek többsége még itt vannak velünk. Vajon mit csinálnak?
zoli79

Professor Munakata’s British Museum Adventure

Hoshino Yokinobu, a sci-fi történeteiről ismert (2001 Nights, Rain Man) mangaka bevallása szerint nem a British Museumnak kívánt reklámot készíteni. Ez hihető is, mivel a kötetben lévő interjúból kiderül, hogy egy londoni kiállítása után Japánban, japán piacra dolgozott a művön, nem is szólt a múzeumi embereknek, azok vették észre, hogy jé, Japánban megjelent egy krimi a világ egyik leghíresebb kiállítóhelyével kapcsolatban. Ezek után kiadták nyugaton is. A kötet krimiként nem annyira érdekes, bár a Poirot-utánzat Munakata professzor érdekes figura, az egész kötet mégis valahogy a múzeumot bemutató kiadványként funkcionál. Ezt viszont kiválóan teszi. Élethű rajzokkal bemutatja a főbb gyűjteményeket, a londoni milliőt, Stonhenge-t, az angol tájat. Soha rosszabb képregényt közgyűjteményről! Bár hazánkban is megjelennek (hasonló?) kezdeményezések, lásd a Mátyás-templomról szóló művet, jelen kötet nem szóróanyag, szuvenír, hanem egész estés kaland. Követendő példa magyar múzeumok számára. (British Museum Press, 2011)
Lénárd László

Martian Manhunter – Identity

Ahhoz képest, hogy igazi ezüstkori karakter, szegény J’onn nem büszkélkedhet túl sok saját sorozattal. Pedig a korai Ligákban első osztályú Superman-pótlékként használt marslakos jól megírva egy nagyon színes, szórakoztató és okos karakter. Persze kevésbé lenne baj, hogy nincs sok önálló címe, ha azok, amik voltak, legalább jók lennének. Sajnos nem ez a helyzet, és nagyjából az első DeMatteis-Mark Badger minit, illetve a Gerard Jones-Eduardo Barretto három füzetes American Secrets-ét leszámítva nem is nagyon volt érdemes mást elolvasni. Egészen eddig.

Pedig első ránézésre ez is csak egy a sokszor elmesélt eredettörténetek átdolgozásainak a sorában. Azonban Steve Orlando egyáltalán nem görcsölt rá a mindenféle kontinuitásra (egyáltalán, ki tudja jelenleg követni, hogy mi melyik univerzumban játszódik?) és nem akarta újraértelmezni a karaktert sem. Egyszerűen fogta ezt a több, mint hatvan évnyi történelmet és különböző előtörténeteket, és gyúrt belőle egy univerzumoktól független, modern, régi rajongóknak és új olvasóknak is kedvező alapot. Erre aztán felhúzott egy feszes tempójú, sorozatgyilkosos thrillert a szuperhősködés és a világmegmentés helyett. Aggódni nem kell azért, elsül egy-két képesség, de a hangsúly a karaktereken és a nyomozáson van. Mindehhez Riley Rossmo erősen karikírozott, rajzfilmes stílusa igazi telitalálat. A marson játszódó jeleneteknél igazán elengedhette magát: végre nem csak fura szinű és kicsit különös formájú alap humanoidok lakják a bolygót, hanem igazán másfajta lények, akik a testükkel is egész más kapcsolatot ápolnak. Apropó, test. Rossmo az „ártatlannak tűnő”, könnyed rajzfilmes stílusával olyan kőkemény testhorrort csempészett a kötetbe, hogy Cronenberg is elismerően csettintene. Ugyan egy hétköznapi szuperhősös képregénynek álcázza magát, a Martian Manhunter: Identity egyáltalán nem az, és pont ettől (is) olyan remek. (DC,2020)
kóbor

The Joker 80th Anniversary 100-Page Super Spectacular

Ebben az évben meglepő-e, hogy két gonosz archetípus 80. születésnapját is ünnepeltük? A Joker és Macskanő e jeles alkalomból egy-egy 100-oldalas kötetet kapott a DC-től. A csomagolás semmi extra: sima puhafedeles, oldalanként 10 centes áron. Teljesen korrekt, itt a tartalom az, ami domborítani hivatott, hiszen az ipar nagy nevei állnak sorban, hogy leróják tiszteletüket a véres bohóc előtt. Legalább is ez volt az elképzelés. A megvalósult történetek ezzel szemben egytől egyig átlagosak, unalmasak, elcsépeltek, feleslegesen véresek. És volt képük berakni egy ilyen jubileumi kiadványba egy felvezető sztorit a Joker Warhoz (gondolom, a menetrendszerűen jelentkező „Nagy Durranás” ez), azzal a „szenzációval”, hogy egy új szupergonosz, a Punchline eredettörténetével ismerkedhetünk meg itt. Köszönöm, de engem a 80 éves Joker érdekel.
Érdekes látni, hogy a képregények nem tudnak szabadulni attól a Joker (és Batman) képtől, amelyet a filmipartól kaptak vissza. Némi elégedettséggel tölt el, hogy ez a képregény tele volt csalódással, hiszen így nem bántam meg, hogy elfordultam az aktuális Batman képregények követésétől úgy 12 éve. (DC Comics, 2020)
Szabó Zoltán Ádám

Elk’s Run

Elk’s Ridge egy világtól elzárt idilli kisvároska, amit egyetlen alagúton keresztül lehet csak megközelíteni. Csend van és nyugalom, a lakói boldogan és gondtalanul töltik mindennapjaikat. Ez nem csak afféle költői túlzás: mindenki azt csinál, amihez kedve van, mégis megvan mindenük. Rendszeresen érkezik egy teherautó az ellátmánnyal, felveszi a rendeléseket, majd a következő alkalommal már le is szállítja. Nincs pénz. Nincsenek politikusok, nincsen bűnözés. Csak egyszerű, közvetlen, istenfélő veteránok, akik egy gazdag pártfogónak köszönhetően beköltözhettek az elhagyatott bányászvárosba. Családostól. A megtestesült álom.

Joshua Hale Fialkov kommunája sokban hasonlít Shyamalan Falujához: nincs tv, rádió, nincsenek újságok, és gyakorlatilag a teherautósofőrt leszámítva külsősök sem. A kamaszodó fiatalság azonban korántsem olyan maradéktalanul elégedett az itteni nyugalmas élettel, kikívánkoznak a külvilágba. Természetesen ez vezet aztán a tragikus balesethez, ami beindítja az események láncolatát, hogy végül az álom lidércnyomássá váljon. Amilyen erős az alapötlet és ötletes a kötet első felében a váltott nézőpontú történetmesélés, sajnos annyira lesz kiszámíthatóan középszerű a lezárás. Noel Tuazon enyhén stilizált, mégis realista ábrázolásmódjával és furcsán idegesnek tűnő vonalaival egy kis extra feszültséggel dobja meg a sztorit, ami jól is jön a vége felé. Pedig mindent egybevetve egyáltalán nem sikerült rosszul ez a képregény, sőt. Csak pont egy karnyújtásnyira van a nagyságtól.(Villard,2007)
kóbor

Corto Maltese: The Early Years és
The Ballad of the Salty Sea


Két első történet ez: The Early Years, ahogy címe elárulja Corto ifjúkoráról szól, de mégis ez készült legkésőbb. A Sós tenger balladája pedig Hugo Pratt első munkája a sorozatban. Úgy alakult, hogy a főhős kronológiáját tekintve ezek éppen egymást követik. És hogy még nagyobb legyen a kavarodás, az amerikai kiadó, mely felvállalta az összes Corto Maltese kötet megjelentetését szép extranagyalakban, felújított oldalakkal (ld. fenti összehasonlító kép) úgy döntött, rejtélyes okból, hogy ezeket a sorozat megjelenési sorrendjének a végére tette. Szerencsére én egy lelkes vásárló, de lusta olvasó vagyok, így megtehetem, hogy ebben a történet kronológiáját figyelembe vevő sorrendben látok neki.
A The Early Years sajnos csalódást keltett. A rajzok nagyon tetszettek, egy sokat tapasztalt, rutinosabb alkotó munkái ezek, de a történet befejezetlen. Tényleg az. Valamiért a közlő magazin lelőtte a sorozatot, és miközben tervei voltak a befejezésre, az végül elmaradt. A kötet értékét nagyban emeli, hogy a hagyatékból előkerülő további 14 képsort is löközöl, először angolul.
Ezzel szemben a Sós tenger balladája az eddigi legjobb Corto Maltese képregény volt, amit eddig olvastam! A 169 oldalas, lassan hömpölygő történet sosem vált unalmassá. Ahogyan máskor is, itt is a különös karakterek mélysége adja az igazi tartalmat, de a történetszövés sem lebecsülendő, mert imádnivaló, ahogyan teljesen megszokott módon zajlik minden, ezek mindjárt kinyírják egymást, aztán Pratt gondol egyet és azt mondja, hogy inkább pusziljátok meg egymást! (IDW/Euro Comics, 2019, 2020)
Szabó Zoltán Ádám

They Called Us Enemy

George Takeit a legtöbben talán a Star Trek filmekből ismerik (ő volt Hikaru Sulu), egyébként népszerű médiaszemélyiség, aktivista, és most már képregény(társ)író is: saját gyermekkori élményeiről írt képregénykötete tavaly nyáron jelent meg az Egyesült Államokban.
Az Amerikában született Takei gyerekkora egybeesett a második világháborúval, és megélte azt is, amikor Pearl Harbort követően az amerikai közvélemény teljes erejével az országban élő ázsiaiak, elsősorban a japánok ellen fordult, és ez a szembefordulás egészen odáig fajult, hogy táborokba zártak rengeteg nyugati parti, ázsiai felmenőkkel rendelkező állampolgárt. Ha a célok nem is egyeztek a náci koncentrációs táborokéval, a kisemmizés hasonló mintát követett: először regisztrálniuk kellett, ha véletlenül költözésre adnák a fejüket, ezt követően az állam átvette az ellenőrzést a tulajdonaik felett, a cégeiket bezáratták vagy az ellenséges hangulat miatt eleve elmaradtak a vásárlók. Ezt tetézte a kijárási tilalom, majd 1942. május 3-ától mindenkit elszállítottak. Ekkoriban 127.000 japán élt az Egyesült Államokban, a táborokba összesen 120.000 embert zártak, 65%-uk ráadásul amerikai állampolgár volt. Ezekben a táborokban elég gyorsan kialakult egyfajta rutin, családok voltak kénytelenek megszervezni mindennapjaikat, gyermekeik étkeztetését, oktatását, és úgy általában: az életet. Egy ilyen táborban fordult meg és élt éveket családjával George Takei is, és ezeket az élményeit öntötte nemrég képregényes formába.
A They Called Us Enemy nagyon közvetlen stílusban, egy kisgyerek szemszögéből vizsgálja az említett időszakot, de visszaköszön belőle a már 83 éves, sokat látott és olvasott Takei világról alkotott véleménye is. A kötet végigveszi, hogy pontosan milyen momentumok vezettek a deportálásukhoz, hogyan élte meg belülről a helyzetet, hogyan érintette őket közvetlenül is a családjuk ellehetetlenítése. Az otthonuk elvesztése és a többi ember megvető tekintete egy kisfiú számára hol rémisztő, hol egyszerűen érthetetlen, felfoghatatlan problémákká tornyosultak, és ez a kilátástalanság – egy jó adag gyermeki derűvel ellenpontozva – ott van a képregény oldalain. Takei társalkotói Justin Eisinger és Steven Scott voltak, a visszafogott, de nagyon kifejező rajzokat pedig Harmony Becker készítette. A könyv az Eisner-díjat is bezsebelte idén, ez lett a legjobb valóságon alapuló mű.
Farkas Dávid